Főmenü megnyitása

Lavrentyij Pavlovics Berija (orosz nyelven: Лавре́нтий Па́влович Бе́рия, grúz nyelven: ლავრენტი ბერია; Merheuli, 1899. március 29.Moszkva, 1953. december 23.) szovjet politikus, 1938 és 1953 között a szovjet titkosszolgálat vezetője volt.

Lavrentyij Pavlovics Berija
Lavrentyij Pavlovics Berija
Lavrentyij Pavlovics Berija
A Szovjetunió belügyminisztere
Hivatali idő
1938. november 1953. június 26.
Előd Nyikolaj Ivanovics Jezsov
Utód Ivan Alekszandrovics Szerov
Katonai pályafutása
Csatái német–szovjet háború

Született 1899. március 29.
Merheuli,  Orosz Birodalom
Elhunyt1953. december 23. (54 évesen)
Moszkva,  Szovjetunió
Sírhely Új Donszkoj temető
Párt Szovjetunió Kommunista Pártja

Gyermekei Szergo Lavrentyjevics Berija
Foglalkozás
  • politikus
  • forradalmár
Iskolái Azerbaijan State Oil and Industrial University
Halál oka golyó általi halál
Vallás ateizmus

Díjak

Lavrentyij Pavlovics Berija aláírása
Lavrentyij Pavlovics Berija aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Lavrentyij Pavlovics Berija témájú médiaállományokat.

ÉleteSzerkesztés

Merheuliban, Szuhumi közelében, Abházia (Grúzia) területén a megrél (más formában mingrél) nép tagjaként született. Berija grúz ortodox vallású családban nőtt fel. Édesapja Pavel Huhajevics Berija földművelő volt. Édesanyja Marta Ivanovna mélyen vallásos, templomba járó asszony volt, aki özvegyi sorsra jutott, mielőtt férjhez ment volna Berija apjához.

TevékenységeSzerkesztés

Berija Sztálin halála után egyike volt a Szovjetunió első 4 emberének, Malenkov, Hruscsov és Molotov mellett.

A Sztálin által elindított egyes megtorlások (lásd például: fehér köpenyes gyilkosok pere vádlottainak kiengedése, egyes deportáltak hazaengedése a gulagról) leállításában Berija kezdeményező szerepet játszott, de ellenfelei azzal vádolták, hogy így akart zűrzavart okozni az országban, hogy később rendteremtőként léphessen fel. Ugyanis több százezer köztörvényes bűnöző amnesztiájáról is döntött, de valószínűleg csak azért, hogy a bűnözők felbukkanásától megijedt állampolgárok szemében jobb színben tűnjön fel. Nem sokkal később ugyanis rendelettel tiltotta ki a szabadon eresztett rabokat a városokból, és rendőri erővel lépett fel ellenük.

1953 májusában parancsot adott a szovjet hidrogénbomba kipróbálásra.

1953. június 13-án még kioktathatta a pártküldöttség élén Moszkvába rendelt Rákosi Mátyást, és kifejezetten a mindenki számára váratlanul odarendelt Nagy Imrét neveztette ki miniszterelnöknek. Berija a vita során nem titkolta, hogy Nagy Imre mellett szól, hogy nem zsidó, s erős hangon odaszólt Rákosinak, hogy „Magyarországnak még nem volt zsidó királya”.[1] Azonban június végére ő lett a hatalmi harc első áldozata. A kelet-berlini felkelés hatására legfőbb szövetségese, Malenkov miniszterelnök is elpártolt mellőle, így az SZKP KB 1953. június 26-ai plénumán „kapitalista ügynök”-nek titulálták, megfosztották tisztségeitől, és Georgij Zsukov marsall, honvédelmi miniszter, más főtisztek segítségével azonnal letartóztatta. Berija elfogását a Pravda csak 1953. július 10-én jelentette be. A hivatalos verzió szerint a letartóztatása után elítélték, majd 1953. december 23-án kivégezték.

Egyesek, többek között Berija fia Szergej Berija („Szergo”) is azt állítják, hogy Beriját a letartóztatásakor mindenféle per nélkül azonnal agyonlőtték. Ez valószínűtlen, ugyanis előkerültek olyanok, akik Berija decemberi tárgyalásán tanúskodtak. Más források azonban továbbra is kiállnak amellett, hogy Beriját még a letartóztatása napján, vagy legkésőbb egy-két nappal utána agyonlőtték. Ezt a történetet maga Hruscsov terjesztette.

Hruscsov, Pavel Batyickij vezérezredest, a Moszkvai Katonai Kerület első parancsnok-helyettesét bízta meg, hogy személyesen végezze ki Beriját. Ronggyal kellett betömni a száját, hogy elhallgasson, annyira zokogott és a földön térdelve könyörgött az életéért mielőtt fejbe lőtték. Kivégzését követően hulláját elhamvasztották és egy Moszkva melletti erdőben hamvait elásták.

Berija életének utolsó szakaszában sok a tisztázatlan kérdés, az ellentmondás. Állítólag hajlandó lett volna lemondani Kelet-Németországról (akkori NDK), és enyhíteni a kelet-európai kommunista országok ellenőrzésén, cserébe egy Marshall-segélyhez hasonló masszív nyugati gazdasági segítségért.

Történészek szerint Nagy Imre felemelkedése 1953-ban Berija (és Malenkov) szerepének ideiglenes felértékelődésének eredménye.

Később, 1989-ben felmerült az a vád, hogy a szovjet emigráció időszakában „Vologya” fedőnéven az OGPU, illetve az NKVD ügynökeként tevékenykedett, s az OGPU tisztjeként részt vett a cári család meggyilkolásában. Amennyiben ez így volt, akkor Berija volt a főnöke.[2] Azóta – ugyan forrás nélkül – állítólag bebizonyosodott, hogy az ezt „bizonyító” aktát Grósz Károly állíttatta össze Nagy Imre lejáratása érdekében.

Az viszont nem kétséges, hogy Sztálin halála után 1956-ig a magyar politikai vezetők sorsa a moszkvai hatalmi harcoktól függött.

Berija, a szexuális ragadozóSzerkesztés

Berija 1953-as tárgyalása során kiderült, hogy az évek során, mint az NKVD főnöke számos nő ellen követett el nemi erőszakot. Simon Sebag-Montefiore, Sztálin életrajzírója szerint, aki feltárta Berija szexuális ragadozó életét. Aki hatalmát arra használta, hogy nőket erőszakolhasson meg.[3][4]

A titkosság alól feloldott szovjet archívumban szereplő ügyiratok; Rafael Szemjonovics Szarkiszov ezredes és Szardion Nyikolajevics Nadaraja ezredes, Berija két legmegbízhatóbb NKVD testőrének hivatalos tanúvallomását is tartalmazzák. Állításuk szerint a második világháború alatt éjszakánként Berija páncélozott Packard limuzinjában gyakran lassan haladt át Moszkva utcáin. Amikor rámutatott egy-egy fiatal nőre, elfogta őket az NKVD és őrizet alatt elvitték Berija kúriájába, ahol bor és vacsora várta őket. Az étkezést követően Berija behívta a nőket hangszigetelt irodájába, és megerőszakolta őket. Berija testőrei arról is beszámoltak, hogy feladataik közé tartozott, hogy az áldozatoknak átadjanak egy virágcsokrot távozáskor, amikor elhagyták Berija házát. Elfogadása azt jelentette, hogy a szex belegyezéssel történt meg; az elutasítás azonnali letartóztatást jelentett. Az egyik ilyen incidens során, Szarkiszov ezredes arról számolt be, hogy egy nő, akit Berijához vittek, elutasította az NKVD rettegett főnökét és kifutott az irodájából; Szarkiszov véletlenül tévesen adta át a virágcsokrot. Berija feldühödve a következőket mondta "Most ez nem egy csokor, ez koszorú, ami remélem elrohad a sírodon!" Az NKVD másnap letartóztatta a nőt.[3]

Sok nő elfogadta Berija szexuális közeledését azért, hogy bízva a nekik tett ígéretben, rokonaikat haza engedik a Gulagról. Egy esetben Berija megkörnyékezte Tatyjana Okunyevszkaját, egy jól ismert szovjet színésznőt, aki úgy vélte, hogy bemutatja őt a Politbürónak. Ehelyett elvitte őt a dácsájába, ahol Berija felajánlotta a nőnek, hogy apja és nagymamáját szabadon engedik az NKVD börtönéből, ha enged a férfinak. Azután megerőszakolta őt, mondván: „Sikoltozz, ha akarsz, nem számít.”[5] Berija azonban már tudta, hogy rokonai már korábban kivégzésre kerültek. Tatyjana Okunyevszkáját röviddel később letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték.

Berija szexuálisan ragadozó jellege jól ismert volt a Politbüró számára is. Bár Sztálin szemet húnyt ez felett (figyelembe véve Berija háborús jelentőségét), de azt mondta: „Nem bízom Berijában.” Egy esetben, amikor Sztálin megtudta, hogy a lánya egyedül volt Berijával a házában, telefonált, és azt mondta neki, hogy azonnal távozzon. Amikor Berija gratulált Alekszandr Poszkrebisevnek, lányának a szépségéhez, Poszkrebisev gyorsan elhúzta a lányt, és utasította őt: „Soha ne fogadjál el hazakísérést Berijától.”[6] Berija szemet vetett Vorosilov menyére is, akit Berija a dácsájától egészen a Kremlig követett, mint egy árnyék. Ez elborzasztotta Vorosilov feleségét.

A háború előtt és alatt Berija utasította Szarkiszovot, hogy tartsa nyomon szexuális találkozásainak áldozatul esett nők nevét és telefonszámát. Végül elrendelte, hogy Szarkiszov semmisítse meg a listát, de az ezredes egy titkos kézírásos példányt megtartott. Amikor Berija kezdett kiesni a hatalom kegyeiből, Szarkiszov átadta a listát Viktor Abakumovnak, a SZMERS korábbi háború alatti vezetőjének, aki most az Állambiztonsági Minisztérium (MGB) vezetője volt. Abakumov már egy jó ideje elkezdett felépíteni egy ügyet Berija ellen. Sztálin, aki szintén Berija hatalmának az aláásására törekedett, követelte Szarkiszovtól, hogy adja át neki a listát, mondván: "Küldj el mindent, amit ez a seggfej le ír!"[5] Abakumov ekkor már tudta, hogy Berija szifiliszben szenved, amit a háború alatt titokban kezeltek Sztálin vagy a Politbürő tudta nélkül. Ezt Berija később a kihallgatása során elismert.[7] Bár az orosz kormány 2003. január 17-én elismerte Szarkiszov kézírásos listájának létezését, de az áldozatok nevét 2028-ig nem adják ki.

A bizonyítékok arra utalnak, hogy Berija nemcsak elraboltatta és megerőszakolta a nőket, hanem néhányat meg is gyilkoltatott. Berija Moszkvában lévő korábbi villája jelenleg a tunéziai nagykövetség épülete. Az 1990-es évek közepén a felújítási munkák közepette fiatal nők csontmaradványait találták meg a kertben. A BBC egyik dokumentumfilmjében Martin Sixsmith azt mondta, hogy „Berija az éjszakáit azzal töltötte, hogy tinédzser korú lányokat elraboljon az utcáról, és idehozták őket, hogy megerőszakolhassa őket.” Akik ellenálltak, azokat megfojtották és elásták a kertben.[8][9]

Szarkiszov és Nadaraja tanúvallomásait részben megerősítette Edward Ellis Smith, egy amerikai hivatalnok, aki a háború után szolgált a moszkvai amerikai nagykövetségen. Amy Knight történetírója szerint "Smith megjegyezte, hogy Berija tevékenységével a nagykövetség személyzete is tisztában volt, mert Berija háza ugyanabban az utcában volt, mint ahol az amerikai nagykövetség hivatalnokainak a lakóhelye. Akik ott éltek látták, hogy késő este lányokat és nőket hoz egy limuzin Berija házába."[10]

Művei magyarulSzerkesztés

  • A kaukázusontúli bolsevik szervezetek történetéhez; ford. S. Nyirő József, átnézte Bolyai Ernő; Szikra, Bp., 1950
  • A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulója; Szikra, Bp., 1951 (Nemzetközi kérdések)
  • Beszéd az SzKbP 19. kongresszusán. 1952. október 7.; Politikai, Bukarest, 1952
  • A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulója. A középfokú politikai iskolák hallgatói és propagandistái számára; Szikra, Bp., 1952

JegyzetekSzerkesztés

  1. Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála.Európa kiadó.2001.
  2. Wikipédia szócikk Nagy Imréről, lásd ott a 7,8,9. számú és itt a jegyzeteknél felhívott lábjegyzeteket is.
  3. a b Sebag-Montefiore, 506
  4. The charges of sexual abuse and rape were disputed by people close to him, including his wife Nina, son Sergo, and Pavel Sudoplatov, see Beria: Stalin's First Lieutenant, Princeton University Press, 1995. ISBN 978-0-691-01093-9 p. 97
  5. a b Sebag-Montefiore, 507
  6. Sebag-Montefiore, 508
  7. Sebag-Montefiore, 537
  8. Sixsmith, Martin. Russia: A 1,000-Year Chronicle of the Wild East. Random House, 396. o. (2011). ISBN 1-4464-1688-7 
  9. Sixsmith, Martin: Russia, The Wild East series 2, episode 17. BBC. (Hozzáférés: 2012. július 17.)
  10. Amy Knight. Beria: Stalin's First Lieutenant, Princeton University Press, 1995. ISBN 978-0-691-01093-9 p. 97

További információkSzerkesztés

  • Радзинский. 12., Николай II: жизнь и смерть (orosz nyelven). Moszkva: АСТ, 510. o. isbn=978-5-17-043315-2 (2007)
  • Rainer M. János: Nagy Imre. Vince kiadó, Budapest, 2002., 26. o.
  • Johanna Granville. Imre Nagy aka «Volodya» – A Dent in the Martyr’s Halo? Cold War International History Project Bulletin, 1995