Kézai Béla

(1904–1983) író, újságíró

Kézai Béla Alajos, eredetileg Kotracsek (Budapest, 1904. augusztus 28. – Budapest, 1983. november 26.) újságíró, politikai publicista.

Kézai Béla
SzületettKotracsek Béla Antal
1904. augusztus 28.[1]
Budapest
Elhunyt1983. november 26. (79 évesen)[1]
Budapest
Állampolgárságamagyar
HázastársaBálizs Katalin
(h. 1938–?)
Foglalkozása
SablonWikidataSegítség

Életrajza szerkesztés

Kotracsek Béla Ubrik és Fodor Vilma fia. A marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumban érettségizett, majd 1924-től 1930-ig a budapesti Szent Imre Kollégium tagjaként a Pázmány Péter Tudományegyetemen irodalmat és történelmet tanult. 1934-től a keresztény konzervativizmus és a magyar fajvédelmi ideológia szellemi határvidékén ingadozó, ennek megfelelően meglehetősen radikális hangvételű Nemzeti Újság publicistája, majd 1941-től irodalmi rovatvezetője volt. 1945 szeptemberétől az Új Ember, majd 1950-től 1972-ig, nyugdíjazásáig bezárólag a Katolikus Szó tördelőszerkesztője és az Ecclesia kiadó munkatársa volt. 1944 júliusában Ferenc József irodalmi díjjal tüntették ki.

Publicisztikájában több alkalommal is komoly figyelmet szentelt a magyar társadalmi és kulturális élet főbb korabeli feszültségei taglalásának, a Magyar Kultúra egyik vendégszerzőjeként A magyar lélek belső válsága címen 1938-ban különösen megrázó tudósítást közölt az 1930-as évek végére eszkalálódó, különösen a magyar középosztály sváb származású elemei esetében tapasztalható disszimiláció folyamatáról.

Felesége Bálizs Katalin volt, akit 1938. október 30-án Budapesten, a Józsefvárosban vett nőül.[2]

Főbb művei szerkesztés

  • Az utolsó nap (Budapest, 1940)
  • Isten földje az őserdőben (Budapest, 1947, Szív füzetek 8.)
  • Szent Bernadette (Budapest, 1958)
  • Jel és sors: elbeszélések, történetek (Budapest,, 1966)
  • Nikodémus levelei (Fordítás, 1977)

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés