Liturgia
A liturgia egy vallási csoport által végzett szokásos – hagyományban gyökeredző, előírás alapján végzett, rendszerbe foglalt imádságsor és szertartásrend – nyilvános tisztelet, imádat, istentisztelet. Vallási jelenségként a liturgia eljárásmód, ami lehetőséget kínál a szenttel közös érzelmi, lélektani hatás átéléséhez, ebben való közös részvételt jelent; esetleg kapcsolatot teremt az istenséggel, valamint a többi résztvevővel; miközben dicséret, hálaadás, kérés, vagy bűnbánat kifejezései is elhangzanak. Szorosabb értelemben a liturgia vallási szertartások egy meghatározott része. Minden vallási csoportban találunk előírást a megfelelő időben és sorrendben végzett vallási szolgálatokra, közös imádságokra, a szertartásrendre; de nem minden vallási szertartás, tevékenység, vagy rítus liturgia.
Sok vallási csoportban (iszlám, keresztény, zsidó), a megfelelő liturgia Isten szolgálatát jelenti; ez közös és kölcsönös szolgálata, kötelessége, de egyben kötelezettsége is a közösség vezetőinek és a résztvevő imádóknak.[1]
A római katolikus egyházban ma a liturgia Jézus Krisztus misztikus testének, nevezetesen a főnek és a tagoknak egész, hivatalos istentiszteletét jelenti,[2] másképpen megfogalmazva, a liturgia az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása, melynek során Isten dicsőítése és az emberek megszentelése történik. Az ortodox kereszténységben a liturgia magát a szentmisét jelöli (Szent Liturgia), a protestantizmusban pedig általában a hivatalos istentiszteletet, amelynek leglényegesebb eleme az igehirdetés és a gyülekezeti ének.” [3]
A liturgia szó jelentése és használata Szerkesztés
A liturgia szó a klasszikus görögben (λειτουργία, leitourgia; laosz, 'nép' + ergon, 'munka') közmunkát, népért végzett közszolgálatot jelentett, amit egyesek és csoportok a városállam, a nép javára végeztek, mint például a hadviselés, az olimpia, vagy a színházi játékok.
Az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta már legtöbbször kultikus összefüggésben használja, a Szent Sátorban végzett papi szolgálat értelemben (vö. Kiv 28,31-35; 29-35. f.; Szám 24. f.; Ez 40-46. f.), néhol pedig tágabban értelmezve a felebaráti szeretet tetteire alkalmazza.
Az Újszövetségben jelenti az 'evangélium hirdetését' (vö. Róm 15,16; Fil 2,14-17.30), 'tevékeny felebaráti szeretetet' (vö. Róm 15,27; 2Kor 9,12; Fil 2,25), valamint az 'istentiszteletet' (vö. ApCsel 13,2; Lk 1,23), de a Zsidókhoz írt levél „lefoglalja Krisztus főpapi működésének leírására” [4] (8,6).
Az első keresztényeknél a liturgia a szentmise, az Isten tiszteletére végzett cselekedetek gyűjtőfogalma, ami tovább él a keleti kereszténységben, viszont a római egyházban nem honosodott meg a kifejezés. Itt a liturgiára használt kifejezések: munus, oficium, mysterium, sacramentum, ritus, actio, stb. A nyugati egyházban csak később, "a 16. sz. óta használt fogalom, kezdetben szintén kizárólag mise jelentéssel, majd (a hivatalos egyházi nyelvben a 19. sz.-tól) hivatalosan elrendelt istentiszteletek összessége,"[3] vagy azoknak az egyház által előírt normáknak a gyűjteménye, amely a kultusz végzését szabályozza. A liturgia szót a liturgikus mozgalom eredményeként XII. Piusz pápa és a II. vatikáni zsinat (1962–1965) honosította meg újra.
A kereszténységben Szerkesztés
A kereszténységben két fő fajtája ismert: nyugati (latin) és a keleti liturgia. A nyugati legismertebb formája a római, a keletié a bizánci.[5]
A protestáns egyházak elvetették a liturgiát és újszövetségi mintára leegyszerűsítették az istentiszteletet.[5]
Fajtái Szerkesztés
- Latin rítus
- Keleti rítus
- Antiókhiai (maronita stb.)
- Káld (szír-malabár stb.)
- Bizánci (a legtöbb ortodox egyház)
- Alexandriai (kopt)
Latin rítus Szerkesztés
Latin nyelven ott kezdték el végezni a szertartásokat, ahol a lakosság latinul beszélt. Mindenekelőtt Itáliában, Afrika északi részeiben, Galliában és Hispániában. Latin lett a liturgia nyelve a római egyház által megtérített népeknél is, kivéve a szlávokat.[6]
Katolicizmus Szerkesztés
A római liturgia története Szerkesztés
A kötelezően használandó, írásba foglalt, az egész évre előírt összes szertartási szöveget és szertartásrendet liturgikus könyvekben jelenteti meg a római egyház már a kora középkortól, a VI–VII. századtól kezdve. Ezek az egyházi könyvek (füzetek) tartalmuk szerint lehetnek:
- szakramentáriumok (szertartáskönyvek)
- antifónás énekeskönyvek
- igeliturgikus naptárak
- ordók, vagy rubrikás könyvek (a papi teendők pontos leírása és azok elvégzésére utasítások)
I. Gergely pápa ösztönözte a liturgikus énekek összegyűjtését, füzetekbe rendezését és előírta ezek rendszeres, színvonalas használatát.[7][8]
A liturgia nyelvhasználata Szerkesztés
Eredetileg nincs parancs arra, hogy a keresztény liturgiában milyen nyelvet kell használni. A Római Birodalom területén terjedő keresztény vallás latin nyelven kezdte a szertartásait végezni, hiszen ott a lakosság döntő része beszélte, vagy értette a latint. A később megtérített népeknél is a latint használták, mivel a térítők legtöbbször nem beszéltek a megtérítettek nyelvén, kivéve a szlávoknál. Jogszokás miatt emelkedett végül törvényerőre, hogy latin lett a római liturgia hivatalos nyelve. Változást a protestáns mozgalmak hoztak, ezek hatására a Vatikánban is belátták, hogy nekik is a nép anyanyelvét kellene használniuk szertartásaikon; ezért a II. vatikáni zsinat határozata szerint a liturgia minden területén: a miséken, a szentségek kiszolgáltatásánál és egyéb szertartásoknál is ajánlatos és hasznos a vallásos közösség anyanyelvén szólni a hívőkhöz.[9]
A liturgia szó újabb katolikus meghatározásai Szerkesztés
A katolikus teológián, illetve liturgikán belül a liturgiát sokféleképpen próbálták meghatározni. A 19. század végén induló katolikus liturgikus mozgalom egyik képviselje, a belga Lambert Beauduin a liturgiát az egyház kultuszának nevezi. A bencés Odo Casel kutatásai alapján így fogalmaz: a liturgia Krisztus üdvözítő tetteinek (kereszthalálának és feltámadásának) megjelenítése az Egyház szertartásaiban, melyek révén a megváltás üdvözítő eseményei jelenvalóvá lesznek a szimbólumok fátyla alatt.
A liturgikus mozgalom eredményeit XII. Piusz pápa 1947-ben a Mediator Dei kezdetű enciklikájában foglalta össze, ahol az értékes megállapításokat kiválogatta és szentesítette. Az enciklika definíciója a II. vatikáni zsinat gondolkodásának meghatározója és kiindulópontja is lett:
- "A szent liturgia tehát nem más, mint az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítőnk, mint az Egyház feje, bemutat a mennyei Atyának, és amelyet a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az örök Atyának. Tehát, röviden összefoglalva, a szent Liturgia Jézus Krisztus egész titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete." (XII. Piusz pápa: Mediator Dei, 20.)
Ezt a meghatározást a II. vatikáni zsinat a következőképpen erősítette meg:
- "Méltán foghatjuk föl tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi hivatalának gyakorlását, melyben érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be." (Sacrosanctum Concilium, 7.)
- "A liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje. Az apostoli munkának ugyanis az a rendeltetése, hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten gyermekei lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját. […] Tehát a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul." (Sacrosanctum Concilium, 10.).
A liturgia teológiai megközelítései Szerkesztés
Liturgia és misztérium Szerkesztés
A katolikus liturgiában misztériumokat ünneplünk és misztériumok részeseivé válunk. Az Odo Casel által kifejtett misztériumteológia óta pedig a teológusok a liturgiát a misztériumos látásmód szerint is vizsgálják.
A görög müsztérion szó a müein igéből származik, amelynek klasszikus jelentése: bezárás, valami becsukása, elrejtése, eltitkolása. Azonban a Bibliában nem ebben az értelmében szerepel, nem elrejtendő titok, hanem Isten titkait jelenti, Isten üdvözítő tervét, amely a prófétákon keresztül adott kinyilatkoztatás tárgya (vö. például Ám 3,7), azaz olyan titok, amelyet ismertté kell tenni (vö. Ef 3,2-12; Kol 1,25-26). A "titok" tárgya Istennek Krisztus kereszthalálával megvalósult üdvösség terve – ez volt kezdettől elrejtve a teremtő Istenben. Ez a Krisztus-misztérium, azaz Jézus Krisztus élete és halála (annak eseményeivel, halálával, feltámadásával) folytatódik a történelemben és az egyes ember életében: ez a történeti misztérium. Amennyiben Krisztus misztériuma folytatódik tovább az Egyházban, maga az Egyház is misztérium, alap-szentség,[10] amellyel megszenteli a világot és megdicsőíti Istent. Azok a jelek, szertartások, amelyek a liturgiában ténylegesen közlik a megváltás kegyelmét, a kultikus misztérium.
A II. vatikáni zsinat megfogalmazása szerint:
- A liturgia által „»megvalósul a megváltás műve«, a legnagyobb mértékben hozzásegít ahhoz, hogy a hívek életükkel kifejezzék és másoknak megmutassák Krisztus misztériumát és az igaz Egyház sajátos természetét; tudniillik, hogy egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag, buzgón tevékenykedik és elmerül a szemlélődésben, jelen van a világban, de az ég felé zarándokol; úgy azonban, hogy benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a jövendő örök hazára irányul és annak van alárendelve.” (Sacrosanctum Concilium, 2.)
Liturgia és a Szentháromság Szerkesztés
Krisztus jelenléte a liturgiában Szerkesztés
Az Újszövetség számos más megközelítés mellett úgy is bemutatja Jézust, mint aki Isten, az Atya előtt papi tevékenységet végez: életével, halálával és föltámadásával bemutatja az egyszeri és tökéletes áldozatot, s ezzel hatékonyan jár közben az emberiségért. Noha földi szemlélet szerint az ún. Krisztus-esemény konkrét történelmi időben zajlott le, Isten időtlenségét és változhatatlanságát alapul véve Jézus papi tevékenységét állandó, örök aktusnak kell tekinteni.
Liturgia és Egyház Szerkesztés
A Jelenések könyve képszerűen mutatja be, ahogy az angyalok és szentek – vagyis az Istenhez hűségesek – a mennyben Istent dicsőítik. Az egyház hitvallásának kezdettől meghatározó eleme a „szentek közössége”. Következésképpen a földi egyház istentiszteletét és a „mennyei liturgiát” nem két külön dologként értelmezi, hanem egyetlen valóság két vetületének.
Az égi és földi liturgia egységében való hitet példázza a katolikus egyház eucharisztikus gyakorlatából vett alábbi idézet:
- „Könyörögve kérünk, mindenható Istenünk,
- szent angyalod vigye áldozatunkat mennyei oltárodra
- isteni Fölséged színe elé,
- hogy mi, akik erről az oltárról
- Fiad szentséges testében és vérében részesülünk,
- minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk.” [11]
Keleti rítus Szerkesztés
A keleti rítusú liturgiák forrása Jeruzsálem, Antiókhia és Alexandria. Főleg a kis-ázsiai kappadókiai atyák (Nagy Szent Vazul) dolgozták át a sémita jellegű antiókhiai liturgiát görög nyelvre, amelyet aztán Aranyszájú Szt János honosított meg a császári székhely miatt egyre jelentősebbé vált Bizáncban. Ezt a görög nyelvű liturgiát vették át a melkita keresztények szír nyelven.[6] Aranyszájú Szt János liturgiája a 7-8. században elterjedt egész keleten és Dél-Itáliában. 988-ban Vlagyimir kijevi orosz fejedelem megkeresztelkedett és ószláv nyelven átvette a bizánci rítust a létszámban és missziós tevékenységben kimagasló orosz egyház számára.[6]
Protestantizmus Szerkesztés
A reformáció után létrejött protestáns egyházak zöme elvetette a pogány vallásokból eredő „szertartás-mágiát” :[12] tömjénezés, szenteltvíz, oltár, szobrok és szentképek használata, körmenet, örökmécs stb.; csak az őskeresztények által alkalmazott keresztség és úrvacsora, az áhítatos ének, az ima és a prédikáció maradt meg, mint az istentisztelet része.
Az evangélikus liturgia a reformáció korában általában az ó- és középkori liturgia alapján épült ki, de az áldozati részek elhagyásával éa a nemzeti nyelv bevezetésével. Mintául szolgált Luther „Deutsche Messe“ című műve (1528). Ez a lutheri liturgia a mai napig legteljesebben az északi országok evangélikus egyházaiban maradt meg, nálunk és a reformációs hatásnak erősebben kitett területeken elemei az istentiszteletből majdnem teljesen kiküszöbölődtek. [13]
A református liturgia kálvini alapelve: csak az lehet az istentiszteleten, amit a Szentírás előír. A liturgia isteni elemei: ige, sákramentum, áldás; emberi elemei: hitvallás, hálaadás, ének és ima, alamizsnálkodás. [13]
Kapcsolódó szócikkek Szerkesztés
Jegyzetek Szerkesztés
- ↑ Oxford English Dictionary - Liturgy - "2.a. A form of public worship, esp. in the Christian Church; a collection of formularies for the conduct of Divine service."
- ↑ XII. Piusz pápa: "Mediator Dei" kezdetű liturgikus enciklika (1947).
- ↑ a b Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. 440. o. ISBN 963-330-543-8
- ↑ Verbényi – Arató, 140. o.
- ↑ a b Gecse Gusztáv: vallástörténeti kislexikon
- ↑ a b c Verbényi-Arató: Liturgikus lexikon, Ecclesia
- ↑ Kajtár Edvárd - A római liturgia történetéből
- ↑ Magyar Katolikus Lexikon - pontificale
- ↑ Magyar Liturgikus Lexikon
- ↑ A mai katolikus terminológiában általános hogy az Egyházat "alapszentség"-nek nevezik, és Jézusra az "ős-szentség" megjelölést vonatkoztatják
- ↑ I. Eucharisztikus ima
- ↑ Korunk 2004 (III. folyam 15.) |. (Hozzáférés: 2021)
- ↑ a b Uj Idők Lexikona 17-18. Liturgia (Budapest, 1940)
Források Szerkesztés
- Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8
- Sacrosanctum Concilium (SC); a II. vatikáni zsinat konstitúciója a szent liturgiáról (letölthető)
- Római misekönyv
- Verbényi István – Arató Miklós Orbán: Liturgikus lexikon, Budapest, Ecclesia, 1989, ISBN 963363962X
- Dolhai Lajos: A liturgia teológiája, JEL Könyvkiadó, Budapest, 2002
További információk Szerkesztés
- Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája. A liturgia fejlődése az egyházatyák írásainak tükrében; Jel, Budapest, 2017 (Litteratura patristica)
- A liturgiatudomány kézikönyve; szerk. Anscar J. Chupungco, magyar szerk. Pákozdi István, Somorjai Ádám; Szt. István Társulat, Budapest, 2020 (Szent István kézikönyvek)
- Encyclopedia.com: Liturgical History (Liturgikai történelem) (angolul)
Fordítás Szerkesztés
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Liturgy című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.