Magyar Állam (1849)
A Magyar Állam, vagy korabeli, régies megnevezésén Magyar Álladalom,[1] egy, a Habsburg Birodalomtól független állam volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején. Végül a cári Oroszország beavatkozása miatt a forradalom és szabadságharc elbukott és a Magyar Állam megszűntével a Magyar Királyság még további 17 évre az Osztrák Birodalom tartományi rangjára süllyedt, önálló rendelkezés nélkül. A „népnemzet” újkori fogalma alapján a reformkor és a szabadságharc küzdelmei, majd a szabadságharc bukását követő passzív ellenállás közösségkovácsoló évtizedei során alakult ki végleg a mai magyar nemzet.
| Magyar Állam | |||
| Független állam a szabadságharc idején | |||
Magyar Álladalom 1849. április 14. – 1849. augusztus 13. | |||
| |||
 | |||
| Nemzeti himnusz: Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból | |||
| Általános adatok | |||
| Fővárosa | Pest-Buda Debrecen | ||
| Népesség | 12 033 399 fő | ||
| Hivatalos nyelvek | magyar | ||
| Beszélt nyelvek | magyar latin német román szlovák szerb ukrán | ||
| Vallás | Kereszténység Zsidó | ||
| Pénznem | forint | ||
| Kormányzat | |||
| Államforma | monarchia | ||
| Államfő | Kossuth Lajos (április 14. – augusztus 11.) Görgei Artúr (augusztus 11-augusztus 13) | ||
| Államfő-helyettes | Görgei Artúr (április 14. – augusztus 11.) | ||
| Kormányfő | Szemere Bertalan | ||
.svg)
.svg)
Előzmények szerkesztés
Mivel a schwechati csatavesztés után, az országgyűlés nem tartotta megoldhatónak Pest-Buda védelmét, így a főváros visszafoglalásáig 1849. január elejétől május 31-éig Debrecenben ülésezett az országgyűlés. Miközben folytak a fegyveres harcok, Debrecenben sorsdöntő politikai elhatározás született meg. A magyar országgyűlésnek méltó választ kellett adni az olmützi alkotmányra. Az 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ülésező kibővített országgyűlés történelmünkben másodszor mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását. Ugyanezen a napon Kossuth Lajost kormányzó elnökké választották. A függetlenségi nyilatkozat lehetőséget adott arra, hogy Magyarországon a törvényes hatalom helyreálljon. Az újra megalakult kormány miniszterelnöke Szemere Bertalan lett.
A tavaszi hadjárat szerkesztés
A dicsőséges tavaszi hadjárat jelképesen 1849. április 2-ától május 21-ig tartott, melynek során a magyar honvéd seregek óriási, ám nem teljes katonai sikereket értek el. A terv a császári csapatok bekerítése és Komárom felmentése volt.
Kormányzat szerkesztés
| Név | hivatal kezdete | hivatal vége | párt | megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
| Szemere Bertalan | 1849. május 2. | 1849. augusztus 11. | ||
| Batthyány Kázmér | 1849. május 2. | 1849. augusztus 11. | Magyarország első külügyminisztere, egyben a távol lévő hadügyminiszter helyett ellenjegyez | |
| Duschek Ferenc | 1849. május 2. | 1849. augusztus 11. | ||
| Vukovics Sebő | 1849. május 2. | 1849. augusztus 11. | ||
| Mészáros Lázár | 1849. május 2. | 1849. május 7. | ideiglenesen | |
| Görgei Artúr | 1849. május 7. | 1849. július 7. | lemondása után kilenc napig betöltetlen a poszt | |
| Aulich Lajos | 1849. július 14. | 1849. augusztus 11. | ||
| Horváth Mihály | 1849. május 2. | 1849. augusztus 11. | ||
| Csány László | 1849. május 2. | 1849. augusztus 11. | ||
Nemzetiségek a Magyar Államban szerkesztés
Magyarország népességének többségét a 19. században már régóta a nem magyar nemzetiségű lakosság adta. A legnépesebb nemzetiségek a románok, németek, szlovákok, szerbek, horvátok és ruszinok voltak.[2] Ezen nemzetiségek különbözőképpen, általában nem is egységesen viszonyultak az 1848-as magyar forradalomhoz és az azt követő szabadságharchoz. Erdélyt leszámítva, ahol a románok és a szászok a Magyarországgal való egyesüléstől addigi egyenjogúságuk elvesztését féltették, kezdetben általában támogatták a forradalom és az áprilisi törvények vívmányait. Később azonban a nemzetiségiek egy része különböző okok miatt szembefordult a magyar szabadságharccal, hozzájárulva annak végső vereségéhez.
Egy részük az 1848-as forradalom hatására elérkezettnek látta az időt saját nemzeti önállóságuk, vagy legalábbis részleges autonómiájuk eléréséhez.[3] A magyar kormányzat a politikai nemzet elvének értelmében megtagadta az autonómiát, és így az udvar a magyar szabadságharc ellen fordíthatta őket. Másik részük a jobbágyfelszabadítás ellenére megmaradó paraszti elégedetlenségekből kiindulva fordult a hatalom, vagyis Magyarországon a magyarság ellen. Fontos azonban megjegyezni, hogy voltak nemzetiségek, amelyek végig kitartottak a magyar ügy mellett, így például a ruszinok, szlovénok, dunamenti svábok és bunyevácok.
Megszűnése szerkesztés
A Császári hadsereg megalázó vereségei és a magyarországi események menete arra kényszerítette a bécsi udvart, hogy elfogadja azt a segítséget, amelyet I. Miklós orosz cár a Szent Szövetség értelmében nyújtott. Az osztrák-orosz szövetség május vége előtt elkészült a közös kampánytervvel. Az osztrák főparancsnoknak, Haynau tábornoknak nyugatról, az orosz Paskevics tábornagynak északról kellett megtámadnia Magyarországot, fokozatosan körülvéve a királyságot, majd a Tisza közepén egy döntő csapással az üzlet végére haladva. A magyarok most is jobban megosztottak egymás között, mint valaha, hadjárati terv még nem készült, nem jelöltek ki főparancsnokot a Kossuth leváltott Görgei helyére. Haynau első győzelmei (június 20–28.) véget vetettek határozatlanságainak.
Július 2-án a magyar kormány elhagyta Pest-Budát és fővárost előbb Szegedre, végül Aradra helyezte át. Az Orosz Birodalmi Hadsereg ekkorra már a Tisza felé haladt. Kossuth ismét a bátor, de nem hatékony Dembinskit nevezte ki főparancsnoknak, akit seregével együtt legyőztek augusztus 9-én Temesváron. Ez volt a szabadságharc utolsó nagy csatája. A végső katasztrófa innen már elkerülhetetlen volt. Görgei, akit a pánik sújtotta kormány két nappal korábban Magyarország teljhatalmú vezérének nevezett ki, 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert Theodor von Rüdiger orosz tábornok előtt. Példáját követte a többi hadtest és az összes vár. Utolsóként kapitulált (szeptember 27-én) a Klapka György által hősiesen védett komáromi erőd.
Kossuth és társai, akik augusztus 10-én hagyták el Aradot, oszmán területeken kerestek menedéket. A szabadságharcot leverték. Batthyány Lajost és mintegy 100 embert kivégeztek. Ezek közül a 13 Aradi vértanú kivégzése vált híressé, melyről minden október 6-án megemlékezünk, mint nemzeti gyásznap. Nőket nyilvánosan ostoroztak, a kormány pedig betiltotta a nyilvános összejöveteleket, a színházi előadásokat, a népviselet és a Kossuth-féle szakáll viselését.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata. Debrecen, 1849. április 19.
- ↑ Závodszky, Géza. Történelem III.. Nemzeti Tankönyvkiadó, 118. o.. ISBN 963 19 2311 8
- ↑ szerk.: Hermann R.: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története, 74. o.
Források szerkesztés
- Peykovska, P. A Kossuth-emigráció mindennapi élete az 1860-as–70-es években: egy Bulgáriában letelepedett magyar önkéntes irathagyatékából (2015)
- Pászti László: A magyar honvédsereg harcászata az 1848–49-es szabadságharcban, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Line Design, . Budapest, 2013, ISBN 978-963-7097-63-8
- Csikány Tamás: A szabadságharc hadművészete 1848 – 1849, Zrínyi kiadó, Budapest, 2015, ISBN 9789633276471
- Hermann Róbert (szerk.): 1848-1849 A forradalom és szabadságharc képes története, Tóth Könyvkereskedés, 2009, Debrecen, ISBN 9789635966912
- Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái, Zrínyi Kiadó – 2004, ISBN 9633273676