A népének népnyelvű közösségi ének istentisztelet vagy magánáhítat céljára.[1] Mai értelemben a kifejezés műfaji megjelölésre használatos, s azokat az énekeket jelöli, amelyek népnyelvű, s egy-két himnusz és szekvencia fordítástól eltekintve, nem liturgikus, inkább azokkal csak gondolati rokonságban levő szövegekre készültek.[2]

TörténetSzerkesztés

A nem latin nyelvű katolikus népeknél a liturgikus latin énekek mellett már régen jelentkezett a nép nyelvén felhangzó vallásos ének. Általános feltételezés szerint kezdetei az ókori és középkori litánia Kyrie eleison-jára mennek vissza: a nép ismételt felelete volt a litánia invokációira, magában, vagy népnyelvű bővítéssel is.[1]

A németeknél a 10. században akadunk nyomára; a magyaroknál az első hiteles adat Mátyás király korából tanúskodik róla, de keletkezése nálunk is valószínűleg ennél régibb.[3] Kezdetben csak a magánájtatosságokon és körmeneteken, valamint liturgikus istentiszteletek, prédikációk előtt és után énekelték.­[3]

Nyugaton általában a 16. századig, a magyarságnál mág a legújabb időkig is a népénekek úgy éltek, mint variálódó népdalok.[1] Ezért kutatásuk is azok keretein belül folyik, főként az európai és Európán kívüli archaikus típusok tekintetbe vételével.

A népéneket csak a második vatikáni zsinat emelte liturgikus rangra.­[4] Ennek szellemében az Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1969-ben a mise proprium-tételei közül az introitus (kezdőének), az offertorium (felajánlási ének) és a communio (áldozási ének) helyén engedélyezte jóváhagyott népének használatát.[2]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c Brockhaus-Riemann: Zenei lexikon: népének (1984)
  2. a b Verbényi-Arató: Liturgikus lexikon (1989)
  3. a b Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. (Budapest, 1933)
  4. Liturgikus Konstitució 118. A II. Vat. rendelkezése a liturgiáról