Külgazdasági és Külügyminisztérium

Magyarország egyik minisztériuma

A Külügyminisztérium Magyarország egyik minisztériuma. 2014-től Külgazdasági és Külügyminisztérium néven működik.

Külgazdasági és Külügyminisztérium
A Külügyminisztérium és az Angelo Rotta rakpart, 2017 Lipótváros.jpg

Jogelőd Külügyminisztérium
Székhely Budapest
Vezető Szijjártó Péter
A Külgazdasági és Külügyminisztérium weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Külgazdasági és Külügyminisztérium témájú médiaállományokat.

TörténeteSzerkesztés

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt jött létre, első minisztere Batthyány Kázmér volt. Jelenlegi minisztere 2014 óta Szijjártó Péter.

A magyar Külügyminisztérium szervezeti felépítése 1950 és 1956 közöttSzerkesztés

A második világháborúban vesztes Magyarország 1945-től 1947-ig, a párizsi békeszerződések aláírásáig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) felügyelete alatt állt, mely utóbbiban a Szovjetunió befolyása volt a döntő. Az ország szuverenitása 1947 után is csak formálisan állt helyre, mert az országban szovjet támogatással a kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártja ragadta magához a hatalmat. Ilyen körülmények között a magyar Külügyminisztérium önálló külpolitikát nem folytatott, nem folytathatott, tevékenysége jószerével csak az ország külkapcsolatainak adminisztrálására, lebonyolítására korlátozódott.[1]

A Külügyminisztérium szervezeti rendszerének kiépítése az új körülménye között 1949-ben kezdődött meg és 1951. január elejére fejeződött be. A miniszter 1949 júniusától Kállai Gyula volt. Személyes titkára Rév Erika volt, mellette nyolc fős miniszteri titkárság működött. Közvetlen miniszteri irányítás alá került a Személyzeti Főosztály, a Jogi-Konzuli Osztály, az Ellenőrzési Osztály és a Gazdasági Hivatal.[* 1][1]

A Külügyminisztérium mindennapi munkáját az 1950-es évek elejétől tulajdonképpen Berei Andor politikai államtitkár irányította. Közvetlen irányítása alá a Politikai Főosztály és az Igazgatási Főosztály tartozott. A Politikai Főosztályt vezetője Sík Endre, két helyettese Rózsa Irén és Kutas Imre volt. volt. Ezen belül két területi főosztályt alakítottak ki. Az I.Területi Főosztályhoz tartozott a Szovjetunió Osztálya, a Közép-európai Demokráciák Osztálya, a Délkelet-európai Népi Demokráciák Osztálya, a Távol-keleti Osztály és három referatúra: a KGST, a Nemzetközi Szervezetek Ügyei és a magyar ösztöndíjasok.[2]

A II. Politikai Főosztályon belül volt az Angolszász és Latin-amerikai Osztály, az Európai Kapitalista Országok I. Osztálya, az Európai Kapitalista Országok II. Osztálya, a Kőzel- és Közép-Kelet Osztálya. A Külföldi Magyarok Referatúrája és a Kapitalista Országok Gazdasági Referatúrája önálló volt a főosztályon belül.[3]

Az Igazgatási Főosztály tartott kapcsolatot a belügyi szervekkel, és felelős volt a minisztérium épületének biztonságáért.[3]

A politikai államtitkár mellett még egy államtitkár volt a minisztériumban, Boldizsár Iván, akihez a Tájékoztatási Főosztály és a Protokollosztály tartozott. A Tájékoztatási Főosztályt feladata a bel- és külföldi tájékoztatás, vezetője ekkoriban főosztályvezető-helyettesként Száll József volt.[4]

A minisztérium hivatali felépítésétől strukturálisan függetlenül működött az állampárti párt- és a szakszervezet.[4]

A miniszter tanácsadó, véleményező szerve a Miniszteri Kollégium (1951. július 1-től a Külügyminisztérium Kollégiuma) volt. A kollégium elvi kérdésekkel foglalkozott, negyedévi munkaterv szerint dolgozott. Üléseit a miniszter távollétében az első helyettese vezette. Rajtuk kívül a kollégium további nyolc tagját a miniszter javaslatára a Minisztertanács nevezte ki. 1956 áprilisában a kollégium létszámát hét főre csökkentették. Elnöke ekkor Sík Endre, a külügyminiszter első helyettese volt, tagjai Kárpáti József miniszterhelyettes, Sebes István miniszterhelyettes, Marjai József, az I. Politikai Főosztály vezetője, Rostás István, a II. Politikai Főosztály vezetője és Rubin Péter, a Tájékoztatási Főosztály vezetője.[5]

1953 márciusában az I. Politikai Főosztály 46 főből állt (egy főosztályvezető-helyettes, négy osztályvezető és egy főelőadó a többiek előadók), a másik területi alapon szervezett egységet, a II. Politikai Főosztályt ötvenkilenc fő alkotta, akikből egy főosztályvezető-helyettes, négy osztályvezető és kilenc főelőadó volt. A Külügyminisztérium teljes magyarországi létszáma együtt négyszázhúsz fő volt, közülük 34 vezető beosztású, 27 főelőadó, 114 előadó és 8 segédelőadó.[6]

1954-ben nagyobb szervezeti átalakításra került sor, részben a dolgozók javaslatai alapján. Felállították a III. Politikai Főosztályt, amit időnként C Főosztálynak is neveztek. Ide tartozott a Nemzetközi Szervezetek Osztálya, illetve a Jogi és Konzuli Osztály. Vezetője Kolozs Márta lett főosztályvezető-helyettesi rangban.[7]

A Protokollosztály tehermentesítése céljából 1954 októberében hozták létre a Diplomáciai Testületet Ellátó Irodát (DTEI) megszervezésére, amelynek feladata a Budapesten akkreditált diplomáciai képviseletek megfelelő ellátása, épület- és lakásgondjaik megoldása, vámmentességi ügyeik, a budapesti diplomáciai testület tagjaival kapcsolatos összes technikai és adminisztratív tevékenység, a képviseletek vagy azok tagjai magyar állampolgárságú alkalmazottainak ügyei. Az iroda munkája feletti felügyelet a Protokollosztály vezetőjének feladata volt.[8]

Az 1955-ös szervezeti felépítés keretében a Szovjetunióval és Mongóliával kapcsolatos ügyek a Szovjetunió Önálló Osztály hatáskörébe kerültek, a miniszter első helyettesének felügyelete alatt. Az I. Politikai (Területi) Főosztály három osztályra tagolódott: a Kőzép-európai Osztályra (Ausztria, Német Demokratikus Köztársaság, Németországi Szövetségi Köztársaság és Svájc referatúráival), a Közép- és észak-európai Osztályra (Csehszlovákia, Dánia, Finnország, Lengyelország, Norvégia és Svédország) és a Távol-keleti Osztályra (Észak- és Dél-Vietnam, Kína, Japán, Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Koreai Köztársaság és Thaiföld). A II. Politikai (Területi) Főosztályt négy osztály alkotta: a Délkelet-európai Osztály (Albánia, Bulgária, Görögország, Jugoszlávia és Románia), a Nyugat-európai Osztály (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, San Marino, Portugália és Spanyolország), a Közel- és Közép-keleti Osztály (Abesszínia, Afganisztán, Burma, Ceylon, Egyiptom, India, Indonézia, Irán, Izrael, Libanon, Nepál, Pakisztán, Szíria és Törökország) és az Angol-Amerikai Osztály (az amerikai kontinens államai és az Egyesült Királyság). Ide tartozott a külföldi magyarok önálló referatúrája is. A III. Politikai Főosztály multilaterális ügyekkel foglalkozott volt, ide tartozott az Egyesült Nemzetek Osztálya, a Nemzetközi Jogi Osztály, a Nemzetközi Szervezetek Osztálya, a Nemzetközi Gazdasági és Pénzügyi Osztály, illetve a restitúciós ügyekkel foglalkozó önálló referatúra.[9]

1955-ben a Külügyminisztérium létszámkerete belföldön 471, a külképviseleteken 529 volt, ebből augusztus 31-ig Budapesten 449, külföldön 472 állást töltöttek be.[10]

1956 júliusában vezették be a KÜM-ben a szóvivő intézményét. A külügyi szóvivő kéthetenként sajtóértekezleten tájékoztatást adott az legfontosabb aktuális nemzetközi kérdések magyar vonatkozásairól. Esetenként előzetes tájékoztatást adott a már elfogadott, de nyilvánosságra még nem hozott nemzetközi lépésekről.[10]

1956. szeptember első napján megszűnt az I. és II. Politikai Főosztály, és a területi alapon működő politikai osztályok önállóvá váltak. Az osztályvezetők közvetlenül irányították a hatáskörükbe tartozó nagykövetségeket, követségeket, konzulátusokat, a politikai kapcsolatok ápolását. A területi osztályvezetőket kiadmányozási és kötelezettségvállalási joggal is felruházták.[11]

A forradalmat megelőző belpolitikai forrongás az 1956-os év egészében éreztette hatását a Külügyminisztériumban is. Belső fórumokon a dolgozók nyíltan támadták a Személyzeti Főosztály „rossz munkáját”, az indokolatlan elbocsátásokat, áthelyezéseket, a kegyetlen, embertelen bánásmódot. A KÜM pártszervezete bizottságot alakított az ügy kivizsgálására, kb. 50 dolgozót hallgattak meg. A bizottság végkövetkeztetése szerint súlyos felelősség terhelte a Személyzeti Főosztályt, valamint a minisztert és helyetteseit is.[12] 1956 júliusában le is váltották Boldóczki János külügyminisztert, utódja Horváth Imre lett.

A magyar hírszerzés tevékenysége a Külügyminisztériumban 1948 és 1990 közöttSzerkesztés

A magyar hírszerző titkosszolgálatok behatolása a Külügyminisztériumba[* 2] 1948 végén kezdődött. Az úgynevezett polgári hírszerzés ebben az időszakban az Államvédelmi Hatóság keretében működött, a katonai hírszerzés pedig a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának része volt. Mindkettő megkezdte saját kádereinek elhelyezését a minisztériumban, főleg az Igazgatási Főosztályon és a Műszaki Osztályon, valamint hozzáfogtak a külügyi dolgozók beszervezéséhez. Az Igazgatási Főosztály vezetője Mátrai Tamás államvédelmi alezredes, Péter Gábor közvetlen munkatársa lett. A minisztérium vezetői közül Berei Andor volt beavatva ezekbe az ügyekbe. Bereit, az egykori illegális kommunistát, aki szovjetunióbeli emigrációból tért haza, 1948 novemberében neveztek ki politikai államtitkárrá.[13]

A külképviseletek közül először a bécsi magyar követségen jött létre a magyar hírszerzés helyi egysége, azaz rezidentúrája 1950 decemberében. 1956 októberéig a fontosabb tőkés országokban összesen tíz rezidentúrát állítottak fel a magyar külképviseletek fedése alatt.[13] A külföldön dolgozó hírszerző tisztek száma 1956-ig 62-re emelkedett.[14]

Ekkoriban az állambiztonsági tisztek kiküldetését más név alatt más név alatt szervezeték meg, a Külügyminisztérium ezen a hamis néven vette állományba az illetőt, mintha pártiskoláról vagy üzemből került volna a Külügyminisztériumba. A fedőnévhez születési anyakönyvi kivonatot és egyéb dokumentumokat is gyártani kellett, és kialakítani egy összefüggő, hamis történetet az életpályáról, az úgynevezett legendát. A minisztériumban csak egy-két felső vezető tudhatta, hogy az illetőt az ÁVH küldte, és a hírszerzés központjában is csak az illető közvetlen felettesei ismerhették a történetet.[14]

Mindez a gondos szervezés azonban a legtöbb esetben hiábavaló volt, mivel az állambiztonsági tisztek felkészültsége mind nyelvi, mind szakmai szempontból hiányos volt, és legtöbbjük már a minisztériumba kerülése pillanatában lelepleződött a környezete előtt. Az 1956-os forradalom alatt a Külügyminisztérium Forradalmi Bizottsága így könnyen listát állíthatott össze azokról az államvédelmi beosztottakról, akik diplomáciai fedésben dolgoztak a külképviseleteken. Emiatt a forradalom után gyakorlatilag az összes hírszerző tisztet le kellett cserélni.[15]

Fennmaradt egy 1958. május 2-i keltezésű, „A BM hírszerző rezidensei és beosztottai kötelességei a fedésükre szolgáló külképviseleti munka ellátásában” című dokumentum, amelyet a belügyminiszter, a külügyminiszter és a külkereskedelmi miniszter írt alá. Ennek célja az volt, hogy rendezze a titkosszolgálati tisztek helyzetét a külképviseleteken, mégpedig úgy, hogy a korábbiaktól eltérően képesek és kötelesek legyenek ellátni fedőszervi hivatali munkájukat is a titkos tevékenységük mellett. Ez fontos volt konspirációs okokból, valamint a külképviseletek zökkenőmentes munkája érdekében is.[16]

A dokumentum melléklete a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter aláírásával szabályozta a belügyi és a katonai hírszerző szerv, az úgynevezett „társszervek” kapcsolatát is. Ez leszögezte, hogy a beosztottak között operatív jellegű kapcsolat nincs, hivatalosan csak a rezidensek tudhatnak egymásról. Ők a konkrét helyi problémákról kötelesek egyeztetni, de a két apparátus közötti koordinációt, információcserét csak a szervek központjai végezhetik.[17]

1959-ben hírszerző tisztek belföldi és külföldi fedésére szabályzat készült. A KÜM-be küldött hírszerzőknek nevet változtatniuk már nem kellett, de úgynevezett „leplezési tervet” dolgoztak ki, egyeztetve a KÜM illetékes vezetőjével, aminek tartalmaznia kellett az illető megfelelően átalakított életrajzát, a legenda szerinti utolsó munkahelyén beosztását és fizetését, a megfelelő okmányokat. Ennek során minél több a valóságnak megfelelő adatot kellett felhasználni.[18]

A hírszerző tisztnek a KÜM-be történt áthelyezése után, de kihelyezése előtt legalább hat hónapot kellett a központban dolgoznia, hogy elsajátítsa a kinti fedőszervi munkájához szükséges alapvető ismereteket.[19]

A négy érintett miniszter (belügyminiszter, külügyminiszter, honvédelmi és külkereskedelmi miniszter) közös utasításban szabályozta a hírszerzők jogait és kötelezettségeit a külképviseleteken. Emellett azt is elfogadták, hogy az érintett külképviseleteken valamennyi beosztottat – a hivatali vezető kivételével – az egyik vagy másik hírszerző szerv titkos munkatársaként (ügynökként) be kell szervezni, elsősorban azért, hogy így még jobban kötelezzék őket a titoktartásra.[20]

A követségek és a kereskedelmi képviseletek vezetőit nem volt szabad beszervezni, azonban sokan voltak közülük, akik korábban a hírszerzésnél dolgoztak és onnan jutottak el a követi, illetve nagyköveti posztig, amikor – legalábbis formálisan – megszakították kapcsolatukat a titkosszolgálattal, elsősorban azért, hogy esetleges lebukásuk esetén elkerülhető legyen a nagyobb diplomáciai botrány. Ebbe a kategóriába tartozott többek között Dallos András, Dömény János, Gonda Lajos, Hárs László, Hollai Imre, Kovács János, Lakatos Emil, Molnár István, Palotás Rezső, ifj. Simics Sándor, Rajnai Sándor, Vértes János, Szarvas Pál, Esztergályos Ferenc, Tömpe András, Várkonyi Péter , Vass Miklós.[21]

A gondos káderkiválasztás ellenére történtek átállások, árulások a vezetők és a hírszerzők körében is, például Radványi János ügyvivő Washingtonban, Szabó László vagy Bernáth Ernő beosztott hírszerző Londonban illetve szintén Washingtonban.[22]

Egészében véve a Nyugaton dolgozó diplomata beosztottak közel tíz százaléka a katonai hírszerzés, huszonhét százaléka a belügyi hírszerzés hivatásos állományú tagja volt. A Külügyminisztérium központjában dolgozó diplomaták esetében mintegy öt százalék a belügyi, öt százalék a katonai hírszerzés tisztje volt, a beszervezett „titkos munkatársak” aránya viszont közel hetven százalék volt.[23]

A Külügyminisztérium és a hírszerzés kapcsolatát átfogóan rendezte 1969-ben az a megállapodás, amit Péter János, Benkei András és Czinege Lajos írt alá. Rögzítették azt az elvet, miszerint a külképviseleteken a hírszerzők kettős alárendeltségben dolgoznak, a külügyi munkát illetően a külképviselet vezetőjének az utasításait kell végrehajtaniuk. A hírszerzőknek meg kellett felelniük a diplomáciai és konzuli munkakör betöltése általános feltételeinek, szakmai vizsgát kellett tenniük.[24]

A rendszerváltás után a KÜM és a hírszerzés együttműködését átfogóan felülvizsgálták. Jeszenszky Géza külügyminiszter 1990. augusztusában felkérte Boross Pétert, az Információs Hivatalt felügyelő tárca nélküli minisztert, hogy az új kerettörvény elfogadásáig a Külügyminisztérium státuszain lévő hírszerző tiszteket 1990. szeptember 30-i hatállyal hívják vissza.[25]

SzékházaSzerkesztés

Székháza Budapest I. kerületében a Bem rakpart 47. sz. alatt található. Épülete kiterjed a Bem József tér – Fő utca – Ganz utca – Bem rakpart által határolt egész háztömbre, valamint rendelkezik egy modernebb, a rendszerváltás idején épült nagy irodaépülettel is a Nagy Imre téren. A minisztérium emellett időről időre más épületekben is fenntart irodákat.

MegjegyzésekSzerkesztés

  1. A szervezeti egységek nevét az egyértelmű azonosíthatóság érdekében az adott időszakban használatos hivatali helyesírással közöljük.
  2. Minden számottevő hírszerzéssel rendelkező ország felhasználja bizonyos mértékben diplomáciai szolgálatát a hírszerzés fedőszerveként, de különösen elterjedt volt ez a gyakorlat a Szovjetunióban és a befolyása alatt lévő szocialista országokban

HivatkozásokSzerkesztés

  1. a b Sáringer 445. o.
  2. Sáringer 446. o.
  3. a b Sáringer 447. o.
  4. a b Sáringer 448. o.
  5. Sáringer 450. o.
  6. Sáringer 452. o.
  7. Sáringer 452. o.
  8. Sáringer 453. o.
  9. Sáringer 454. o.
  10. a b Sáringer 455. o.
  11. Sáringer 456. o.
  12. Sáringer 458. o.
  13. a b Baráth 77. o.
  14. a b Baráth 78. o.
  15. Baráth 79. o.
  16. Baráth 82. o.
  17. Baráth 83. o.
  18. Baráth 84. o.
  19. Baráth 85. o.
  20. Baráth 86. o.
  21. Baráth 90. o.
  22. Baráth 91-92. o.
  23. Baráth 93-94. o.
  24. Baráth 97. o.
  25. Baráth 103. o.

ForrásokSzerkesztés

  • Baráth: Baráth Magdolna: Hírszerzők diplomáciai fedésben. In Andreides Gábor (szerk) – M. Madarász Anita (szerk) – Soós Viktor Attila (szerk): Diplomácia-hírszerzés-állambiztonság. Budapest: Nemzeti Emlékezet Bizottsága. 2018. ISBN 978-615-5656-23-1  
  • Sáringer: Sáringer János: A magyar Külügyminisztérium működése 1950 és 1956 között. In Andreides Gábor (szerk) – M. Madarász Anita (szerk) – Soós Viktor Attila (szerk): Diplomácia-hírszerzés-állambiztonság. Budapest: Nemzeti Emlékezet Bizottsága. 2018. ISBN 978-615-5656-23-1  

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés