Munkáspárt (Hollandia)

holland párt
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. július 13.

A Munkáspárt (hollandul Partij van de Arbeid, rövidítve PvdA) 1946-ban alapított szociáldemokrata[1] párt Hollandiában. Hagyományosan az egyik legerősebb holland párt, amely három alkalommal volt kormányon az elmúlt hét évtizedben.

Munkáspárt

Mottó: Samen vooruit! (Együtt előre!)
Adatok
ElnökEsther-Mirjam Sent
AlelnökNelleke Vedelaar

Alapítva1946. február 9.
Eredeti névPartij van de Arbeid
ElődpártHolland Szociáldemokrata Munkáspárt
Szabadelvű Demokratikus Liga
Kereszténydemokrata Unió
SzékházPartijbureau PvdA
Herengracht 54
Amszterdam, Hollandia
Tagok száma45,040

IdeológiaSzociáldemokrácia
Politikai elhelyezkedésBalközép
Parlamenti jelenlétKépviselőház:
12 / 150
Szenátus:
7 / 75
Királyi Megbízottak:
3 / 12
Tartományi képviselők:
53 / 570
Európai parlamenti jelenlét
4 / 31
Nemzetközi szövetségekProgresszív Szövetség
Európai pártEurópai Szocialisták Pártja
EP-frakcióSzocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége
Hivatalos színeivörös

Hollandia politikai élete
Weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Munkáspárt témájú médiaállományokat.

A PvdA 2015. november 5. és 2017. október 26. között koalícióban kormányzott a Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért párttal, (ld. második Rutte-kormány(wd))[2] ekkor helyét a 66-os Demokraták, és a Keresztény Unió vette át. Habár ekkor kiesett a koalícióból, azóta a párt népszerűsége ismét növekedni kezdett, a 2019-es holland Európai Parlamenti választásokon a szavazatok 19%-ával a legerősebb párt lett.[3]

Története

szerkesztés

1946–1965

szerkesztés
 
Willem Drees, alapító tag, 1948-1958 között miniszterelnök

A második világháborúban a németek megszállták Hollandiát. A német hatóságok túszként internálták a demokratikus ideológiák hollandiai követőit, a túlélők a háború után 1945-ben megalapították a Holland Népi Mozgalmat (NVB), ami csupán egy politikai szervezet volt, nem párt. Egyetértettek abban, hogy a holland politikai élet háború előtti széttöredezettségét nem szabad visszahozni. Az új mozgalom segítségével jött létre 1946. február 9-én a Munkáspárt, három másik tömörülés egyesülésével: a szociáldemokrata Holland Szociáldemokrata Munkáspárt (SDAP), a szociálliberális Szabadelvű Demokratikus Liga (VDB) és a progresszív-protestáns Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt ez a három párt.[4] A PvdA alapítói széles körű pártot akartak létrehozni, mely egyesítette a szocialistákat a liberális demokratákkal és a haladó keresztényekkel.[5] 1948-ban néhány liberálisabb nézeteket valló tag, köztük a VDB korábbi vezetője, Pieter Oud elhagyta a PvdA-t, miután megállapították, hogy a Munkáspárt nem illik az ő ideológiájukhoz. Oud vezetésével ők megalapították a jobboldali konzervatív liberális Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért (VVD) pártot.

1946 és 1958 között a PvdA koalíciós kormányokat vezetett, melyeknek tagja volt a Katolikus Néppárt (KVP) a Forradalomellenes Párt (ARP) és a Keresztény Történelmi Unió (CHU). A miniszterelnök a munkáspárti Willem Drees volt, aki ezalatt a 10 év alatt vezette a szociáldemokratákat. Vezetése alatt Hollandia felépült a háború utáni káoszból, megkezdte jóléti államának felépítését és Indonézia függetlenné vált.

Az 1958-as kormányválság után a PvdA-t a VVD váltotta fel. A PvdA egészen 1965-ig ellenzékben politizált. A PvdA támogatása csökkenni kezdett.

1965–1989

szerkesztés
 
Joop den Uyl, miniszterelnök 1974-1977 között

1965-ben a KVP-ARP-CHU-VVD koalícióban kialakult konfliktus lehetetlenné tette a kormány folytatását. A három vallásos, keresztény befolyással rendelkező párt a Munkáspárt felé fordult. Tervük az volt, hogy a Munkáspárt támogassa a KVP miniszterelnök-jelöltjét, Jo Cals-t. Így is lett, de ez a kabinet is rövid életű volt, a koalíció nem működött. Eközben egy fiatalabb generáció megpróbálta megszerezni az irányítást a PvdA felett. Egy fiatal PvdA-tagokból álló csoport, akik Új Baloldalnak hívják magukat, megváltoztatták a pártot. Az Új Baloldal úgy vélte, hogy a pártnak az új társadalmi mozgalmakra kell orientálódnia, elfogadva az új stratégiáikat és kérdéseiket, például a nők felszabadítását, a környezetvédelmet és a harmadik világ fejlődését. A kiemelkedő új baloldal tagjai: Jan Nagel, André van der Louw és Bram Peper. Ennek hatására az idősebb tagok létrehozták az Új Jobboldalt, kiszorítva a fiatalokat a Munkáspártból. 1971-ben a PvdA tagja lett az első Biesheuvel-kormánynak, a Forradalomellenes Párt (ARP) és a 70'-es Szociáldemokraták (DS'70) mellett. A miniszterelnök az ARP-s Barend Biesheuvel lett.

Az 1972-es választásokon sem a PvdA és szövetségesei, sem a KVP és szövetségesei nem tudtak többséget szerezni. A két fél arra kényszerült, hogy együtt dolgozzon. Mivel a Munkáspárt lett az első a szavazatok 27.34%-ával, ők adták az új miniszterelnököt, Joop den Uyl-t. A kabinet megkísérelte radikálisan megreformálni a kormányt, a társadalmat és a gazdaságot, és hivatali ideje alatt számos progresszív társadalmi reformot hajtottak végre, ilyen például a jóléti kifizetések jelentős emelése, az ellátások és a minimálbér indexálása a megélhetési költségekhez.[6]

Ugyanakkor szembe kellett nézniük a gazdasági hanyatlással. Különösen kritikus volt Joop den Uyl és Dries van Agt katolikus vezető viszonya. Az 1977-es választáson a KVP nyert, így Dries van Agt lett a miniszterelnök. 1980-ban a három nagy vallásos párt egyesülésével létrejött a Kereszténydemokrata Tömörülés (CDA), a Munkáspárt ellenzékbe került. 1981-től a CDA ismét a Munkáspárttal és a VVD-vel kormányzott. 1986-ban a PvdA ismét ellenzékbe került, ekkor den Uyl lemondott a párt elnökségéről, utódja Wim Kok lett.

1989–2010

szerkesztés
 
Wim Kok, miniszterelnök 1994-1992 között

Az 1989-es általános választások után a PvdA visszatért a kabinetbe, a CDA-val együtt. Kok lett a miniszterelnök, a kereszténydemokrata Ruud Lubbers helyettese. A Munkáspárt elfogadta Lubbers korábbi kormányában végrehajtott fő gazdasági reformokat, ideértve az állami vállalatok privatizációját és a jóléti állam reformját. Folytatták tehát ezeket a politikákat ebben a kormányban is. Az 1994-es általános választásokon a PvdA és a CDA koalíció elvesztette többségét a parlamentben. A PvdA azonban a legnagyobb párt lett, Wim Kok alakíthatott tehát kormányt a VVD-vel, és a szociálliberális 66-os Demokratákkal. (D66). Az első Kok-kormány folytatta a Lubbers-kori gazdasági reformokat, de ezt az etikai kérdések fokozatos kilátásaival és a politikai reform ígéretével kombinálta. Kok nagyon népszerű miniszterelnök lett; nem volt pártalak, de a sikeres technokrata politikát egyesítette egy nemzeti vezető karizmájával. Az 1998. évi általános választásokon a kabinet nagyon sikeres volt. A PvdA és a VVD növelte helyeit, a D66 veszített; megalakult a második Kok-kormány.

Eleinte úgy tűnt, hogy a Munkáspárt nyeri majd a 2002-es választásokat is, de Wim Kok nem sokkal korábban bejelentette: lemond a párt elnökségéről, és nyugdíjba vonul. A PvdA a közkedvelt Kok nélkül gyengének bizonyult. A választás előtt megjelent egy új párt is: a jobboldali populista Pim Fortuyn Listája (LPF) amelyet Pim Fortuyn alapított. Az LPF a közvélemény-kutatásokat mind vezette, de kilenc nappal a választások előtt Fortuyn-t meggyilkolták. A vezetőjét vesztett LPF így is a második lett, de a voksolás győztese a CDA lett, a miniszterelnök pedig Jan Peter Balkenende. Az így létrejött kormánykoalíció nagyon hamar szétesett, az LPF a második választáson megbukott, és nemsokára meg is szűnt. A CDA kormányon maradt.

2002-től 2010-ig Wouter Bos volt a Munkáspárt elnöke.

 
A PvdA 2017-es választási kampányplakátja.

A 2010-es választáson a szavazatok 19.63%-át szerezte meg. A korábbi CDA-s szavazók ekkor tömegesen szavaztak át a VVD-re, így az lett az első, a miniszterelnök pedig Mark Rutte. A párt új vezetője az akkori amszterdami főpolgármester, Job Cohen lett. Cohen 2012 februárjában lemondott pozíciójáról.[7] A 2012-es általános választásokon a Munkáspárt 38 helyet nyert, ebből 8 újat, tehát megcáfolta azokat a közvélemény-kutatásokat, amik azt jósolták, hogy a Szocialista Párt (SP) legyőzi majd őket. A második Rutte-kormányban a munkáspárti Lodewijk Asscher lett a miniszterelnök-helyettes, akit 2016-ban a párt elnökévé választottak.

A PvdA népszerűsége lassan visszaesett, és a 2017-es általános választáson a Munkáspárt nagyot bukott: mindössze kilenc helyet nyert a Képviselőházban, kiesett a koalícióból, helyét a D66 és a Keresztény Unió (CU) vette át.

A párt népszerűsége azonban nem sokkal később ismét emelkedni kezdett, és ez sokak szerint annak köszönhető, hogy a PvdA a bevándorlási szabályok szigorítása mellett állt ki.[8] A 2019-es hollandiai Európai Parlamenti választásokat a Munkáspárt nyerte meg a szavazatok 19%-ával, első európai parlamenti képviselőjük Frans Timmermans lett, aki az Európai Bizottság alelnöke is egyben.[3]

Ideológiája

szerkesztés

A PvdA hagyományos szociáldemokrata szellemiségű pártként működött, támogatta a jóléti állam létrehozását. Az 1970-es években a párt szót emelt a nők jogairól, környezetvédelemről és a harmadik világ országainak fejlesztéséről. 1990-es években mérsékeltebb politikát folytatva a jóléti állam reformját, állami cégek privatizálását szorgalmazta. 2005-ben a párt balközép szellemiségűvé vált, fontosnak tartották, hogy több pénzt fektessenek a közoktatásba, egészségügybe és a közbiztonságba.

Választói

szerkesztés

A párt hagyományosan a munkásosztály körében volt népszerű. Korábban sok török és marokkói bevándorló is szavazott a pártra, de 2016 óta ők a Denk pártra szavaztak át.[9] A szavazói ma a jövedelemcsoportok között egyenlően oszlanak meg: a szavazóinak 33%-a alacsony, 35%-a átlagos és 32%-uk magas jövedelemmel rendelkezik.[10]

A fő szavazók ma a (főleg EU-s) bevándorlók, köztisztviselők és az idős dolgozók. Földrajzilag a párt Amszterdamban és Rotterdamban népszerű, emellett Groningen, Frízföld és Drenthe tartományok a fellegvárai a pártnak.

Választási eredményei

szerkesztés
Év Képviselőház Státusz
Szavazatok % Mandátumok +/–
1977 2,813,793 33.83 (#1)
53 / 150
  10 ellenzék
1981 2,458,452 28.29 (#2)
44 / 150
  9 ellenzék
1982 2,503,517 30.4 (#1)
47 / 150
  3 ellenzék
1986 3,051,678 33.3 (#2)
52 / 150
  5 ellenzék
1989 2,835,251 31.9 (#2)
49 / 150
  3 kormánykoalíció
1994 2,153,135 24.0 (#1)
37 / 150
  12 kormánykoalíció
1998 2,494,555 29.0 (#1)
45 / 150
  8 kormánykoalíció
2002 1,436,023 15.1 (#4)
23 / 150
  22 ellenzék
2003 2,631,363 27.2 (#2)
42 / 150
  19 ellenzék
2006 2,085,077 21.2 (#2)
33 / 150
  9 kormánykoalíció
2010 1,848,805 19.6 (#2)
30 / 150
  3 ellenzék
2012 2,340,750 24.8 (#2)
38 / 150
  8 kormánykoalíció
2017 599,699 5.7 (#7)
9 / 150
  29 ellenzék
2021 595,799 5.7 (#6)
9 / 150
  0 ellenzék
2023 1,643,073

(A Baloldali Zöldekkel közösen)

15.8 (#2)
12 / 150
  3 ellenzék
Év Szavazatok % Mandátumok +/–
1979 1,722,240 30.4 (#2)
9 / 25
1984 1,785,165 33.7 (#1)
9 / 25
  0
1989 1,609,408 30.7 (#2)
8 / 25
  1
1994 945,843 22.9 (#2)
8 / 31
  0
1999 712,929 20.1 (#2)
6 / 31
  2
2004 1,124,549 23.6 (#2)
7 / 27
  1
2009 548,691 12.1 (#3)
3 / 25
  4
2014 444,388 9.4 (#6)
3 / 26
  0
2019 1,045,274 19.0 (#1)
6 / 26
  3
2024 1,314,428 21.09 (#1)
4 / 31
  2

Pártelnökök

szerkesztés
Partelnök Hivatali ideje
Koos Vorrink (1891–1955) 1946 – 1955
Hein Vos (1903–1972) 1953 – 1955
Evert Vermeer (1910–1960) 1955 – 1960
Hein Vos (1903–1972) 1960 – 1961
Ko Suurhoff (1905–1967) 1961 – 1965
Sjeng Tans (1912–1993) 1965 – 1969
Anne Vondeling (1916–1979) 1969 – 1971
André van der Louw (1933–2005) 1971 – 1974
Ien van den Heuve l(1927–2010) 1974 – 1979
Max van den Berg (1946) 1979 – 1986
Stan Poppe (1924–2000) 1986 – 1987
Marjanne Sint (1949) 1987 – 1991
Frits Castricum (1947–2011) 1991 – 1992
Felix Rottenberg (1957) 1992 – 1997
(társelnökök)
Ruud Vreeman (1947)
Karin Adelmund (1949–2005) 1997 – 1998
Ruud Vreeman (1947) 1998 – 1999
Marijke van Hees (1961) 1999 – 2000
Mariëtte Hamer (1958) 2000 – 2001
Ruud Koole (1953) 2001 – 2005
Michiel van Hulten (1969) 2005 – 2007
Ruud Koole (1953) 2007 – 2007
Lilianne Ploumen (1962) 2007 – 2012
Hans Spekman (1966) 2012 – 2017
Nelleke Vedelaar (1977) 2017 – 2021
Esther-Mirjam Sent (1967) 2021 –

Pártvezetők

szerkesztés
  1. A PvdA széles körben szociáldemokrata pártként ismert:
  2. Beiktatták az új holland kormányt (magyar nyelven). euronews, 2017. október 26. (Hozzáférés: 2019. szeptember 21.)
  3. a b Gergely, Koroknai: Timmermans Munkáspártja csodát tett Hollandiában (magyar nyelven). index.hu, 2019. május 27. (Hozzáférés: 2019. szeptember 21.)
  4. Die Niederlande und Deutschland : einander kennen und verstehen. Moldenhauer, Gebhard, 1939-–Vis, J. C. P. M. (Jan C. P. M.). 2001. ISBN 3893257470 Hozzáférés: 2019. november 4.  
  5. Social democracy and monetary union. Notermans, Ton. 2001. ISBN 1571818065 Hozzáférés: 2019. november 4.  
  6. Recasting European welfare states. Ferrera, Maurizio–Rhodes, Martin. 2000. ISBN 0714651036 Hozzáférés: 2019. november 4.  
  7. Dutch Labour Party leader resigns | Radio Netherlands Worldwide. web.archive.org, 2014. augusztus 8. [2014. augusztus 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. november 4.)
  8. Maurice de Hond: 'Deense aanpak' immigratie en integratie kan PvdA winst opleveren (nl-NL nyelven). ThePostOnline, 2019. június 16. (Hozzáférés: 2019. november 4.)
  9. Ethnic minorities desert Labour, turn to Denk ahead of March vote (brit angol nyelven). DutchNews.nl, 2017. február 6. (Hozzáférés: 2019. november 4.)
  10. Partijvoorkeuren naar inkomen. [2012. február 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. november 4.)

Fordítás

szerkesztés
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Labour Party (Netherlands) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.