Német és olasz egység
A 19. század harmadik harmadában megérett a helyzet mind a német, mind az olasz nyelvű államok egységes, nagyobb birodalmakba szervezésére.
Előzmények szerkesztés
Itáliában az egyesítés 1858 és 1870 között zajlott. Az olaszok ezt az időszakot a risorgimento időszakának nevezik. A szó feltámadást jelent. Európában nagy változást hozott az 1848. esztendő, amely a következő évtizedeket is formálta. Az olasz egységet viszont egy új folyamat kezdeteként is lehet nevezni, amelynek pedig csak az első világháború kirobbanásakor szakadt vége. A risorgimentót reálpolitikai megfontolások vezérelték, e reálpolitika szálait pedig Cavour keze szövögette. A reálpolitika a valóságos helyzettel és lehetőségekkel számoló, azokra épülő és azokat kifejező, tudatos, célszerű politika, tehát a helyes, megvalósítható, józan politika.
A 19. században az európai nagyhatalmaknak rá kellett jönniük, hogy igenis létezik „olasz kérdés”. A 19. század derekán Itália, földrajzilag az Appennini-félsziget számos kisebb államból állt, ezeket idegen országok uralkodói kormányozták, kivéve a Szárd–Piemonti Királyságot és a pápai uralom alatt álló Rómát. Rajtuk kívül még a Nápoly–Szicíliai Királyság és a Habsburg Birodalom jelentett nagy erőt Itáliában. Az 1848-49-es forradalmi hullám az olaszokat is elérte és több helyen forradalom tört ki, a leghevesebb mind közül a velencei volt, ahol a polgárság csak az éhség és a betegségek hatására kényszerült fegyverletételre.
1849-ben II. Viktor Emánuel került a Szárd Királyság trónjára. Torinót tette meg fővárosává. Az ő uralkodása és az egységre, a megújulásra való hajlama is elengedhetetlen volt a végső cél elérésében. A király alattvalói körében rendkívül népszerű volt, valószínűleg azért, mert próbálta csökkenteni a papság hatalmát, melyet északon kevésbé tiszteltek, mint délen.
Viktor Emánuel miniszterelnöke, Cavour gróf is az „olasz ügy” előremozdításáért dolgozott. Fontos szövetségeket és kapcsolatokat épített ki. E cél érdekében küldött szárd csapatokat a krími háborúba (1853-56), ahol a nagyhatalmak, a Szent Szövetség tagjai 1815 óta először keveredtek háborúba egymással. Ekkor nyilvánvalóvá vált a Habsburg Birodalom gyengesége és alkalmatlansága az orosz terjeszkedés ellen, valamint egy kis időre sikerült kizárni az Orosz Birodalmat Európa politikájából.
Az 1848-as forradalmak bukása után a Német Szövetség, amely több mint 40 államból állt, továbbra sem volt egységes, akárcsak az azt megelőző évszázadokban. A két legerősebb állam a gyengülő Ausztria Franciaországot katonailag, Nagy-Britanniát pedig fejlettségben utolérő Poroszország küzdött az egyesült Németország feletti uralomért. Papíron a porosz állam gyengébb és alárendeltebb volt, ám az 1850-es években kereskedelme és ipara is fejlődött, ráadásul területe is folyamatosan gyarapodott. A fellendülésben kulcsfontosságú szerepe volt a porosz uralkodónak és miniszterelnökének, akit ezekben az időkben Otto von Bismarcknak hívtak.
A konfliktus akkor kezdődött, amikor Schleswig és Holstein hercegségek perszonálunióba kívántak lépni Dániával. Ekkor ugyan Ausztria és Poroszország még közösen szálltak harcba a hercegségek megtartásáért, a győzelem utáni osztozkodásban is szót értettek, de rövidesen szembefordultak egymással.
Kezdetekben a németek kétféle tervet dolgoztak ki a német egység létrehozásáért. Az egyik a „nagynémet” a másik pedig a „kisnémet” egység. Mindkettőnek célja a németajkúak egy államszövetségben való egyesítése volt, ám amíg a nagynémet egységben ezt Ausztriával együtt, addig a kisnémet egység esetében ezt Poroszország dominanciájával tervezték. A kisnémet egyesítést ráadásul Ausztria kizárásával tervezték létrehozni. Poroszország erősödésével egyértelművé vált, hogy számára csak a kisnémet egység a járható út.
Mindkét egyesítés szempontjából fontos tényező a Habsburg Birodalom, a krími háború és annak következményei, valamint az európai hatalmi harc és az európai hatalmi egyensúly alakulása.
Háborúk, események szerkesztés
,_by_Silvestro_Lega.jpg)
Az olasz egység tehát 1858-ban kezdődött. A Szárd-Piemonti Királyság, Cavour miniszterelnök közbenjárásával szövetségre lépett a szomszédos Franciaországgal. Ezt a szövetséget a kelet-franciaországi Plombières-ben kötötte III. Napóleonnal, az egyesség értelmében a két ország eldöntötte, hogy háborút indítanak Ausztria ellen, oly módon, hogy a modenai herceget agresszív diplomáciával provokálják. A vita a Modena elleni piemonti támadást jogos lépésként fogja feltüntetni a nagyhatalmak előtt – kivéve persze Ausztriát, amely csatlósa védelmében megindítja a háborút.
A háború igazi célja azonban az volt, hogy újra rajzolják Itália térképét, hogy az egész félszigetet konföderációvá alakítsák a pápa elnöksége alatt, akit ezzel akarnak kárpótolni. Cserébe pedig a Szárd-Piemonti Királyság átengedi Savoyát és Nizzát a Francia Császárságnak. 1860-ban felkelés tört ki Itália déli részén, amely abban az időben a Szicíliai Kettős Királysághoz tartozott. Giuseppe Garibaldi toborzott seregei élén elfoglalta a királyságot. Három hónap alatt egész Szicíliát elfoglalták. Cavour attól tartott, hogy Garibaldi megállíthatatlannak hitt vörösingesei elfoglalhatják Rómát, amely akkor még Franciaország védelme alatt állt, így egy ügyes manőverrel megkerülte a pápai fővárost és Garibaldi elé vágott.
Megállapodást kötött Garibaldival, aki átadta neki az addig elfoglalt területeket, köztük Nápolyt és Szicíliát. 1861-ben II. Viktor Emánuelt a torinói parlamentben kikiáltották az egységes Olaszország királyává. Ekkor már csak két tartomány nem tartozott az Olasz Királysághoz, Velence (osztrák kézen) és Róma (pápai és francia kézen). Az 1866-os porosz–osztrák–olasz háborúban az osztrákok leverték az olaszokat, de vereséget szenvedtek Poroszországtól. A Bismarck által diktált békeszerződésben az olaszok (vereségük ellenére) megkapták az osztrákoktól Velencét. 1870-ben pedig a franciák maradtak alul a poroszokkal szemben, ezt kihasználva az olasz királyi csapatok elfoglalták a franciák által őrizetlenül hagyott Rómát, felszámolták a pápai államot, belső emigrációba kényszerítették a pápát, és Rómát megtették az egységes Olasz Királyság fővárosává.
1866-ban Bismarck feloszlatta a Német Államszövetséget, erre Ausztria – győzelmének biztos tudatában – hadat üzent Poroszországnak. A porosz hadsereg képzettségét és erejét azonban jócskán alábecsülték. A porosz hadak nagy sebességgel betörtek a Habsburg Birodalom északi osztrák területere, a Habsburg Birodalom ereje seregei 1866. július 3-án Königgrätznél döntő vereséget szenvedtek a poroszoktól. Ezt követően Bismarck létrehozta az Északnémet Szövetséget, amely lényegében porosz irányítás alatt állt, legerősebb tagja a porosz állam volt. A konfliktust lezáró prágai béke tökéletesen szimbolizálja Bismarck terveit és diplomáciai tehetségét. Tudta, hogy veszélyes lenne megalázni Ausztriát, akit ő saját stratégiai szövetségesévé kívánt tenni, nem ellenségévé. A Habsburgok két hercegséget és Velencét vesztették el a békeszerződés értelmében, Poroszország azonban rendkívül sokat nyert Németország többi részén.
III. Napóleon fenyegetve érezte magát az erősödő Poroszország szomszédságában és a németek számára sértő követelésekkel állt elő. A bonyodalom tovább nőtt, amikor az a hír jött, hogy porosz herceg lenne az új spanyol király, ebben a franciák V. Károly birodalmának restaurációját látták, és 1870-ben hadat üzentek a poroszoknak. Ennek hatására a még független német fejedelemségek is Poroszország mögé sorakoztak fel. Sedannál a franciák súlyos vereséget szenvedtek, III. Napóleon német fogságába esett és fegyverszünetet kért. Az 1871-es frankfurti békeszerződésben Franciaország elvesztette Elzászt és Lotaringiát. 1871. január 18-án a versailles-i kastélyban kikiáltották a Német Birodalmat, amelynek császára I. Vilmos porosz király lett.
Cavour és Bismarck szerkesztés
Camillo Benso di Cavour 1810-ben született Torinóban. Bátyja örökölte az őrgrófi címet. Apja miniszterként szolgálta a piemonti monarchiát, édesanyja pedig Genfből származott, francia ősöktől. Gyermekkorában Cavour utazgatott Svájcba, ahol anyai rokonsága sokkal érdekesebb volt számára, mint apja arisztokrata családja. Mindkét szülője dúsgazdag volt. Camillo katonaként kezdte karrierjét, katonai akadémián is tanult. Amíg szolgálatban volt, tisztként idejét azzal töltötte, hogy angolt valamint más idegen nyelveket tanult, továbbá közgazdasági és politikai műveket tanulmányozott. Genovában kapcsolatba radikális körökkel. Külföldi útjai meggyőzték arról, hogy az olasz népet egyesíteni kell és fel kell zárkóztatni a nagyhatalmakhoz. Csodálattal töltötték el az ipari forradalom különböző vívmányai. Kezdetben politikai álláspontját, baloldali konzervatív irányzatnak nevezhetjük.
Cavour indult a parlamenti választásokon és második nekifutásra meg is választották. D’Azeglio piemonti miniszterelnök bukása és lemondatása után, a király Cavourt kérte fel kormányalakításra. A krími háború idején Cavour nem kívánt közbelépni egyik oldalon sem, nem kívánt részt venni egy Oroszország elleni háborúban, ám végül Nagy-Britannia, Franciaország és saját királya nyomására a katonai intervenció mellett döntött. Cavour már ekkor egy egységes Itáliáért fohászkodott és, amikor Párizsban Napóleon lett a császár, esélyei megnőttek. Ám Cavour reményei hol felcsillantak, hol meghiúsulni látszottak. Amikor Párizsba utazott egy konferenciára, sikerült személyes kapcsolatba kerülnie III. Napóleonnal, ez a jövő szempontjából is fontos volt. Azt hirdette, hogy a risorgimento legyen az egész olasz nép mozgalma, nem csak a középosztályhoz tartozó forradalmárok szokásos összeesküvése.
A harcok kitörése után Cavour egyértelmű politikája az volt, hogy idegháborút kezdjen Ausztria ellen, s elhibázott lépésre késztesse a Habsburgokat, ez sikerült is. Az osztrákok hadüzenete után Cavournak sikerült úgy beállítania a dolgot, hogy az osztrákok viselkednek bűnös módon. magentai és solferinói győzelme után a siker biztosnak tűnt, ám III. Napóleon fegyverszünetet kötött, Cavour pedig elárulva érezte magát és lemondott. Utódai azonban kétes döntéseket hoztak és képtelenek voltak a harc szervezésére, ezért fél évvel később visszatért. Az Itáliában létrejött új szervezet, a Nemzeti Társaság kevés, de befolyásos emberekből állt, akiknek az volt a dolguk, hogy mindenki, így a miniszterelnök számára is reális célkitűzésként tüntessék fel az olasz egységet. Cavour nem rokonszenvezett Garibaldival és csapatával, de nem tartóztatta le, mert azzal népszerűtlen intézkedést hajtott volna végre, népszerűsége pedig már így is alacsony volt. Ennek ellenére a miniszterelnök elveszítette a kezdeményezést a forradalom erőivel szemben. Cavour 1861-ben halt meg, nem érte meg az egységes Olaszország létrejöttét.
Bismarck birodalomalapítóként él a németek tudatában, és véget nem érő vitákat folytattak és folytatnak arról, hogy tevékenysége áldásos vagy átkos volt-e Németországra nézve. Bismarck már tanulóéveiben is tett megjegyzést a „német nemzeti szédelgésre”. A királlyal folytatott egyik heves vitájában Vilmos megkérdezte, hogy egyáltalán német-e. Poroszországról szólva viszont mindig lírai hangot ütött meg.
„Isten a tudója, hogy meddig marad fenn Poroszország, de azt is bizonyára tudja, hogy mennyire fáj majd nekem, ha megszűnik” – írta egyszer.
Pedig senki más nem tett olyan sokat azért, hogy megszűnjön, mint paradox módon ő saját maga. Egészen bizonyos, hogy egy osztály, mégpedig a Poroszországban uralkodó junkerség igen éles és tudatos harcot vívott azért, hogy kiváltságait megőrizze, és helyreállítsa a hatalmat. Bismarck is junker volt, egyszer így nyilatkozott erről:
„Junker vagyok, és azt akarom, hogy ebből hasznom legyen.”
A junker olyan nemes, aki egyben katonai szerepet is betöltött. Bismarckot kezdetben azért állították a porosz kormány élére, mert távol álltak tőle az unió és a szövetség fogalmak, őt tartották minden porosz legporoszabbikának. Az a kifejezés, hogy „Bismarck Poroszországa” ma már magától értetődőnek tűnik, és igaz is, a „Vaskancellár” szuverén módon irányította az államot, amire ez ideig nem volt példa. Már 1865-ben Európa gúnyosan ’I. Bismarck király” emlegetett. De félreértés ne essék I. Vilmos király nem volt tehetetlen és ügyetlen király. Hatalmas érdemei vannak a német egység létrejöttében és többek közt a poroszok neki köszönhetik a hadseregreformokat is.
Sokan előszeretettel emlegették Bismarck „bonapartizmusát”, 1862 és 1871 között. Ám ennek nincs semmi alapja, hiszen például sosem fordult meg a fejében a trón erőszakos megszerzése.
Bismarck rendkívül gyorsan tanulta meg a politika és diplomácia csínját-bínját így azt az elvet is miszerint ne legyen válogatós az eszközökben és a céljait is váltogassa, és mindig azt tegye magáévá, amelyik a leggyorsabban és legbiztosabban ígér sikert. Bismarck sikerének a titka: aki elérhető célt tűz maga elé, nagyjából biztos lehet benne, hogy el is éri. 1856-ban arra a következtetésre jutott, hogy Ausztria fenyegeti a porosz önállóságot és létet, látta, hogy az egyik német királyságnak nyernie kell egy nemesebb cél érdekében. Bismarck nem Ausztriát tekintette azonban hazája legfőbb ellenségének, hanem a Német Szövetséget, ami véleménye szerint megkötötte a kezét. Dél-Németországot hajlandó lett volna átadni Ausztriának és a békés megegyezéstől sem zárkózott el. Karrierjének összes háborúját igyekezett elkerülni, ám nem sokat sikerült. Pályafutása csúcspontjának tekinthetőek azok a mikulovnikolsburgi várban eltöltött napok, amikor sikerült a königgrätzi csata után legyőzött Ausztriával békét kötnie. Poroszország Ausztria legyőzésével érte el legnagyobb kiterjedését.
Az Északnémet Szövetség létrehozásával is hatalmát segítette növelni, hiszen utána már a porosz miniszterelnöki cím mellé a szövetségi kancellár titulus is társult. 1869-ben így nyilatkozott a megindított folyamatról:
„Én is valószínűnek tartom, hogy erőszakos események fogják előmozdítani a német egységet.”
A franciák elleni háborúra Bismarck nem számított és nem volt benne a terveiben, a politikai ellenőrzés egy kis időre kicsúszott a kezéből, és akkor egy új jelenséggel kellett szembenéznie. Most nem államok harcoltak, hanem népek. Mindig is tudta, hogy Franciaország nem fog megbocsátani egy esetleges vereséget. Ezért sem alázta meg a franciákat a vereségüket követően olyannyira. Az egyesítéskor is az államérdek és Poroszország jövője határozta meg minden lépését. Németországot kívánta beleolvasztani Poroszországba és nem fordítva. Amikor sikerült a királyt is meggyőznie, hogy egy egységes Németország nagyobb fegyvertényt jelent a király ezt mondta:
„Holnap temetjük Poroszországot, ez lesz életem legszomorúbb napja.”
Kezdetét vette a porosz térség hanyatlása.
Külpolitika szerkesztés
Elsőre feltűnhet bárkinek, hogy mindkét egységben kiemelkedő szerepet játszottak a nagyhatalmak, legfőképpen Franciaország és a Habsburg Birodalom. Franciaországban nagy változások mentek végbe a forradalmak hatására, III. Napóleon uralkodásának pedig alapköve volt a hódítás. Amennyiben nem sikerült volna területet szereznie, nem sikerült volna feltámasztania I. Napóleon francia császár birodalmának egy részét és a bonapartizmus sem lett volna teljes. Ezen kívül a franciák vissza akarták nyerni nagyhatalmi szerepüket, így igyekeztek minden konfliktusban jó és biztos helyen állni. Ezt lehet észrevenni a krími háborúban és az olasz egységben is, ahol csak addig élvezték Cavourék Napóleon támogatását, ameddig neki érdekében állt támogatni egy erősebb Olaszországot. Nem akarta a francia vezetés, hogy a Habsburgok helyén egy másik erős szomszéd jöjjön létre, nekik sokkal megfelelőbb volt az észak-itáliai megosztottság.
A Habsburg Birodalom azonban mindkét folyamat szempontjából akadályt képzett. Itáliában jelentős területekkel rendelkeztek, illetve szerepük volt az 1848-as olasz forradalmak leverésében. Német földön pedig az egyik nagy kérdés volt, hogy vele vagy nélküle valósul-e meg az egység. Ha pedig megvalósul, akkor mikor és hogyan alakul majd Ausztria sorsa. Kétségtelen, hogy a Habsburg Birodalom gyengült, sokat vesztett régi fényéből és inkább volt egy elmaradott, megosztott birodalom, mint a jövő Európájának a leendő megteremtője.
Rajtuk kívül fontos szerepet játszott az Orosz Birodalom is. Az úgyszintén elmaradott cári Oroszország legfőbb célja a hódítás és a területszerzés volt, elsősorban a Balkánon, és már évtizedek óta egy folyosót terveztek a Földközi-tengerre. A krími háború, vagyis az olasz és német egység előzménye is az oroszoknak köszönhető, valamint az is, hogy a porosz-francia háború idején az akkor már Osztrák–Magyar Monarchia független maradt. Az oroszoknak kulcsfontosságú szerepük volt abban, hogy még az 1863-as lengyel januári felkeléskor se születhetett meg egy független Lengyelország, majd csak 1918-ban.
Az oroszok célja a német egység idején a krími háborúban elvesztett nagyhatalmi pozíciójuk visszanyerése volt. Garibaldi seregében nem csak olaszokat találunk. Az Ezrek között találjuk Garibaldi bizalmasát, Türr István tábornokot és a palermói harcok mártírját, Tüköry Lajos alezredest, valamint két magyar altisztet. A Nápolyi Királyság területén vívott harcokban már a magyar légiók sok száz katonája is részt vett, magyar, román, sőt horvát dezertőrök is harcoltak az egységes Olaszországért.
Következmények szerkesztés
Az egységes Olaszország a harcok után igényeket támasztott az Adriai-tengerre, azon belül pedig Isztriára, a Dalmát-partra és Dél-Tirolra. Az egységes Olaszország azonban nem jelentett annyira fontos tényezőt, mint társa, az egységes Németország. Még 1866-ban Olaszország fontos tényezőnek számított a porosz–osztrák és a porosz–francia vitában, ám a konfliktusok lezárultával, majd csak az első világháború idején került elő ismét az a kérdés, hogy az olaszok melyik oldalra álljanak.
A Német Birodalomban azonban elkezdődött az a folyamat, amely végül szintén az első világháborúba torkollott. Új német alkotmányt írtak az egység után, a főváros Berlin lett, a német parlamentet pedig innentől Reichstagnak nevezték. Utolsó éveiben Bismarcknak az lett a célja, hogy a papság és az egyház szerepét minél inkább visszaszorítsa. Ezt pedig olyan intézkedésekkel kívánta elérni, mint a Kulturkampf, melynek lényege az egyház és az állam szétválasztása. Felszámolta a jezsuita rendet, és szabályozta a papok hatáskörét. 1884-ben Európában elsőként bevezette a baleset- és betegbiztosítást, később pedig az öregségi és rokkantsági nyugdíjat is. Bismarck kormányzása alatt tartott a francia revanstól és 1873-ban létrehozta a három császár szövetségét, az Osztrák–Magyar Monarchiával és Oroszországgal.
A Német Birodalomban megjelentek az ipari forradalom vívmányai és az ipari fejlődés. Bismarckot 1890-ben eltávolították hivatalából.
Források szerkesztés
- Sebastian Haffner: Poroszország egy porosz szemével
- Bernt Engelmann: Poroszország – a lehetőségek hazája
- Csorba László: Garibaldi
- Harry Hearder: Olaszország rövid története
