Wikipédia

Jules Janin

Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. november 4.

Gabriel-Jules Janin (Saint-Étienne, Loire megye, 1804. február 16.[1] – Párizs, 1874. június 19.) francia romantikus író, újságíró és színikritikus.

Jules Janin
Született1804. február 16.
Saint-Étienne
Elhunyt1874. június 19. (70 évesen)
Párizs, rue de la Pompe
ÁlneveÉraste
Állampolgárságafrancia
HázastársaMme Adèle Huet Janin (1841. október 14–)
ÉlettársaAnaïs Bosio (1835–1840)
Foglalkozásaíró, drámaíró, újságíró, kritikus, irodalomtörténész
TisztségeFrancia Akadémia 28. szék (1870. április 7. – 1874. június 19.)
IskoláiLycée Louis-le-Grand
Kitüntetéseia francia Becsületrend lovagja
SírhelyeCimetière Saint-Louis d'Évreux
Jules Janin aláírása
Jules Janin aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Jules Janin témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete

szerkesztés
 
David d’Angers 1897-ben készített emlékérme

Jacques Georges Pierre Janin ügyvéd fiaként jó oktatásban részesült, előbb szülővárosában, utána Lyonban, majd a Párizs kulturális szívében lévő Latin-negyedben (Quartier Latin) található Nagy Lajos Líceumban, ahol többek között Jean Louis Eugène Lerminier(wd) és Charles-Augustin Sainte-Beuve voltak tanulótársai.[2] Tanulmányainak befejezése után fiatalon árván maradt, s Párizs külvárosában agg nagynénjénél lakott, és tanítással tartotta fenn magát.

A Jean-Baptiste Guillonnet-Merville(wd) ügyvédnél letett gyakorlati vizsga után, ahol Honoré de Balzac vele egyidejűleg volt ügyvédbojtár, az újságírói pályát választotta, és párhuzamosan dolgozott a Revue des deux Mondes, a Le Figaro és a La Quotidienne lapoknál. A Revue de Paris és a Journal des Enfants lapok alapításában részt is vett. Kezdetben ellenzéki hangvételű írásai felkeltették az olvasóközönség figyelmét.

A Journal des Débats hasábjain megjelentetett színikritikáival, ahol később még negyven éven át dolgozott, elnyerte „a kritika fejedelme” ragadványnevet. Későbbi értékelői szerint ő teremtette meg a ’tárca’ („feuilleton”) újságírói műfaját.

Kiemelkedő népszerűsége magas szerzői honoráriumokhoz juttatta, melyekből a korabeli írói köröktől eltérő, fényűző életmódot tudott folytatni. Állandó témát szolgáltatott a párizsi közéleti pletykarovatoknak. (Mademoiselle Georges(wd) híres színésznő volt a barátnője. Kétlovas hintót vásárolt, melyet maga hajtott, délelőttönként egy-két órán át fogadást tartott a Luxembourg-kertre nyíló, fényűzően berendezett lakásában, Voltaire-hez hasonlóan bő reggeli ruhában, fején gyapjúsipkával fogadta az érkezőket.)

Regényíróként 1827-ben a „L’Âne mort et la femme guillotinée” (A döglött szamár s a lenyakazott asszony)[3] című regényével vált ismertté. Kevésbé mély, de még egyénibb stílusú műve, a „La Confession” (A vallomás) 1830-ban jelent meg. 1831-ben a „Barnave” című regényében az Orléans-házat(wd) támadta.

Sokat utazott, és élményeiről folyamatosan szubjektív beszámolókat írt. Egyik utazása során 1838-ban különös szerencsével a Luccai Hercegségben, Bagni di Luccában lottón nyert egy házat, amelyet aztán 1838 és 1843 között Giuseppe Pardini(wd) (1799–1884) neves helyi építésszel átépíttetett. A szerencsés lottónyereményről írt a „Débats” oldalain, így egész Európát bejárta a hír, és a magyar Regélő is részletesen beszámolt róla.[4]

1836-ban elnyerte a francia Becsületrend lovagi fokozatát.[5]

1841. október 18-án feleségül vette Adelaïde Françoise Huet-t (1820–1876), Évreux polgármesterének leányát.

1846. június 14-ére Lille város új vasútállomásának felavatására Hector Berlioz az ő szövegére komponálta a „Le Chant des chemins de fer” (Vasutas dal) című kantátáját, mely a saint-simonisták felfogását tükrözte.

Tárcanovelláival ellenségeket is szerzett, így volt barátjával, a republikánus Reform kiadójával, Felix Pyat-val(wd) is, aki a kritikusnak ellenzéki múltját vetette szemére s kíméletlenül mutatta ki életének politikai következetlenségét. Janin törvényszék elé vitte az ügyet, amely Pyat-t fogságra s néhány száz frank pénzbírságra ítélte.

Az európai hírlapok folyamatosan figyelték közleményeit. Jules Janin volt az, aki elsőként részletesen ismertette (3 cikkben) Louis Daguerre fényképészeti találmányát 1839-ben, s tőle vették át a korabeli lapok fordításban a közleményeiket. [6]

1850 körül egy rusztikus vidéki házat vásárolt a La Pompe utcában, az akkori Párizs külvárosában. Azóta természetesen beépült a volt falusias környezet, s a környéken sugárutat neveztek el Jules Janinről (Avenue Jules-Janin).

„Lamartine mindig úgy beszélt róla, mint az irodalom egyik legtiszteletreméltóbb alakjáról, Beranger benső barátságban élt vele, s többször mondta, hogy ha valamit irigyel, az Jules Janin szellemének kifogyhatatlanul gazdag forrása, míg Victor Hugo oly költeményben üdvözlé, mely mindkettőjük nevét egyaránt megörökítette.” – írták róla életét méltató nekrológjában.[7]

Számos próbálkozás után 1870. április 7-én megválasztották a Francia Akadémia tagjává, Charles-Augustin Sainte-Beuve utódjaként (28. szék).[8]

Sokat tartózkodott a Gaillon közelében fekvő Saint-Aubin-sur-Gaillon-i Rotoirs kastélyban, melynek neve – német eredetű népi elnevezésként – a helyben letelepedett kendertörők mestereiről ragadt a település kastélyára. A kastély – apósa révén – az Huet család tulajdonában volt.[9]

Élete utolsó két évét karszékéhez szegezve töltötte (feltehetően agyvérzése lehetett), már nem tudott írni. Évreux Saint-Louis temetőjében helyezték örök nyugalomra, az Huet család sírboltjába, ahova özvegye Adélaïde Janin-Huet (1820–1876) felállíttatta mellszobrát is (Adam-Salomon(wd) alkotását), és ugyancsak az özvegy áldozatkészségének köszönhetően, végrendelete szerint Évreux központjában egy monumentális szökőkutat is építettek, az évreux-i közéletben nagy szerepet játszó (tanácsos, polgármester) Nicolas-François Huet és Jules Janin író tiszteletére, melyet a vésett felirat is megörökített. (1882-ben készült el, Charles Genuys(wd) építész és Louis-Émile Décorchemont(wd) helyi szobrász műveként.)

Szülővárosában sugárutat neveztek el róla (Boulevard Jules Janin).[10]

Halála után Alexandre Piédagnel, Jules Janin titkára jelentetett meg róla egy bibliográfiával kísért részletes tanulmányt.

Halálakor magyar újságok szinte mindegyike méltatta, így a Katolikus Hetilap is: „Hogy a széptani elemző bírálat … minden alapossága mellett lehet könnyed, kellemesen folyó, a szellem finom zamatával fűszerezett, azt Jules Janin mutatta meg. … Jules Janin úgy irt, mint a madár énekel, a liliom virágzik. A kritikusok fejedelmének nevezték őt, pedig még több vala, Jules Janin király volt szellemgazdag, könnyen folyó irodalomban. Mindazonáltal feladatát önmaga komolynak tartá; volt irályának jellemében valamely emelkedett, lehet mondani szigorú vonás. Egy közönséges műkedvelő az elkényeztetett s bírálni szerető Párisban nem tudta volna magát oly sokáig föntartani." [11]

Művei

szerkesztés
 
Az író portréja a Magyarország és a Nagyvilág c. lapban, 1874
 
Illusztrációk La Normandie..., 1842. c. művében
 
Illusztrációk La Normandie..., 1842. c. művében
  • 1826: Talma et Lekain
  • 1827: L’Âne mort et la femme guillotinée – 1842
  • 1829: Tableaux anecdotiques de la littérature française depuis François I-er
  • 1830: La Confession
  • 1831: Barnave, 1860
  • 1832: Contes fantastiques – Histoire du théâtre à quatre sous
  • 1833: Contes nouveaux
  • 1834: Voyage de Victor Ogier en Orient – Cours sur l’histoire du journal en France
  • 1836: Le Chemin de traverse
  • 1837: Fontainebleau, Versailles, Paris – Un cœur pour deux amours – Histoire de France (texte explicatif des galeries de Versailles) (1837–1843)
  • 1839: Les Catacombes – Versailles et son musée historique – Voyage en Italie
  • 1841–1842: Le Premier feuilleton de Pistolet, dans le recueil collectif Scènes de la vie privée et publique des animaux
  • 1842: La Normandie historique, pittoresque et monumentale – Le prince royal – Une heure à Paris
  • 1843: Un hiver à Paris – Un été à Paris
  • 1844: Les Beautés de l’Opéra – La Bretagne historique
  • 1846: Le Feuilletoniste, Répertoire de Lecture du soir
  • 1847: Suite de l’histoire du chevalier Desgrieux et de Manon Lescaut – Voyage de Paris à la mer – Le gâteau des rois
  • 1850: La Religieuse de Toulouse
  • 1851: Les Gaîtés champêtres – Le mois de mai à Londres
  • 1853: Histoire de la littérature dramatique (6 kötet. 1853–1858) – Almanach de la littérature, du théâtre et des beaux-arts (1853–1865)
  • 1855: La Comtesse d’Egmont
  • 1856: Les Petits Bonheurs
  • 1857: Les Symphonies de l’hiver
  • 1858: Rachel et la tragédie – Ovide, ou le poète en exil
  • 1859: Critique, portraits et caractères contemporains – Variétés littéraires
  • 1860: Les Contes du chalet
  • 1861: La Fin d’un monde et du neveu de Rameau – La Semaine des trois jeudis
  • 1862: Contes non estampillés
  • 1864: Les Oiseaux bleus – La poésie et l’éloquence à Rome, au temps des Césars – La Révolution française
  • 1866: L’Amour des livres – Béranger et son temps – Le Talisman
  • 1867: Les Amours du chevalier de Fosseuses – La Sorbonne et les gazeliers – Circé
  • 1868: Le Bréviaire du roi de Prusse
  • 1869: L’Interné – Lamartine – Petits romans d’hier et d’aujourd’hui – Les révolutions du pays des Gagas
  • 1870: Le Crucifix d’argent – Le livre
  • 1871: Alexandre Dumas – La Muette
  • 1872: François Ponsard
  • 1874: La Femme à l’œillet rouge – Paris et Versailles il y a cent ans
  • 1876–1878: Œuvres diverses – Œuvres de jeunesse
  • 1881: Debureau, histoire du théâtre a quatre sous
  • 1884: Causeries littéraires et historiques – Contes, nouvelles et récits
  • 1922: Victor Hugo en exil : d’après sa correspondance avec Jules Janin, et d’autres documents inédits réunis par Noël Clément-Janin(wd)

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ Saint-Étienne születési anyakönyvében szereplő bejegyzés szerint, a „Köztársaság tizenkettedik évének Eső hava (Pluviôse) huszonnyolcadik napján” (tehát 18-án) jegyezték be, de „tegnapelőtt” született, tehát 1804. február 16-án. Forrás: Archives départementales de la Loire. Etat civil (à partir de 1793), Saint-Etienne (1793-1902), Naissances, Après 1803 et avant 1804. (Saint-Etienne.-Naissances. /3NUMEC1/2E 12/ 1803–1804, a kétoldalasan digitalizált forrásképek 70. lapja, 277. bejegyzés) Lásd: File:Gabriel-Jules Janin anyakönyvi bejegyzése. État civil de Saint-Étienne après 1803–1804. No. 277.jpg – Több forrás más dátumokat jelöl; például a Francia Akadémia honlapja, amely azt jelzi, hogy 1804. december 4-én született. Ugyanígy december 4-ét adnak meg a Léonore adatbázisban a Francia Becsületrend elnyerését igazoló korabeli okmányokban.
  2. ↑ Lásd Magyarország és a Nagyvilág 1874. június 8. Idézett forrás
  3. ↑ (1874. július 5.) „Jules Janin 1804-1874.” (PDF). Vasárnapi Újság XXI (27), 417-419. o. 
  4. ↑ Regélő: szépművészeti első magyar folyóirat, 6. évi folyamat, 2. kötet, 790–791. oldal.
  5. ↑ Janin, Jules Gabriel (LH//1352/43) (francia nyelven). Archives Nationales; Léonore adatbázis, 1836. február 17.
  6. ↑ Lásd Miklósi-Sikes Csaba: i.m.
  7. ↑ Figyelő, 1874. június 28. 26. szám.
  8. ↑ A Francia Tudományos Akadémia elhunyt tagjainak listája. Francia Akadémia honlapja.
  9. ↑ [1]Jules Janin 735 levele feleségének. Az Észak-nyugati Egyetem (Evanston, Illinois, USA) kéziratain alapuló, teljes, eddig nem publikált kiadás. Leírta, rendszerezte és jegyzetekkel ellátta: Mergier-Bourdeix. I. kötet: 1–248. levél (1842–1850). II. Kötet: 249–283. levél (1851–1855). Párizs, Klincksieck, 1973–1975. 8-rét, 630 és 616 oldal.
  10. ↑ http://noms.rues.st.etienne.free.fr/rues/janin.html
  11. ↑ Katholikus Hetilap, 1874. július 16. 29. szám. Tárca rovat

Fordítás

szerkesztés
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Jules Janin című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

szerkesztés

További információk

szerkesztés
 
A francia Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Jules Janin témában.
Franciául
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Jules_Janin&oldid=27573558”