Kutatás-fejlesztés
A kutatás-fejlesztés, (Research and development, R&D) röviden K+F a kreatív tudásbázis célzott, szisztematikus bővítése. A 2004. évi CXXXIV. törvény a kutatás-fejlesztésre az Értelmező rendelkezések címszó alatt az alábbi fogalom meghatározásokat adja:
"4. § E törvény alkalmazásában 1. a) alapkutatás: kísérleti vagy elméleti munka, amelyet elsősorban a jelenségek vagy megfigyelhető tények hátterével kapcsolatos új ismeretek megszerzésének érdekében folytatnak, anélkül, hogy kilátásba helyeznék azok gyakorlati alkalmazását vagy felhasználását; b) alkalmazott kutatás: tervezett kutatás vagy kritikus vizsgálat, amelynek célja új ismeretek és szakértelem megszerzése új termékek, eljárások vagy szolgáltatások kifejlesztéséhez, vagy a létező termékek, eljárások vagy szolgáltatások jelentős mértékű fejlesztésének elősegítéséhez. Magában foglalja az alkalmazott kutatáshoz – különösen a generikus technológiák ellenőrzéséhez – szükséges komplex rendszerek összetevőinek létrehozását is, a prototípusok kivételével; c) kísérleti fejlesztés: a meglévő tudományos, technológiai, üzleti és egyéb, vonatkozó ismeretek és szakértelem megszerzése, összesítése, megosztása és felhasználása új, módosított vagy javított termékek, eljárások vagy szolgáltatások terveinek és szabályainak létrehozása vagy megtervezése céljából."[1]
A fenti törvény megszületése előtt az egyik legszélesebb körben elfogadott definíció az alábbi volt:
„A kutatás és kísérleti fejlesztés olyan módszeresen folytatott alkotómunkát jelent, amely a meglévő ismeretanyag bővítésére szolgál – beleértve az emberről, a kultúráról és a társadalomról szerzett ismereteket is –, valamint arra, hogy ezt az ismeretanyagot új alkalmazások kidolgozására használjuk fel.”[2]
A Frascati kézikönyv kutatás-fejlesztés fogalmára adott definíciója túlságosan általános, így nem igazán alkalmas egyértelmű ítélet alkotására, ezért egy pontosító meghatározást is találunk, ami a következőképpen néz ki:
„A K+F és a kapcsolódó tevékenységek elhatárolásának az az alapkritériuma, hogy a kérdéses K+F-ben fellelhető- e az újszerűség és valamely tudományos és/vagy műszaki bizonytalanság feloldásának számottevő eleme, azaz amikor valamely probléma megoldása nem azonnal nyilvánvaló egy olyan személy számára, aki az érintett területnek csak az alapvető tudományos ismeretanyagában és technikáiban jártas.”[3]
A Frascati kézikönyv az OECD-tagországokban folyó kutatás-fejlesztési tevékenység statisztikai célú feldolgozása érdekében született meg, mára azonban már világszerte a kutatás-fejlesztési tárgyú felmérések szabványává is vált. Kiadásával az volt a cél, hogy rögzítse a különféle módszertani ajánlásokat és irányelveket, segítse a nemzeti innovációs rendszerekben a tudomány és a technológia szerepének jobb megértését.
A tudományos kutatómunka tehát tervszerű és rendszerezett tevékenységek sorozata, melyeket meghatározott helyen, időben, konkrét tudományos területen, a rendelkezésre álló tudományos ismeretek alapján valósítanak meg azzal a céllal, hogy valamely problémára tudományos igényű megoldást találjanak.
A fenti definíciók ugyan egyértelműnek és világosnak tekinthetők, a részleteket, a gyakorlati alkalmazással összefüggő kérdéseket illetően mégis sok vita tárgyát képezik.
A kutatás-fejlesztés társadalmi szerepe
szerkesztésA kutatás-fejlesztés és a segítségével megvalósuló innováció nemzetstratégiai kérdés. Ezt felismerve az országgyűlés megalkotta a 2004. évi CXXXIV. törvényt a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról.[4] Tette ezt annak érdekében, hogy elősegítse a magyar gazdaság versenyképességének és jövedelemtermelő képességének a tudásra, valamint a technológiai innovációra épülő és a fenntartható fejlődést szolgáló növekedését:
"1. § (1) A törvény célja, hogy a) a kutatás-fejlesztési és technológiai innovációs eredmények létrehozása és hasznosítása feltételeinek javításával segítse a magyar gazdaság fenntartható fejlődését, b) elősegítse a vállalkozások technológiai innováción alapuló versenyképességének növekedését és a régiókban található kutatás-fejlesztési és innovációs lehetőségek minél teljesebb körű hatékony kihasználását, c) ösztönözze a magas hozzáadott értéket előállító munkahelyek létrehozását, d) előmozdítsa a kutatás-fejlesztésben foglalkoztatottak szakmai felkészültségének javulását és társadalmi elismertségük növelését, e) járuljon hozzá az ország védelmi és biztonsági képességeihez szükséges fejlett technológiák alkalmazásához."[5]
A kutatás-fejlesztés társadalmi szerepét jól ismerte fel a 2013-ban elfogadásra került „Befektetés a jövőbe: Nemzeti kutatás-fejlesztési és innovációs stratégia 2020”,[6] amelynek feladata a 2014-2020 ciklus fő célkitűzéseit meghatározni a kutatás-fejlesztési és az innovációpolitika területén. Prof. Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium parlamenti és gazdaságstratégiáért felelős államtitkára a stratégia bevezetőjében az alábbi megfogalmazással él: „Aligha újdonság, hogy a kutatás-fejlesztésre és az innovációra fordított minden egyes forint egyúttal befektetés mind a vállalatok, mind pedig az ország jövőjébe. Éppen ezért a mindenkori kormányok fontos feladata, hogy olyan keretfeltételeket alakítsanak ki, amelyek a vállalatokat a kutatás-fejlesztésre és az innovációra ösztönzik.”[7] Ma már szinte senki sem vitatja, hogy a tudományok fejlődése tette lehetővé, hogy komfortosabb, a természet nyers erői ellen védelmet nyújtó körülményeket biztosíthassunk a magunk számára. Nem szabad azonban szemet hunyni afölött sem, hogy a tudomány fejlődése jegyében több súlyos hibát is elkövettünk a természetátalakító munkánkkal, a természet erőinek a saját szolgálatunkba való állításával. A fejlődés alapvető célját adó szabadság kiteljesedése mellett így olyan korlátokat is létrehoztunk, amelyek további megoldandó problémákat okoznak.
A kutatás-fejlesztés és az innováció kapcsolata
szerkesztésA kutatás-fejlesztés nem véletlenül került az innovációs politikák középpontjába. A hagyományos innováció felfogás (például Schumpeteré is) lineáris modellben értelmez a vállalati innovációkat. Eszerint a tudományos kutatási eredményekből alkalmazott kutatással prototípusok születnek, a technológia fejlesztések kialakítják a gyárthatóság feltételeit, ezt kísérleti üzemekben igazolva a termék gyártásra, majd végül a piacon értékesítésre kerül. A modernebb felfogás a szükségletek felől indítja a láncot. Az újabban elfogadott elméletek azonban rávilágítanak, hogy az újdonságok születése korántsem ilyen egyenes vonalú folyamat, a kapcsolatok inkább oda-vissza csatolásokkal átszőtt bonyolult ábrákba (kör, három spirál, véletlenszerű, stb.) rendeződnek. Ilyenkor már a vállalatban megvalósuló innováció messze elszakadhat a kutatás-fejlesztés idejétől és helyétől.[8] Természetesen nem kutatás-fejlesztés az az innováció sem, amely mások eredményeinek lemásolásával, ellopásával valósul meg.
Az innováció legrövidebb és legfrappánsabb definíciójának talán az tekinthető, amely úgy fogalmaz, hogy az innováció a munkába állított tudás. Ebben a meghatározásban nem csupán a fogalom válik könnyen érthetővé, hanem a tudományhoz fűződő viszonya is kifejeződik. Az innovációra nem önmagáért, hanem nagyon fontos emberi célok elérése érdekében van szükség.
Az innovációhoz vezető eszközök közül az egyik legfontosabb a kutatás-fejlesztés, amire a tudományos módszerek használata a jellemző.
Kutatás módszertan
szerkesztésA tudomány lényegét megfogalmazni szándékozó tankönyvek alapvető módszereként az alábbi négy lépést szokták bővebben kifejtve magyarázni. 1. megfigyelés és megtapasztalás (kísérletezés), 2. dokumentálás, elemzés, 3. természeti törvény felismerése, származtatása, 4. a törvények alapján előrejelzések készítése,
Az első lépés mindig a vizsgált jelenség megfigyelése. Amennyiben az nem megy végbe magától, akkor megengedett a jelenség mesterséges előidézése, azaz a kísérletezés. A megfigyelést a szakma szabályai szerint dokumentálni, elemezni szükséges. A cél olyan természeti törvények felismerése, amelyek alapján előrejelzéseket fogalmazhatunk meg. Azaz képesek kell legyünk az okok ismeretében a várható következmények, az okozat meghatározására.
Ha a modern tudomány felfogást tekintjük, akkor értelemszerűen ezen a ponton nem állhatunk meg, hiszen ma már a természet részét képezi egy sor olyan emberi alkotás, ami tudomásunk szerint korábban nem volt fellelhető, legalábbis az általunk ismert környezetünkben. Ennek megfelelően tudománynak kell tekinteni azt a tevékenységet is, amikor a tudomány módszereinek az alkalmazásával olyan új eszközöket állítunk elő, jelenségeket idézünk elő, amelyek természetes körülmények között vélhetően soha létre nem jönnének, kizárólag mesterséges, emberi tevékenységek eredményeként találkozhatunk velük.
A tudomány vívmányainak tudományos igényű alkalmazása is tudomány, így tehát a klasszikus lépések sorozata egy újabb ponttal egészíthető ki: új, addig ismeretlen működő rendszerek létrehozása. Ez az 5. lépés messze túllép azon, amit a felismert törvényszerűségek alapján való előrejelzések készítése jelent. A tudomány számára megteremtődött egy olyan új „mesterséges világ’”, amelyben ugyan egyazon természeti törvények érvényesek, de a célokat és eszközöket illetően nagy változások következtek be. A tudománynak, ami önmagában egy eszmei konstrukció, nyilvánvalóan nincsen célja. Célja a tudósoknak, mint egyéneknek van. A tudomány általánosan elfogadott módszerei a problémák megoldását és a nyelvhez hasonlóan az egymás közötti a gondolatok kicserélését szolgálják.
A fentiekben tetten érhető jelentős szemléletváltozásban az elméleti és gyakorlati tudás között régóta húzódó különbségtétel is kifejezésre jut. Az elméleti és gyakorlati tudás egyik megkülönböztető jellemzőjeként azt szokás a tudomány berkeiben állítani, hogy az elméleti tudás minden érdektől mentesnek tekinthető. A tudomány tehát minden emberi szemponttól függetlenül, „sterilen” igyekszik megragadni az objektív valóságot. A tudomány és az annak módszertani ismereteit hasznosító kutatás-fejlesztés is folyton azokat a megoldásokat keresi, amelyekkel még jobbá, komfortosabbá tehetjük azt a világot, amelyben élünk. Kétségtelen tény, hogy a világon mindenütt a tudomány vívmányai jobban érdeklik az embereket, mint a kutatási módszerek, amelyekkel azokat elérik.[9]
A kapcsolódó leírást lásd: Tudományos módszer szócikk
A K+F munka mérése, hatékonysága
szerkesztésA kutató-fejlesztő munkának minden más értékteremtő tevékenységhez hasonlóan jól mérhető a hatékonysága. Miután azonban a kutatás-fejlesztés hosszú távú befektetésnek tekinthető, így jogos igény fogalmazódik meg olyan mérési módszerek kialakítására, amelyek nem csupán hosszú évekkel később, hanem lehetőség szerint a jelenben tegyék lehetővé az eredményesség mérését. Ma az egyes országok kutatás-fejlesztés aktivitásának összehasonlítására többnyire a ráfordítások oldalát szokás mérni, azonban ennél sokkal fontosabb volna a tevékenység eredményét értékelni.
A kutatás-fejlesztés indikátorai ráfordítások oldalán első helyen kell megemlíteni a GDP arányos költés mértékét. A mutató GERD (Gross Domestic Expenditure on R&D) néven is szerepel. A K+F ráfordításokat nem felhasználási, vagy tudományterület szerint szokás elsősorban osztályozni, hanem finanszírozók szerint. Ez alapján megkülönböztetik az állam, az üzleti szektor és a külföld ráfordításait. Az üzleti szektor K+F ráfordításainak külön neve is van, ez a BERD (Business Expenditure on R&D). Kevésbé közismert, de előfordul a használatban az államilag finanszírozott kiadások rövidítése: GOVERD.[10]
Az intézményfinanszírozás logikájából fakadóan meghatározott számú kutatóhelyet tart fenn az állam, s igen beszédes adat az itt dolgozó kutatók népességarányos fajlagos mutatója is. Egy ország kutató-fejlesztő teljesítőképességét ezen adatok statisztikái alapján szokás összehasonlítani.
Az eredmények mérésére a hazai szakirodalomban szinte kizárólag a tudományos művek és szabadalmak minőségi és mennyiségi adatait találhatjuk meg. Ezek felhasználásával számos fajlagos és aggregált mutató képzésére van lehetőség.
Az eredeti lisszaboni célkitűzés, ami a GDP arányos K+F ráfordítások 3%-ra történő emelését irányozta elő, a 2000-es évek közepére megvalósult, ám a hozzá fűzött reményeket nem váltotta be, az Unió versenyképessége, innovációs teljesítménye nem nőtt számottevően. Ebből néhány szakértő, pl. Michael Schrange a MIT kutatója azt a következtetést vonja le, hogy maga az eredeti célkitűzés (a K+F ráfordítások növelése az innováció érdekében) volt helytelen.
Továbbra is hiányosak azonban a kutatás-fejlesztés azon eredményeinek mérésére szolgáló metódusok, amelyek a gazdaság fejlődésére gyakorolt hatását mutatják be. Egy ország tudományos teljesítményének a hatékonysága a legjobban azon mérhető le, hogy a tevékenység milyen mértékű életszínvonal emelkedést képes okozni a jövőben az eredmények a hasznosulása következtében. Nem csak egy ország, de egy adott K+F projekt hatékonysága sem mérhető könnyen. Az alábbi K+F hatékonyság kvantitatív és kvalitatív mérési részmodell egy lehetséges elvi metódust szemléltet:
Az 1. ábrán feltüntetett inputteljesítmény az anyagi és személyi ráfordítások intenzitására, a folyamatteljesítmény a vállalkozási K+F helyek által kifejtett kutató-fejlesztő tevékenység folyamata során jelentkező objektív, mennyiségi (1. ábra) vagy minőségi adatokon alapuló aktivitást jelenti. Ez utóbbi tipikus megjelenési formái az információforrások igénybevétele és az együttműködés más K+F helyekkel. A jelentkező harmadik változó az outputteljesítmény, amely a vállalatok által kifejtett K+F tevékenység kimeneti oldalán jelentkező kézzel fogható eredményeknek, publikációknak és szabadalmaknak a mennyiségi vagy minőségi adatait foglalja magába.[11]
A kutatás-fejlesztés és a tudomány kapcsolata
szerkesztésA tudomány célját a XX. század elejéig úgy határozták meg, hogy az ismeretlen kutatása minden különösebb érdek nélkül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tudomány eredményeit ne hasznosították volna korábban. Korunk közfelfogása szerint a tudomány feladata a jólét alapjainak a megteremtése. Minden tudományos eszközt tehát az emberi jólétnek kell alávetni. Az egyik magyarázata ezen megközelítésnek talán éppen az, hogy a fejlett világban a kutatás-fejlesztés finanszírozásában az adófizetők jelentős részt vállalnak. Joggal várják tehát el, hogy befizetéseik őket magukat, végső soron az emberi társadalmat szolgálják. Korunk embere a tudományt már csak mint alkalmazott diszciplínát fogadja el, s nem ismeri el az ún. tiszta tudomány létezését. Felesleges és elfogadhatatlan luxusnak tekinti a spontán kutatásnak a lehetőségét is, s minden tudományos célú vizsgálódást valamifajta emberi érdeknek alárendelten tart csak elfogadhatónak. A tudomány feladata tehát ebből következően az, hogy a körülöttünk lévő környezet kellemes hatásait megőrizze számunkra, a károsakat pedig kiiktassa életünkből.
Az új dolgok kitalálására, felfedezésére számos módszer létezik, amelyek közül bizonyíthatóan az egyik legeredményesebbnek kell tartsuk a tudományos ismeretek felhasználásával folyó kutató-fejlesztő munkát. Az emberiség történetében sok ismeret halmozódott fel a legkülönbözőbb módokon. Ezen ismeretek egy része csupán az, amelyek tudományos módszerek tudatos alkalmazásával jöttek létre. Amennyiben bármikor is felszínre jutott egy új ismeret, a tudomány igyekezett mielőbb kialakítani a hozzá fűződő viszonyát. Ezt a viszonyt azonban a fejlődése során többször volt kénytelen felülvizsgálni, módosítani. Ebből a megközelítésből a tudomány alatt nem csupán ismeretek halmazát értjük, hanem azon módszerek és eljárások összességét is, amelyek felhasználásával megismerhetjük és összefüggéseiben láthatjuk a világ történéseit.[12]
A kormány a fentiekben már hivatkozott „Befektetés a jövőbe: Nemzeti kutatás-fejlesztési és innovációs stratégia 2020” c. stratégiai anyagban elsősorban a vállalatok irányából közelített a kutatás-fejlesztés aktuális kérdéseihez. Nem hagyható figyelmen kívül azonban a felsőoktatási intézmények, illetve az akadémiai szféra szerepe sem a kutatás-fejlesztés helyzetének tárgyalása során. Ennek érdekében a kormány elkészítette a Tudománypolitikai stratégiáját[13] is.
A kutatás-fejlesztés finanszírozása
szerkesztés
A bal oldali (2.) ábrán jól látszik, hogy hazánk GDP arányos ráfordításának mértéke hogyan alakult az elmúlt években. A 2004-ben csatlakozott tagországok színvonalát kis mértékben meghaladja, azonban a világ fejlettebb országainak ráfordítási mértékétől és az EU régebbi tagjainak átlagától jelentősen lemarad.
A 3. ábra azt szemlélteti, hogy a kutatás-fejlesztés finanszírozása milyen arányban történt külföldi, hazai állami és vállalkozások által összeadott forrásokból. Jól látható, hogy az állami forrás részaránya a vállalatihoz képest folyamatosan csökken.
A gazdaság innováció alapú bővülésének előmozdítása érdekében több ország kormánya is adókedvezményben részesíti a kutatás-fejlesztés különböző formáit.
A kutatás-fejlesztés minősítése
szerkesztésA hazai jogszabályok és a hozzájuk fűződő magyarázatok ma már nem hivatkoznak a Frascati kézikönyvre, de a nemzetközi környezetben betöltött szerepe miatt a továbbiakban is a kutatás-fejlesztési minősítési eljárás fontos módszertani alapjául szolgál.
A kutatás-fejlesztési tevékenység minősítésére alapvetően három lehetőség kínálkozik. A világ számos országában egyszerűen a munkát elvégzők formális szakmai kompetenciái alapján fogadják el az egyes projekteket. Ehhez igazodik az ilyen, vagy más speciális szervezetek akkreditációja is, amely a kutatás-fejlesztési munkára való alkalmasság kérdését vizsgálja meg. Egyedülállónak tekinthető a hazai minősítési rendszer, amely valójában nem is projektenkénti, hanem projektrészenkénti minősítést ír elő.
A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának a kutatás-fejlesztési tevékenységek minősítésével kapcsolatosan ellátott hatásköre elsődlegesen a vállalkozások által önkéntesen és opcionálisan kezdeményezhető előzetes minősítési eljárás lefolytatását jelenti, amelynek keretében a Hivatal arról nyilatkozik, hogy az ügyfél által benyújtott dokumentáció alapján a kérelem benyújtását követően megvalósítandó projekt kutatás-fejlesztési tevékenységnek minősíthető-e. Az SZTNH által kiadott Végleges módszertani útmutatóban ismerhetjük meg a részleteket.
A projektenkénti minősítés egyesek szerint[14] anomáliákat is tartalmaz. A megfogalmazott kritikák egy része az előzetes minősítésre, más része az utólagos minősítésre vonatkozik. A sokat bírált elem, hogy a k+f tevékenységről készített „tanulmány” vagy az elvégzett tevékenység vizsgálata alapján dönt e az SZTNH. A jelenlegi szabályozás szerint a Hivatal szakértői csak az írásbeli tanulmányt felhasználva értékelik az elvégzett munkát.
Intézményi háttér
szerkesztésHazánkban a Nemzetgazdasági Minisztérium felel a kutatás-fejlesztési és innovációs szakpolitikáért, erre a szakpolitikára építve kezeli a Kutatási, Technológiai és Innovációs Alapot a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a konkrét pályázatok lebonyolítását a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség végzi, a Nemzeti Innovációs Hivatal pedig ma már egyre aktívabb szerepet tölt be mind idehaza, mind pedig külföldön az innovációt segítő szolgáltatásaival.[15]
A kutatás-fejlesztés definíciójának megfelelő alapkutatást ma jellemzően a Magyar Tudományos Akadémia Kutató Intézet hálózatában folytatnak. Az alkalmazott kutatások jellemzően a felsőoktatási intézményekben valósulnak meg, a kísérleti fejlesztéseket pedig elsősorban a vállalkozások feladatává szokás tenni.
Kapcsolódó szócikkek
szerkesztésJegyzetek
szerkesztés- ↑ 2004. évi CXXXIV. törvény a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról. [2014. február 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
- ↑ Frascati kézikönyv, 25. oldal
- ↑ Frascati kézikönyv, 2.3.1. A K+F és a kapcsolódó tevékenységek elhatárolásának kritériumai, 28. oldal
- ↑ 2004. évi CXXXIV. törvény a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról. net.jogtar.hu. Wolters Kluwer Kft (2013) (Hozzáférés: 2014. február 21.) (php) arch
- ↑ Archivált másolat. [2014. február 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
- ↑ [1][halott link]
- ↑ Befektetés a jövőbe - Nemzeti Kutatás-fejlesztési és Innovációs Stratégia 2013-2020, 5. oldal[halott link]
- ↑ Némethné Pál Katalin: Innovációs tevékenység mérése a magyar vállalatoknál, PhD értekezés, 40. oldal
- ↑ Dr. Reith János: A tudomány szerepe napjainkban
- ↑ Némethné Pál Katalin: Innovációs tevékenység mérése a magyar vállalatoknál, PhD értekezés, 27. oldal
- ↑ Molnár László: K+F aktivitás mátrix – Új koncepció a kutatás-fejlesztés teljesítményértékelésében, In: Statisztikai Szemle, 88. évfolyam 12. szám, 1211-1213. oldal
- ↑ Dr.Reith János: Innováció alapjai 4. előadás, A tudomány szerepe az innovációban
- ↑ Archivált másolat. [2014. február 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
- ↑ [2]
- ↑ Nemzeti kutatás-fejlesztési és innovációs stratégia 2020, 6. oldal[halott link]
Források
szerkesztés- http://net.jogtar.hu/
- Frascati kézikönyv, OECD 2002, Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, 2004
- Befektetés a jövőbe – Nemzeti Kutatás-fejlesztési és Innovációs stratégia 2020
- Kutatástól az innovációig – a K+F tevékenység helyzete, néhány hatékonyság finanszírozási összefüggése Magyarországon; Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézet, 2005.
- Kotsis Ágnes: A hazai kutatás-fejlesztés néhány meghatározó jellemzője, In: A hazai innováció néhány jellemzője szerk.:Kotsis Ágnes—Polónyi István; Debreceni Egyetem Közgazdaság- és Gazdaságtudományi Kar, 2009.
- Dévai Katalin—Kerékgyártó György—Papanek Gábor—Borsi Balázs: Az egyetemi K+F szerepe az innovációs folyamatokban; Oktatásügyi Minisztérium, Budapest, 2000.
- Dr.Reith János: Innováció alapjai 4. előadás, A tudomány szerepe az innovációban
- Mosoniné Fried Judit—Tolnai Márton—Orisek Andrea: Kutatás-fejlesztés és innováció a szolgáltatási szektorban; Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, Budapest, 2004.