A kínai építészet a hagyományos és a modern építészetre osztható. A hagyományos építészeti stílus évezredek alatt alakult ki Kínában, mielőtt elterjedt volna az egész kelet-ázsiai építészet befolyásolására. A korai császári időszakban történő megszilárdulása óta a kínai építészet szerkezeti elvei nagyrészt változatlanok maradtak, a fő változások csak a díszítő részletek.[1] A Tang-dinasztiától kezdve a kínai építészet nagy hatással volt Japán, Korea, Mongólia és Vietnam építészeti stílusaira, és változó mértékben befolyásolja Délkelet- és Dél-Ázsia építészeti stílusait, beleértve Malajziát, Szingapúrt, Indonéziát, Thaiföldet, Laoszt, Kambodzsát és a Fülöp-szigeteket.[2][3][4][5][6]

A kínai építészetben a térgazdálkodásban és a technológiában ugyanazok a jellemzők fordulnak elő a magánházaktól a palotákig és templomokig.[7] Az építészet legismertebb és legjellegzetesebb példái az íves tetők, a kerti pavilonok, a díszkapuk, a pagodák, az udvarházak, a különösen szerkesztett hidak és a sok ezer km hosszú Nagy Fal. A dekorációk a kínai építészet fontos részei.

Kínai pavilon hagyományos tetővel
A Longxing-templom egy épülete, amely 1052-ben épült

Az építőanyag szerkesztés

Az ősi kínai építési rendszer szerkezeti anyaga kizárólag a fa volt és a faanyag és a faszerkezet felhasználásával olyan szerkezeteket tudtak létrehozni, mely a fa technológiai tulajdonságainak legtökéletesebben megfelelt, miközben szerkezetben igyekeztek magának a fának elágazásait és alakját utánozni. Az épületek favázzal és faoszlopokkal készültek, a falak teherhordó szerkezetet nem képeztek és csak az egyes helyiségek elválasztásának céljára szolgáltak.[8]

Az ókori építőmesterek fakonzerváló festést is nagymértékben alkalmaztak, melynek sokszínű dekoratív alkalmazásánál a legmerészebb szín- kombinációk találhatók. A mennyezetek és frízek rajzai végtelen variá­ciókat mutatnak. Ragyogó hatásokat tudtak a sima tetőcserepek helyett alkalmazott zománcos cse­repekkel elérni és annak ellenére, hogy az ókori kínai építész a színek használatában vakmerő volt, az összhatás mindig rendkívül harmo­nikus maradt.[8]

Minden strukturális elem egyúttal dekoratív elem is és a kínai faanyagot alkalmazó építészetben dekoráció és struktúra a legtöbb esetben harmonikus egésszé olvad.[8]

A téglát már igen régóta ismerték Kínában, de sokáig nem lett az uralkodó építőanyag, és nem használták teherhordó anyagként.[7] A kínai épületeket felújították, nem szándékoztak örökké megmaradni. A relatív gyorsan pusztuló anyagok miatt az épületeket gyakran kellett újjáépíteni. Jelenlegi formájukban a hagyományos kínai épületek újak, de alaprajzukban és formájukban ugyanakkor tradicionálisak.[7]

Kifejezések szerkesztés

 
Lijiang régi épületei

A kínai építészet struktúrái:

kínai pinjin jelentés
lóu többszintes épület
tái terasz,
tíng nyitott egyszintes pavilon
kétszintes pavilon, könyvtár, kis faház
pagoda, torony
xuān tágas, nyitott épület, nappali, veranda
xiè teraszra épült ház vagy pavilon
szobák fedett sétány alatt, ház
斗拱 dǒugǒng dougong

Az épületek tetőzete szerkesztés

 
Egy tipikus Tang-kori tetőszerkezet sematikus metszete

Homorított tetők kecsesen fel­hajló ereszekkel, zománcos, dí­szített cserepek, különféle tetődíszí­tések, bonyolult dúcolások és tágas belső terek - ezek a kínai monumen­tális építkezéseknek, a templomok­nak, palotáknak és pagodáknak összetéveszthetetlen jellegzetességei, amelyek évezredek alatt alakultak, és végül is egész Ázsiában hatással voltak az építőművészetre. Az Óvi­lág más építészeti rendszereivel ellentétben a kínai rendszer 2000 éven át megőrizte eredeti jellegzetessége­it. Különféle tető- és tartószerkeze­tei alkalmasaknak, alkalmazhatóknak bizonyultak a legkülönfélébb környezetekben is Közép-Ázsia sztyepjeitől Dél-Kína szubtrópusi vidékeiig. A stílus ezen egysége tu­lajdonképpen a változatos formák gazdagságában fejeződik ki. A kínai építészettel foglalkozó egyes művé­szettörténészek szerint ezek a for­mák a Tang-dinasztia korában (i. sz. 618-907) érlelődtek ki, teljes fejlett­ségüket a Szung-dinasztia alatt (960-1279) érték el, majd az őket követő korokban lassanként meg­merevedtek.[9]

A homorított kínai tetőzet eredetén mind a Kelet, mind a Nyugat sok kutatója törte a fejét. Egyesek szerint ez a belső-ázsiai sátrak tetejének görbületét utánozza, mások szerint az ereszek felhajlításával több fényt engednek behatolni az alattuk levő helyiségekbe, vagy pedig a csapadék levezetésének a megkönnyítésére szolgálnak. Ezek a homorított tetőszerkezetek a korai kínai építészetben még nem jelentek meg, hanem fokozatosan alakultak ki. Jellegzetes, hogy a tető sarkait kis kerámiaállatok koronázzák. Ámbár ezeknek az állatfiguráknak elsődleges jelképes értelmük volt (a jó szerencse jelképei), vagy csupán díszítőelemek voltak, a tető gerincének illesztékeit, a fából készült csapokat is védték az esővíz eróziós hatásától.[9]

A dougong szerkesztés

 
A Fo-kuang templom keleti csarnokának konzola (dougong), Vutaj-hegy, Shanxi

Az ősi Kína építményeit geren­dákból ácsolták, és felfelé ívelő tetőzetük az építészet alapvetően fontos elemévé vált. A nyugati építmények szerkezeteivel ellentétben a kínai épületek tetőzetét inkább oszlopok, és nem a falak tartják. Ezt bonyolult dúcolásokkal és alátámasztásokkal érték el, amit dougong-nak (wd) (pinjin: dǒugǒng) nevez­nek. A homorított tetők, az oszlopok és az aládúcolás a kínai épületterve­zés lényeges jellemvonásai.[9]

A dougong dúcolás három részből álló konzolos szerkezet: a dou (ami kocka alakú dobozt jelent) egy kis fatömb, gyakran az oszlopfők is ilyen alakot kaptak és ilyen az alapja a magas épületek tartóoszlopainak; a gong egy lapos U alakúra formált fadarab, amelyekből kettő derék­szögben keresztezve egymást olyan tömböt alkot, amely négy irányban nyúlik el; az ang pedig egy hosszú, ferde konzolgerenda, amely a belső szerkezetből kiindulva az oszlopok tetejére támaszkodik, végignyúlik valamennyi dougong tartószerkeze­ten egészen a legkülsőkig. A dougong funkciója az, hogy alátámassza és fenntartsa a tetőszerkezet kiugró ereszeit és egyidejűleg röviddé tegye a keresztgerendák közeit. Mechani­kai szemszögből a dougong szerke­zete zseniális szerkezeti megoldása a súlyos tetőzet hordásának. Kü­lönféle változatai, amelyek az idők során kialakultak, azt a fő vonást jelentik, amely megkülönbözteti a kínai építészetet minden más kor és stílus alkotásaitól.[9]

A dout első ízben az i. e. VII. és VI. századból való kínai bronzokon örökítették meg, míg a kung első képe egy négyszögletes bronztáblán látható, amelyet egy, az i. e. V-VII. századból származó sír feltárásakor találtak meg. A dougong a korai formájából fokozatosan fejlődött ki. Ekkor még egyszerű volt, és világos szerkezeti funkciót mutatott meg, majd egyre bonyolultabbá, kifino­multabban kidolgozott stíluselem­mé fejlődött. Később a többszintes szerkezetek egymást keresztezőén elhelyezett tartógerendáinál is alkal­mazták. Ámbár ez a későbbi fejlődé­si stádium csodálatos épületek eme­lését tette lehetővé, a dougong szer­kezeti szerepe lassanként lehanyat­lott.[9]

Fo-kuang templom szerkesztés

 
Fo-kuang templom

A kőből és téglából épült épületek évezredeken át fennmaradnak, a ko­rábban, főként fából épült alkotások gyakran összeomlottak vagy a tűz pusztította el őket. Ezért az ezeréves vagy annál is idősebb, máig is fenn­maradt néhány faépületet féltő gonddal őrzik és tartósítják. Közü­lük az egyik a 857-ben épült Fo-kuang templom főcsarnoka. Ez Sanhszi tartomány­ban, a Vutaj-hegyen áll. Ámbár a Nancsan-szentély buddhista csar­noka valamivel régebben épült (782-ben), nem állja az összehasonlítást a Fo-kuang Sze templommal sem a mére­te, sem a díszítményei tekintetében. A Fo Kuang Sze főcsarnokának építésekor a kínai építészek a lépcsőzetes gerendákat háromszöges ke­retszerkezettel kombinálták, a dougong-rendszert a gerendák és osz­lopok összekötésére használták. A csarnok faszerkezetét a földön ké­szítettek el, ami az ősi Kína faszer­kezetes épületeinek hagyományos módszere volt.[9]

A Fo-kuang templom (wd) buddhista csar­noka a Tang-dinasztia korának jellegzetes épülete: dougong-jai erősek, 4,5 méteres ereszei rendkívüli mére­tűek, tetőzete enyhén emelkedik, elrendezése, alaprajza tágas. Ezenkívül a csarnokban fennmaradt sok szobor, falfestmény és felirat a kö­zépkori Kína egyik legértékesebb emlékévé teszi ezt az épületet.[9]

A faszerkezetes épületek másik megmaradt példája a Fo Kung San pagodá­ja, vagyis bejárati építménye. Ez Kí­na legrégibb fapagodája, és 67 méte­res magasságával a legmagasabb, fennmaradt faépítménye. A pago­dák olyan emlékművek, amelyek egy buddhista szerzetes sírját vagy egy fontos Buddha-ereklyét rejtenek magukban. Olykor magukban állnak, de gyakran egy bonyolult templomegyüttes részeként épültek. Az együttesben vannak a meditáció, a tanulás, az oktatás és lakások céljára szolgáló helyiségek, termek is.[9]

A Fo Kung San fapagodája nyolc-szögletes szerkezetű, amely - kívül­ről nézve - ötszintes, de valójában kilencszintes. Két, kívülről látható szint között van egy-egy rejtett szintje. A felső szintek fokozatosan egyre kisebbek, ezáltal az épület ará­nyos és stabilis lett. Története során hétszer rázta meg földrengés ezt a fapagodát, míg a 20. század hábo­rúi során több mint 200 belövés érte (1921-ben). A templom mindezt a kárt és pusztulást túlélte, és ma is áll, Kína építőművészetének dicsőségére.[9]

A modem, sokszintes, vasbeton épületek típusai közül a cső formájú szerkezetet tartják a leginkább ellenállónak, és így alkalmasnak a földrengés-veszélyes területeken, mivel ez a szerkezet eléggé rugalmas ah­hoz, hogy ellenálljon a földrengések­nek anélkül, hogy összedőlne. A Fo Kung-pagoda nagyon hasonlít a korszerű cső alakú épületekhez. A két oszlopkor - egy külső és egy belső - nyolcszögű síkon elrendezet­ten áll, a rejtett szinteket mindkét oszlopgyűrű alátámasztja, és ezáltal merev gyűrű keletkezik. A kissé szűkülő cső alakú épület azáltal jön lét­re, hogy az egyik oszlopkor a másik tetejére támaszkodik. Ezenkívül a pagoda valamennyi fa alkotóelemét konzolok fogják össze, ezáltal a pa­goda nemcsak merev, hanem bizo­nyos mértékig rugalmas is. Tényle­gesen ebben a pagodában 56 különféle dougong -kombináció van, és ezzel az építéstörténészek számára valóságos dougong könyvtárként vagy mintagyűjteményként szolgál.[9]

A pagodák szerkesztés

 
Az 1056-ban, fából épült Fogong-templom pagodája Shanxi tartományban

A buddhizmust valószínűleg az 1. században vitték be Indiából Kínába. Eleinte csak kevés zarándok szivárgott Kínából Indiába, a 4. századtól azonban a zarándoklás va­lóságos folyammá dagadt, sokan in­dultak el, hogy Buddha szent földjén tanulmányozzák a vallást, majd visszatérjenek Kínába azért, hogy e tanításokat ott terjesszék. Építőmű­vészeti szempontból e kultúrák ke­veredése azt jelentette, hogy az in­diai sztúpák, ezek a palack alakú sí­rok vagy Buddha ereklyéket őrző emlékművek kombinálódhattak a kínai építészetre jellemző toronnyal; így keletkezhettek a mindenhol látható kínai pagodák.[9][10]

Kínában a pagodák magas tornyokká fejlődtek, többszörös tetővel. Buddhista kolostorok udvarán, valamint a természeti erők irányítása szempontjából fontos helyeken építették. A fengsuj szerint megvédték az általuk ellenőrzött területeket, és egyúttal tájékozódási pontként is működtek.[7]

Szung Jüe pagoda szerkesztés

 
Szung Jüe pagoda

Honan tarto­mányban a Szung Jüe, a Ta-templom pagodája 523-ban épült. Ez Kíná­ban a legrégibb, ma is fennálló buddhista pagoda. Ezenkívül ez az ország legrégibb többszintes téglaépülete. A pagodának alacsonyak a szintjei, és nem hasonlít a többszin­tű fapagodákat másoló épületekre, sem a sírnak használatos egyszintű pagodákra. 41 méter magas, 12 kül­ső oldala van, belseje viszont szabá­lyos nyolcszög. Alapjának külső át­mérője 10,7 méter, a belső átmérője pedig csaknem 5 méter. A fala majd 2,5 méter vastag.[9]

Az évszázadok során a téglából, illetve kőből épült pagodák szerkezete 4-6 oldalúakból általában 8 oldalúakká fejlődött. Sok száz ilyen pagoda maradt fenn Kínában, de a Szung Jüe-templom pagodája (wd), amelyet több mint 1400 éve építettek, az egyetlen 12 oldalú. Ez és a régisége teszi a kínai építészet igazi ritkasá­gává és világhírűvé. Egyes kutatók úgy vélik, hogy ezt a pagodát egy indiai gupta stílusban épült temp­lom mintájára építették, zarándokok másolták le az eredetit.[9]

Egyedülálló formájától eltekintve a Szung Jüe pagoda (wd) szépségéről is nevezetes. Kelet-Kína Honan tartományának Szung hegységének déli lejtő­jén épült, és két részre oszlik, egy alsó és egy felső részre, amelyekbe padlók vagy lépcsők lehettek beépít­ve. A felső rész, amely a teljes ma­gasság kétharmada, 15 szintből áll, az egymáshoz közel elhelyezkedő ereszeket csúcsdíszítmény koronáz­za. A támasztó (megterhelést hordo­zó) téglákból készült ereszek mére­teikben a magasság függvényében* csökkennek, ezáltal a pagodának pa­rabola alakot kölcsönöznek. Az alsó rész két rétegre oszlik, és ezek képe­zik a pagoda alapját. Az alsó réteg­nek négy kapuja van, a négy égtáj­nak megfelelően. A második réteg­ben, amely a fő szintet jelenti, négy félköríves kaput találni, ezek elhe­lyezkedése megfelel az alsó réteg ka­puinak, és együttesen négy magas, keskeny kaput alkotnak. A fennma­radó nyolc oldalon kis, egyemeletes, négyszögletes, egy-egy ablakkal díszített pagodák domborművű képe látható. Minden kő kapuívet és ab­lakkeretet hálószerű lángok díszíte­nek, ilyen lángminta fog körbe min­den buddhista istenséget. A felső szinteken kis ablaknyílások vannak.[9]

A pagoda belsejében mélyedések vannak, valaha lépcsők és padlók lehettek beépítve. A támasztó téglaso­rok rétegeiből és ereszek szerkezeté­ből arra lehet következtetni, hogy a pagoda belsejében eredetileg 9 eme­let volt, a padozatuk fából készült. Ez a pagoda már több mint 1400 esztendeje áll, és évszázadokig állni fog még az ősi Kína tégla- és kőépítő művészete technológiájának emlékeként.[9]

Udvarházak szerkesztés

 
Hagyományos udvarház modellje

A kínai építészet tipikus alaprajza az udvarház: a szihejuan (wd) (kínai: 四合院). A szihejuan szó szerint négy oldalról, épületekkel zárt udvart jelent.[11]

Ennek az udvarháznak az ősi hagyománya továbbra is fennáll. Ebben a lakó- és melléképületek egy téglalap alakú belső udvart fognak közre, homlokzataikkal befelé. A fő lakóterek általában dél felé nyílnak. A családfő az északi végén lakott, a házas fiúk pedig az oldalakon.[7] Az északi épület mögött gyakran volt még egy ún. "hátsó épület" – az egyetlen kétszintes épület. Az épületek nagy ablakai az udvarra néztek; az utcákra néző falakban csak kis ablakokat készítettek nagy magasságban, vagy néha egyáltalán nem voltak ablakok.

Ugyanazt a szerkezeti modellt használták mind a gazdag, mind a szegény családok, de a gazdagoknak két vagy több udvara lehetett. A középületek, templomok és paloták is ugyanazt az udvarházi megoldást követték, csak nagyobb léptékben és részletesebben.[7]

A régmúltban minden épület az ilyen udvarház alapmintájára épült. Az épületek elrendezése kifelé mutatta a tulajdonos jólétét, aki képes volt tágabb családot eltartani.[11]

Az 1990-es években a gyors gazdasági fejlődés hatására lerombolták a városi udvarházak zömét, hogy kezeljék a túlzsúfoltság növekvő problémáját.[11]

Kertek szerkesztés

A kínai kert a kínai építészet egyik legrangosabb része. Ezt a kertépítészetet egykor Európában is utánozták, ami hatással volt az úgynevezett angolkert kialakulására. A kínai magánkertben kis épületek, például pavilonok, de általában lakóház is található. A kertekben hidak és kanyargós utak is találhatók. A kínai tájfelfogás szerint a táj legfontosabb részei a hegyek és a víz, ezért dombok és tavak épültek a kertekben, néha még vízesések is.[7]

Várostervezés szerkesztés

Mind az udvarházak, mind a városok hasonló módon épültek észak-déli irányban. A kínai városok általában rácsos elrendezési mintát követnek, és különböző funkciójú részekkel vannak határolva, így például ugyanazon szakma gyakorlói ugyanazon a területen éltek. Régebben a városokat mindig falak vették körül, kezdetben agyaggal, később téglával és kővel rakottak. Falak nélkül még egy nagy agglomeráció is hivatalosan csak falu volt.[7] A városfalak nagy részét már régen lebontották; a legjobban megmaradt fal valószínűleg a Ming-kori Nanking-fal, amely több mint 30 kilométer hosszú.[7]

A különféle építészeti létesítmé­nyeket megteremtő kínaiak emellett tapasztalt várostervezők is voltak, ez az i. e. VII. századtól megmutatko­zott. Várostervezési tevékenységü­ket szigorú törvényekre alapozták. A városaikat a „világmindenség rendje” alapján telepítették, ez azt jelentette, hogy szigorúan észak-dél tengely szerint építették. A házak homlokzata délre nézett, ez a meleg megtartása miatt volt előnyös, ezen ­kívül a délit a jó szerencse égtájának is tekintették. (A kínaiak egyébként öt irányt ismertek: északot, délt, ke­letet, nyugatot és középet, ez utób­bit ugyancsak törvényesen elfoga­dott iránynak tekintették.) Minden várost fallal vettek körül, és a hagyományoknak megfelelően 12 kapu nyílt a városba, ami megfelelt a hónapoknak és az állatöv csillagképei­nek.[12]

A kínai városokra jellemző, hogy a centrumban a központi kor­mányzat hivatalai épültek fel, vagy a császári kormányzó palotája vagy a helyi adminisztráció tagjainak hi­vatallakásai. A várostervezés az ál­lam feladata volt, a kormányzat irá­nyította a piacokat és a települése­ket. A városi parkok és tavak, ame­lyek fontos zöldövezetet alkottak, az elit számára voltak fenntartva: az északi fővárosokban a császárság elit­je, a déli városokban az egyre gyor­sabban szaporodó kereskedő előke­lőségek számára.[12]

Mivel Kína gazdasági központja északról a gazdag Csang-Csiang (Jangce) folyó deltavidékére vándo­rolt, a császárok ezt követően azzal kísérleteztek, hogy fővárosukat mind messze délre helyezzék. Rendszerint Nanking közelé­be. Ez a név „déli fővárost” jelent. Olykor azonban az államfők fővárosukat visszahelyezték északra. Ami­től féltek, bekövetkezett, a mongo­lok betörtek a birodalom északi ha­tárára, és meghódították Kínát a XIII. században. Megalapították a Jüan-dinasztiát (1279-1368), és az új dinasztia új fővárost alapított a Hopej tartományban: a mai Pekinget (ezt Marco Polo Tatu néven em­líti).[12]

Pekingi császári város szerkesztés

 
A pekingi Csongvenmen nevű városkapu a 20. század elején

Miután a mongolokat kiűzték, tervbe vették, hogy a jüanok főváro­sának romjain új fővárost építenek. Az építkezés a harmadik Ming csá­szár életében kezdődött, 1406-ban, de csak a Csing-dinasztia (1644- 1919) uralmának kezdetén fejező­dött be. A város területe mintegy 65 km² volt. A városterv magában foglalta a Császári Várost a város északi részén, és egy lakóvárost délen. Peking jellegzetes kínai fővá­ros, amelynek magja a Császári Vá­ros. Ez egyben a legnagyobb fenn­maradt főváros, amely a modern bi­rodalmakat megelőző valamely bi­rodalomból fennmaradt.[12]

A város eredetileg szigorúan szimmetrikusan épült, egy tengely haladt rajta végig, 8 km hosszan, észak—déli irányban, és az egyenes utak és sugárutak hálózata is szim­metrikus volt. A főváros északi része három egymásba fészkelt városból állt: a Tiltott Város a Császári Váro­son belül volt, ez utóbbit viszont a tulajdonképpeni Peking város vette körül, amelyet magas fal övezett.[12]

A Császári Várost folyók szelték át és tavak tarkították, amelyek körül nagy zöld területek voltak. A Ming- (1386-1644) és a Csing-dinasztia császári parkjai smaragd nyakékként vették körül a várost. A legészakibb részen három egymásba kapcsolódó tó nemcsak a vízen való szállítást, hanem a csónakázást is lehetővé tet­te. A kék és zöld övezetek nemcsak szépítették a környezetet, hanem nagyon kellemessé is tették Peking éghajlatát.[12]

Tiltott város szerkesztés

 
A pekingi Tiltott Város a kínai palotaépítészet kiváló példája.[13] A terület egykor a kínai császárok rezidenciája és az ország közigazgatási központja volt. Ma palotamúzeumként szolgál.[14]

A Tiltott Város, a legbelső mag volt a császári Kína utolsó bástyája. A három legnagyobb üdülőparktól délkeletre terült el, és a kiterjedése észak-déli irányban több mint 1000, kelet-nyugati irányban pedig 730 méter volt. Csaknem 50 méter széles vizesárok vette körül, ezenkívül 10 méter magas fal is. Ezen a területen sok épület emelkedett, különálló pa­loták, csarnokok. A Tiltott Város teljes területe kb. 120 hektár; a Belső és Külső Udvarában csaknem 1000 épületet találni. A Belső Udvar ma­gában foglal három nagy kihallgatási csarnokot, amelyek közül a Legfel­sőbb Összhang csarnoka a legna­gyobb és a legfontosabb; valójában ez a legnagyobb, még fennálló új­kort megelőző időkből való épülete Kínának. (Ez volt a tulajdonképpeni trónterem.) A Ming- és Csing- dinasztia idején a főbb hivatalos szertartások itt játszódtak le. A Bel­ső Udvar (a belső palota) egyben császári lakhelyként szolgált. Há­rom nagyobb palotacsoportból áll: a hátsó palotákban van a császár hiva­talos lakóhelye, a központi tenge­lyen van az Égi Tisztaság palotája, valamint a császámő otthona, a Föl­di Nyugalom palotája. A központi tengelyt hat keleti és hat nyugati palota szegélyezi a hitvesek és az ágyasok számára. Mögöttük pedig hat keleti és hat nyugati palota áll, ezek a hercegek számára szolgáltak lakóhelyül.[12]

Mivel a Tiltott Város azon a köz­ponti tengelyen fekszik, amely Pe­king egész városán észak-déli irány­ban áthaladt, meghatározta az egész várostervet. A csendes tavak és az azokat körülvevő parkok olyan ked­vezővé tették a nyüzsgő nagyváros képét, hogy Peking mindmáig a vá­rostervezés mesterművének tekint­hető.[12]

A Nyári Palota szerkesztés

 
A Nyári Palota Vencsang Tornya

A Nyári Palota Peking külvárosá­ban terül el. Északi részén van a Hosszú Élet hegye (Van Sou San), a délin pedig a Hatalmas Fényesség tava (Kun Ming hu), ez a terület a császár és környezete számára nagy vonzerőt jelentett, amikor Pekingben bekö­szöntött a párás nyár. A Hosszú Élet hegye két részből áll. A domb délre néző eleje a színpadok és szertartá­sok területe. Több nagy épület és csarnok van itt, közülük a Fo Hsziang Ko, vagyis a Buddha Illata pavi­lon, amely tulajdonképpen templom és a Paj Jün Tien (Lépcsőzetes Fel­hők terme) a legjelentősebbek. A domb délnyugati lábánál a csak­nem 900 méter hosszú Fedett folyosó húzódik, mint valami színes sza­lag, amely szerves egységbe fogja össze az épületeket. A háttérben levő domb az élénk színekkel ellentét­ben sötét: a díszfák révén csendes, üde és természetes. A dombtól északra tavak láncolata húzódik egy olyan tájban, ami Dél-Kínára emlé­keztet.[12]

A Kung Ming-tó víztükre is két különböző „tájegységre” oszlik. A palotához közel eső részét hidak, gátak és templomokkal ékesített kis szigetek szegélyezik. De ha már a tavon van az ember, széles kilátás nyílik a párás víztükörre. A hátsó tó éles ellentéte az elülsőnek; kanyar­góssága azt a benyomást kelti, hogy a víz mély és nagy kiterjedésű, a vadabb növényzet a mesterkéletlen természetet mutatja. A hátsó tavon csónakázva még ma is úgy tűnik: a természet meseországába kerültünk.[12]

Ancsi-híd szerkesztés

 
Ancsi-híd

Egy másik, egészen más típusú építkezést képvisel a világhírű, 1300 éves Ancsi-híd (wd), amely a Csiao-folyót íveli át Hopej tartományban, Pekingtől 300 kilométer­re délre. A helyi lakosság Nagy-kőhídnak hívja a 605-617 között épült hidat, amelynek a fesztávolsága majd 40 méter, a magassága pe­dig 7 méter. A híd két végén két átviteles szerkezetű ív van. (A taka­réküreges ív hídmező ráfalazás, olyan boltívszerű építészeti elem, amely a híd íve és a pályája által kialakult teret fogja közre; közelítő­leg háromszög alakú.) Az Ancsi-híd kecses, karcsú és könnyű, akárcsak a felhők mögül előcsillanó keskeny holdsarló vagy az eső után feltűnő szivárvány. A hidat a Szuj-dinasztia korának híres építőmestere, Li Csun tervez­te (581-618), akit ezért a„takaréküreges ívhíd atyjának” ne­vezték el.[9]

Az Ancsi-híd középső nyitott ívét úgy alakították ki, hogy két oldalról 28 darab 25–40 cm széles ívszel­vényt szorítottak össze. Az egyszelvényes boltozott kőhidakkal ellentétben a szelvényekből álló ívhíd nem feltétlenül omlik össze, ha vala­melyik szelvénye megsérül. De ezeknek a szerkezeteknek is van egysebezhető pontjuk: a hosszú, de kes­keny ívszegmentumok között gyen­ge az összeköttetés, a kapcsolat. En­nek a hátránynak leküzdése céljából a tervező vas kötőelemeket és össze­húzó vasakat alkalmazott azért, hogy az íveket együtt tartsa. Ezen kívül a hidat a közepe felé egy kissé el is keskenyítette, úgyhogy az ív két- oldala egy kissé a közép felé hajlik.[9]

Ilyen típusú hidat Európában első ízben a franciaországi Montaubanban a 14. században építettek, vagyis 700 évvel a Nagy-kőhíd után. A takaréküreges híd csak a 19. században terjedt el szélesebb körben a világon, így a kínaiak azt mondják, hogy a Nagy-kőhíd egyidejűleg öreg is, meg fia­tal is.[9]

Modern építészet szerkesztés

 
Sanghaj Putung városrésze
 
A pekingi Nemzeti Vízi Központ és a Nemzeti Stadion

A kínai modern építészet formáját, anyaghasználatát, művészetét és építési módszereit tekintve eltér a hagyományos kínai építészettől. A modern építészet nagyjából felosztható új hagyományos építészetre, eklektikus építészetre és világépítészetre.

Az új hagyományos épületek öröklik a hagyományos építési szabályokat, módszereket stb., de az anyagok, az építési rendszerek megfelelnek a modern építési módszereknek és eljárásoknak.

A 19. században a kínaiak megismerték az európai építészetet, amikor az európaiak az akkori stílusoknak megfelelően európai épületeket építettek a gyarmati területeken. A kínai építésztanulók a nyugati országokba látogattak. Ennek eredményeképpen a köztársaság idején (1912–1949) a kínaiak elkezdték ötvözni a nyugati építési technológiát a kínai elemekkel, különösen az állami építészetben.[7]

A Népköztársaság idején (1949– ) a szovjet modell vált fontossá vált az ország építészetében, amit a középületek és hatalmas szállodák is bizonyítanak.

Az elmúlt évtizedekben sok nyugati stílusú üzleti palota és szálloda épült Kínában, amelyek technológiailag a nyugati szinttel versenyeznek.[7]

A 21. században annyi modern építési projektet hajtottak végre Kínában, hogy az országot a külföldi építészek játszóterének is nevezték. Hszi Csin-ping elnök 2015 elején foglalkozott a helyzettel, mondván, hogy Kínának már nincs szüksége "furcsa architektúrára". Valójában az ország új szabályokat dolgozhat ki az elfogadható építészetre vonatkozóan, amelyek kiemelhetik a nemzeti hagyományokat.[15]

Galéria szerkesztés

Jegyzetek szerkesztés

  1. Ssu-ch'eng Liang - ed. W. Fairbank, A pictorial history of Chinese architecture : a study of the development of its structural system and the evolution of its types, Cambridge (Mass.), 1984
  2. A Short History of the Chinese People. Sturgis Press (2007). ISBN 978-1406769760 
  3. McCannon, John. Barron's how to Prepare for the AP World History Examination. Barron's Educational Series (2018. március 19.). ISBN 9780764118166 
  4. Steinhardt, Nancy Shatzman. "The Tang Architectural Icon and the Politics of Chinese Architectural History," The Art Bulletin (Volume 86, Number 2, 2004): 228–254. Page 228.
  5. Formichi, Chiara. Religious Pluralism, State and Society in Asia. Routledge (2013. október 1.). ISBN 9781134575428 
  6. Architecture of Thailand: A Guide to Tradition and Contemporary Forms. Editions Didier Millet (2018. március 19.). ISBN 9789814260862 
  7. a b c d e f g h i j k Huotari, Tauno-Olavi & Seppälä, Pertti: Kiinan kulttuuri (Kínai kultúra), Ottawa, 2005 (5. kiadás). ISBN 951-1-15943-7
  8. a b c Magyar Építőművészet, 1953 / 7-8. szám
  9. a b c d e f g h i j k l m n o p q r Univerzum, 1987 / Kína építőművészete: Hszü Poan és Kuo Tajheng cikke nyomán – „Natural History"
  10. www.terebess.hu - Pagoda
  11. a b c excelbeijing.com: Siheyuan: Traditional Homes
  12. a b c d e f g h i j Univerzum, 1987 / Kína építőművészete; Hszü Poan és Kuo Tajheng cikke nyomán – „Natural History"
  13. UNESCO: Imperial Palaces of the Ming and Qing Dynasties in Beijing and Shenyang
  14. Britannica: Forbidden City
  15. Suomalaisarkkitehdin merkkiteos Pekingissä joutui presidentin silmätikuksi (finnül)

Kapcsolódó cikkek szerkesztés