Főmenü megnyitása

Kusszara (Kuššara, 𒌷𒆪𒍑𒊭𒊏𒀸 URUku-uš-ša-ra(-aš)) ókori anatóliai város, egy fejedelemség központja, a hettita királyi dinasztia (hagyomány szerinti) származási helye.

Kusszara
Alapítási. e. 19. század körül
Megszűnési. e. 16. század
Oka ismeretlen
Lakói hettiták
Beszélt nyelvek hettita nyelv
A Wikimédia Commons tartalmaz Kusszara témájú médiaállományokat.

Óasszír korSzerkesztés

Az óasszír korban Kusszara egy önkormányzattal nem rendelkező kereskedelmi lerakatnak, wabartumnak adott otthont, amely Kárum Kanis Ib rétegével egy időben (i. e. 19. század vége – 18. század eleje) élte fénykorát.

Feltehetőleg erre az időre tehető a hettita történeti hagyományban kitüntetett szerepet élvező fejedelmek: Pithanasz és fia, Anittasz uralkodása. A szövegek tanúsága szerint Pithanasz mint fejedelem (rubā’um) (szó szerint nagyherceg) gyakorolta a hatalmat, míg fia (mint trónörökös) a rabi simmiltim („lépcsőnagy”) tisztséget viselte. Hasonlóképpen Anittasz (nagy)fejedelemsége (rubā’um rabium) alatt fia (?), Peruvasz (Perva-Kammalijasz) viselte a rabi simmiltim tisztséget, miközben Anittasz felvette a rubā’um GAL, azaz „nagy nagyherceg” (nagyfejedelem, később nagykirály) címet.

A hettita fővárosból, Hattuszaszból (ma Boğazkale) előkerült egy szöveg, az Anittasz proklamációja (CTH#1), amely Pithanasz és Anittasz cselekedeteit beszéli el: leginkább a rivális fejedelemségek (így Nesza, Calpa, Hattuszasz, Szalativara és Puruszhanda) legyőzését. Anittasz székhelyét áthelyezte Neszába – az ásatások Kültepe területén valóban napvilágra hoztak egy tőrt (vagy inkább lándzsahegyet), amely az ő nevét viselő feliratot tartalmaz: É.GAL A-ni-ta ru-bā-im, azaz „Anittasz király palotája” (szó szerint: Anittasz nagyherceg nagy háza). A kusszarai dinasztia etnikai hovatartozása (hatti? hettita? hurri?, esetleg asszír?) nem tisztázott.

Kusszara a későbbi hagyománybanSzerkesztés

A legelső hettita királyok egyike, I. Hattuszilisz több feliratában, illetve az uzurpátor III. Hattuszilisz legtöbb szövegében (utóbbi főként legitimációs céllal) „kussarai ember”-nek (LU2 URUKu-uš-ša-ra) vagy „Kusszara fiának” (DUMU URUKu-uš-ša-ra) nevezik magukat. III. Hattuszilisz, visszatekintve a nagy elődre, Kusszara királyának (LUGAL URUKu-uš-šar) is nevezi I. Hattusziliszt. Ennek alapján feltételezhető (de nem bizonyítható), hogy I. Hattuszilisz uralkodásának elején még Kusszarában volt a királyi székhely, amit később (Anittasz átkát figyelmen kívül hagyva) áthelyezett Hattuszaszba. Megfontolandó, hogy I. Hattuszilisz szövegei csaknem kivétel nélkül III. Hattuszilisz-korabeli másolatokban maradtak fenn, ezért nem kizárható a késői (tendenciózus) torzítás.

I. Hattuszilisz „végrendeletének” (CTH#6) egy helyén (KUB[1] 1.16, kolofón) azt az információt kapjuk, hogy a király Kusszarában betegedett meg. Ez a szöveghely a város utolsó „intakt” említése – ezt követően egyetlen hettita szöveg sem beszél Kusszaráról mint létező, működő városról.

Kusszara lokalizálásaSzerkesztés

A rendelkezésre álló adatok nem elegendőek Kusszara pontos lokalizálására. Mindazonáltal valószínűsíthető, hogy Hattuszasztól nem túlságosan messze, a hettiták által „Felső Országnak”, mātum elītumnak nevezett Hattum területén feküdt. A korábban felmerült Kusszara = Alişar azonosítás nem bizonyítható.

Egy másik elképzelés szerint Acem Höyük (ma Yeşilova) hatalmas telljével azonos, bár ezt a településen talált írásos dokumentumok már megcáfolták, és az Puruszhandával azonosítható.

HivatkozásokSzerkesztés

  1. Keilschrifturkunden aus Boghazköy

ForrásokSzerkesztés

  • Bolega Erika: Az Anitta-felirat. Szeged: JATE, 1995.
  • Gonnet, Hatice: La titulature royale Hittite au IIe millénaire avant J.-C. In Hethitica 3 (1979) 3-108.
  • Pálfi Zoltán: A szellemi élet rekonstruálásának lehetőségei az ókori Kanišban. In Sic Itur Ad Astra 12 (2000)/1-2. 89-121.
  • Sommer, Ferdinand – Falkenstein, Adam: Die hethitisch-akkadische Bilingue des Hattušili I. München: Beck, 1938. (1974R)
  • Ünal, Ahmet: Kuššara. In Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie, Szerk.: Erich Ebeling, Bruno Meissner, Dietz Otto Edzard (német nyelven), Berlin: de Gruyter (2001). ISBN 3-11-017296-8