Lazarevics István szerb despota
VI. Lazarevics István (szerbül: Стефан Лазаревић), (1374 – 1427. július 19.) szerb fejedelem 1389-től, despota 1405-től haláláig.
| III. István | |
 | |
| István freskója a Manasija kolostorból | |
| Szerbia fejedelme | |
| Uralkodási ideje | |
| 1389 – 1405 | |
| Elődje | I. Lázár |
| Utódja | nem volt |
| Szerbia despotája | |
| Uralkodási ideje | |
| 1405 – 1427 | |
| Elődje | nem volt |
| Utódja | György |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Hrebeljanović-dinasztia |
| Született |
1374 Kruševac |
| Elhunyt |
1427. július 19. Glava, a mai Kragujevac közelében |
| Nyughelye | Manasija kolostor, Despotovac közelében |
| Édesapja | I. Lázár |
| Édesanyja | Milica |
| Testvérei |
|
| Házastársa | Helena Gattilusio |
 | |
| III. István aláírása | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz III. István témájú médiaállományokat. | |
Édesapja, Lázár halála után az egykor hatalmas szerb birodalom szétmállott.[1] I. Tvrtko bosnyák király elfoglalta a dalmát partokat (Primorje),[1] Brankovics Vuk Pristina vidékét[1] és I. Bajazid oszmán szultán adófizetője lett,[1] a Balsák családja Albániát;[1] így Lázár özvegyének, Milicának és a kiskorú Istvánnak a régi szerb cárságból csak igen kevés maradt: azt is csak a török kegyelméből bírták.[1] Bajazid nőül vette Milica gyönyörű leányát, Milevát – ezért kegyelmezett meg hozzátartozóinak.[1] Szerbia függetlensége azonban véget ért, mert súlyos évi adót kellett fizetnie és mint vazallus országnak részt kellett vennie a török harcokban.[1] 1395-ben Milica már azt hitte, hogy fia maga is képes az ügyeket intézni, és visszavonult az általa Krusevác közelében alapított ljubosztinyei kolostorba,[1] ahova számos – az első rigómezei ütközetben özvegységre jutott – előkelő szerb nő követte.[1] Itt a trónról lemondva fia javára, mint apáca 1405. november 11.-én halt meg.[1] István ezután egyedül uralkodott török fennhatóság alatt,[1] de meg kellett osztoznia a megmaradt szerb területen Brankovics Vukkal,[1] mert amíg Lazarevics a töröktől Moravát kapta, mint hűbért,[1] addig Vuk Szitnicát.[1] Lazarevics István részt vett Bajezid oldalán az 1402-es ankarai csatában, amelyben az oszmán hadsereg vereséget szenvedett és a szultán maga is Timur Lenk fogságába esett.[2] Ezután kiszabadult a török függésből, a bizánci császártól megkapta a tekintélyes "despota" titulust, majd Luxemburgi Zsigmond magyar király vazallusa lett. Részt vett később Zsigmond husziták elleni hadjárataiban is. Zsigmond felvette a Sárkányrendbe. Lazareviocs István tőle kapta Belgrád városát, amely ekkor vált először Szerbia fővárosává.[3] Ezután egyesítette Szerbiát. 1421-ben és 1422-ben sikeres harcokat vívott Albániában és Velence is néhány primorjei várat kénytelen volt átengedni és évi 1000 arany adót fizetni.[1] 1425-ben Szrebernicán országgyűlést hirdetett, és gyermekei nem lévén, rokonát Brankovics Györgyöt, Vuk fiát jelölte meg a szerb trón törvényes örököséül.[1] 1426-ban Budán járt és Zsigmonddal szerződést kötött, amelyben jelentős magyarországi birtokokért cserébe halála esetére több dunai vár (Nándorfehérvár és Galambóc) átadását ígérte Zsigmondnak.[4] A következő évben, 1427. július 30.-án halt meg.[1] Nemes lelkű,[1] művelt[1] és vallásos férfiú volt,[1] igazi lovagjellem;[1] számos templomot építtetett[1] és mint író is kiváló érdemeket szerzett (pl."A szeretet szava" c. költeménye és a rigómezei csata helyén felállított emlékoszlopra vésett felirata).[1]
JegyzetekSzerkesztés
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x Bokor József (szerk.). Szerbia, A Pallas nagy lexikona. Budapest: Arcanum FolioNET Kft. (1998). ISBN 963-85923-2-X. Hozzáférés ideje: 2007. január 11.
- ↑ Száray, Miklós. Történelem 8, 205-206. o. (2015)
- ↑ Lázárevics Sztefán. (Hozzáférés: 2021. február 4.)
- ↑ Szakály Ferenc, Délszláv menekültek a középkori Magyarországon. (Hozzáférés: 2021. február 4.)
Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés
| Előző uralkodó: I. Lázár |
|
Következő uralkodó: György |
