Numerus clausus

A numerus clausus (magyarul: „zárt szám”, értsd: korlátozott, maximált keretszám):

• általános értelemben bármilyen maximált létszámkeretet alkalmazó szabály, törvény, legtöbbször egyetemi felvételekkel kapcsolatban,
• a magyar közbeszédben a zsidóság egyetemi felvételi arányát korlátozó 1920. évi XXV. törvénycikk közkeletű elnevezése.

Az 1920-ban elfogadott magyarországi Numerus clausus

Numerus clausus szabályt leggyakrabban világszerte a zsidó hallgatók magas egyetemi felvételi arányának visszaszorítására alkalmaztak, de más etnikumokat is érinthetett (pl. az Egyesült Államokban feketéket, olasz-amerikaiakat). A numerus clausus hol hivatalos jogszabály, hol nem hivatalos egyetemi irányelv formájában jelentkezett.

Numerus clausus alkalmazására számos példa van a történelemben. A magas zsidó hallgatói arány korlátozására vezettek be numerus clausust különböző időtartamokra Oroszországban 1887–1917 között, az Amerikai Egyesült Államokban az 1920-as években (Harvard, Columbia, Yale, Pennsylvania), Kanada egyes egyetemein az 1920–1940-es években, Romániában 1926-ban. Németországban 1933-ban, Lengyelországban 1937-től (az 1923-as próbálkozást a Népszövetség meghiúsította).

Németországban numerus claususnak nevezik, hogy vannak olyan szakok az egyetemeken, amelyekre nem korlátlan számban vesznek fel hallgatókat.

A magyar numerus clausus-törvény (1920. évi XXV. törvénycikk) a Horthy-korszak egyik korai jogszabálya, a legnagyobb presztízsű (orvosi, jogi, műegyetemi, közgazdasági, tudományegyetemi) egyetemi karokon (jellemzően 30% feletti) 1920-ra kialakult magas zsidó hallgatói arányokat kívánta országon belüli számarányuknak megfelelő mértékre korlátozni. Összességében viszont 1920-ban 10,4%-os volt a zsidók aránya a felsőoktatásban. A törvény gyakorlati életbelépésének évében, 1921-ben pedig 11,6%.

A törvény másik pontja, célja az volt, hogy az 1918–19-es forradalmakban szerepet vállalókat kiszűrje az egyetemekről.

A törvény alapján a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a formálisan kimutatható számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban.

E szabályozással a nem-zsidó, keresztény középosztályt szándékoztak segíteni, akiknek – köztük sok, háborúból visszatért fiatalnak – a Trianon után kialakult, munkanélküliséggel, lecsökkent egyetemi férőhelyekkel, sok, erős versenyt támasztó zsidó, illetve a háború alatt tanulmányokra készülő női hallgatójelölttel jellemezhető helyzetben megnehezült egyetemre jutásuk.

A törvényben a zsidó kifejezés nem szerepelt, de az akkori egyetemi felvételi arányok között ez értelemszerűen a zsidó származásúak magas számának korlátozására, és a nem-zsidó, keresztény magyar hallgatók arányának emelésére irányult. Az 1920-tól országosan 6%-os zsidóság számára az alsó korlátokról rendelkező törvény 15,4%-os felső korlátot jelentett.

A Népszövetség és nemzetközi zsidó szervezetek kezdettől folyamatos nyomást gyakoroltak a Bethlen-kormányra a törvény eltörlése érdekében, mely végül 1928-ban törölte a törvény zsidóság számára korlátozást jelentő, nemzetiségekre vonatkozó kitételét.

A következő években előbb 12%-ra emelkedett, majd ismét csökkent (1936–37-re 7,4% alá került) az izraelita vallású hallgatók aránya. Egyfelől a zsidók száma 1910 és 1930 között 30 ezerrel csökkent, illetve az izraeliták között a születési ráta 10%-kal visszaesett. 1930-ban már csak a lakosság 5,1% volt izraelita vallású. Másfelől a módosítás ellenére a zsidó hallgatók szűrése a felvételik gyakorlatában egyes egyetemek vezetésének beállítottságától függően továbbélt.

Numerus clausus Magyarországon

Előzmények, történelmi környezet

1919 után a többségi társadalomhoz hasonlóan az egyetemi fiatalság körében is megfigyelhető volt a zsidóság gazdasági és társadalmi előretörésével szembeni ellenérzés és a jelenség visszaszorításra irányuló igény. A zsidóság térnyerésének 19. század második felétől markánsabban zajló folyamatát tetézte 1914 után számos tényező, mint például a világháborúban elesett zsidó származásúak viszonylag alacsony száma, a húszezer fős galíciai zsidó menekültáradat negatív jelenségei, a zsidó szervezetek elsősorban hittársaikat segélyező tevékenysége, amelyet más felekezetűek gyakran kirekesztésnek éreztek, a fekete- és lánckereskedelemben részt vett zsidók szerepének sajtóban és a közbeszédben történő megjelenése, valamint hogy a magyar közvélemény 1918–1919 eseményeit, de különösen a Tanácsköztársaságot, mint a zsidók hatalomra kerülését fogta fel („vörös terror = zsidó terror”). Az egyetemi ifjúság a zsidóság térnyerésének problémáját különösen életközeliként élte meg, mivel számukra a zsidó hallgatók magas aránya mindennapos tapasztalat volt. Különösen a jogi orvosi, műegyetemi és bölcsész karokon (30% fölött), míg a hasonló értelmiségi szakmákban 1910-ben Budapesten orvosoknál 59%, ügyvédeknél 61%, újságíróknál 48% volt a zsidók aránya.

A numerus clausus törvényt egy ilyen előzmények után jelentkező valós társadalmi probléma hívta életre. A háborúból hazatért vagy épp egyetemre igyekvő keresztény középosztálybeli fiatal férfiak azzal szembesültek, hogy a bejutás számukra jelentősen megnehezült. Az egyetemi helyekre már évtizedek óta nagy számú, jól felkészült zsidó fiatallal kellett versenyezniük. Ehhez jöttek a háború alatt tanulni tudó női felvételizők. Mindezt súlyosbította a trianoni döntéssel külföldre került pozsonyi és kolozsvári egyetemek miatt hirtelen lecsökkent egyetemi helyek száma, és hogy a háborúból visszatérők 1919-20 táján sokan egyszerre, feltorlódva jelentkeztek az egyetemekre.

A forradalomban szerepet játszókat kiszűrő, valamint a zsidó származásúak és a nők magas arányát visszaszorító törvény fő kezdeményezői a jobboldali radikális keresztény egyetemi bajtársi egyesületek (pl. Turul Szövetség) voltak, de a növekvő zsidó gazdasági és társadalmi térnyerés visszaszorításának igénye és annak részeként a numerus clausus-törvény széles társadalmi körben támogatásra talált.

A női hallgatói arány korlátozását a kormány a nők korlátlan felvételét lehetővé tevő Károlyi-rendelet eltörlésével, és a korábbi korlátozás visszaállításával gyorsan megoldotta, a zsidó hallgatói arány visszaszorítását pedig a numerus clausus törvénnyel szándékozott elérni.

A numerus clausus-törvény megalkotása

A numerus clausus eredeti törvényjavaslatát Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter 1920. június 22-én nyújtotta be a nemzetgyűléshez. Az eredeti javaslat semmi mást nem tartalmazott, mint hogy az egyetemekre és főiskolákra annyi hallgató iratkozhat be, amennyinek alapos kiképzése biztosítható. E javaslat csak az újonnan felvettekre vonatkozott, az előző években beiratkozottak státuszát nem veszélyeztette. A törvényjavaslatot augusztusban megvitatta a pénzügyi és a közoktatási bizottság is, s a bizottságok együttes álláspontja szerint módosították a javaslatot, azzal a kiegészítéssel, hogy csak olyan hallgatók iratkozhatnak be, akik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók. A kormányzó párt – Prohászka Ottokár elnökletével – először augusztus 11-én tárgyalta a törvényjavaslatot. A javaslatot Bernolák Nándor képviselő hevesen bírálta, s követelte a nemzetiségi, faji és vallási arányszámok nyílt szabályozását. A második tárgyalás – augusztus 24-én – már csak a Bernolák-féle javaslatot tárgyalta. A nemzetgyűlés a törvényjavaslatot szeptember 2-án kezdte tárgyalni. Usetty Ferenc azt hangsúlyozta, hogy a törvény elsődleges célja, a társadalmi szempontból veszélyes szellemi proletariátus kialakulásának megakadályozása, s nincs agresszív, csupán defenzív éle.

Tiltakozás a numerus clausus ellen

A törvény ellen többen is azzal tiltakoztak, hogy nem mentek el a szavazásra 1920. szeptember végén, így például Teleki Pál vagy Klebelsberg Kunó sem. A 219 fős nemzetgyűlésből összesen 64 képviselő vett részt a szavazáson. Közülük 57 képviselő (26%) szavazott a törvény mellett, 7 fő ellene. Többen nyíltan felemelték a szavukat. Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, vagy Szentgyörgyi Albert egyetemi tanár nem tetszésének adott hangot. A Kolozsvárról Szegedre áthelyezett egyetem rektora, Schneller István 1921-ben le is mondott, a törvényre hivatkozva.

A numerus clausus-törvény tartalma

A numerus clausus-törvényként ismert 1920. évi XXV. törvénycikk két legfontosabb célja volt: megakadályozni a forradalmakban részt vett, felforgatónak tekintett személyek egyetemekre való bejutását, másrészt az elsősorban a legnépszerűbb egyetemi karokon feltűnően magas zsidó hallgatói arányt a zsidóság országos számarányának mértékére korlátozni. A fenti célok érdekében a törvény úgy fogalmazott, hogy a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaság-tudományi karára és a jogakadémiákra való beiratkozás feltétele

• „a nemzethűség s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóság”
• „másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” (1920. évi XXV.tc).

A törvény logikája szerint tehát az összes „magyarországi nemzetiségek és népfajok” tagjainak biztosítani kell, hogy országos számarányuknak megfelelő mértékben vehessenek részt a felsőoktatásban.

A törvény végrehajtási része nemzetiségnek minősítette a zsidókat, és 6%-os országos arányszámot állapított meg rájuk nézve. (A zsidók 1867 óta jogilag nem nemzetiségnek, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak.) A törvény nem vonatkozott visszamenőlegesen a már egyetemistákra, valamint nem érvényesült az 1919 előtt keresztény hitre tértekre, illetve az első világháborúban résztvevőkre sem.

A numerus clausus-törvény nem tartalmazta a zsidó szót, hanem általánosan, az összes, az ország területén lakó „népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszámának” az országos arányszámhoz igazítását, és nem a felső korlátot, hanem minden csoportnak az országos arányához képest legalább 9/10 résznyi egyetemi felvételét írta elő. A numerus clausus törvény tehát „zártszám” rendszerű felvételi szabályozást vezetett be a felsőoktatási intézményekben, kvótákat állított fel az országban élő „népfajok és nemzetiségek” nagysága szerint, gyakorlatilag kötelezően előírta az egyetemeken minden népcsoport képviseletét, az országos számarányoknak lényegében pontosan megfelelő arányban.

Az 1920-ban országosan 6%-os zsidóság számára az alsó korlátokról rendelkező törvény 15,4%-os felső korlátot jelentett. Ahhoz ugyanis, hogy a maradék 94% nem-zsidó lakosság az egyetemeken legalább kitegye saját 94%-ának kilenctized-részét, szükség volt 84,6% nem-zsidó hallgatóra, következésképp a magyar zsidóságra 15,4%-os felső limit adódott. Ez a versenyszakok addigi 30% fölötti zsidó hallgatói arányához képest számmottevő korlátozást jelentett.

Fontos változás, hogy a törvény a zsidóságot vallási közösség helyett nemzetiségként definiálta, annak érdekében, hogy kikeresztelkedéssel ne lehessen kikerülni a korlátozást. Az 1867-es liberális szellemű emancipáció óta ugyanis a zsidók jogilag nem nemzetiségnek számítottak, hanem (egyenlő jogú) magyar állampolgároknak, akik vallásuk szerint az izraelita felekezethez tartoznak.

A numerus clausus korlátozást – szándékának megfelelően – az 1920 előtti időszakra kialakult arányokhoz képest természetesen a zsidó felvételizők számára jelentett, akik addig az orvosi, jogi és műegyetemre, a közgazdaság-tudományi és tudományegyetemi karokra messze a zsidóság országon belüli arányánál magasabb arányban jutottak be.

A zsidó hallgatók aránya csupán az említett, legnépszerűbbnek számító egyetemeken volt nagyon magas. Az összes felsőoktatási karra vetítve átlagosan 1920-ban csak 10,4% zsidó hallgató volt, tehát a zsidóság aránya más, kevésbé népszerű karokon – elméletileg – még a numerus clausus életbelépése után is emelhető lett volna.

A zsidók aránya az egyetemi és főiskolai hallgatók között:

1920: 10,4% 1921: 11,6% 1922: 11,2% 1923: 10,4%

1924: 9,5% 1925: 8,9% 1926: 8,2% 1927: 8,0%

1928: 8,4% 1929: 9,0% 1930: 10,0% 1931: 11,9%

1932: 12,0% 1933: 11,1% 1934: 9,7% 1935: 8,1%

A Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata egy évvel a numerus clausus-törvény keresztülvitele után így határozta meg a törvény mögötti szándékot: „a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva.”

Népszámlálási adatok a trianoni határokon belüli izraelita (zsidó) vallású számáról, számarányáról:

Népszámlálás 1910 1920 1930

Izraelita vallásúak (ezer fő) 471 473 445

Izraelita v. aránya (%) 6,2 5,9 5,1

Összlakosság (ezer fő) 7 612 7 987 8 685

Külföldi nyomás, a törvény módosítása 1928-ban

A törvény elfogadását követő években francia, angol és amerikai nemzetközi zsidó szervezetek a Népszövetségen keresztül folyamatos nyomást gyakoroltak a Bethlen-kormányra a törvény eltörlése érdekében. Végül a törvény megalkotása után 8 évvel, 1928-ban a Bethlen-kormány törölte a törvény nemzetiségek korlátozását jelentő kitételét (1928. évi XIV. törvénycikk). A módosítást követő években az 1927–28-as 8%-ról 1932–33-ra 12%-ra emelkedett az izraelita vallású hallgatók aránya az egyetemeken, majd ismét csökkenve 1936–37-re 7,4% alá került. A zsidó hallgatók szűrése tehát a felvételik gyakorlatában a módosítás ellenére egyes helyeken továbbélt, mivel több egyetem vezetése általában keresztény-nemzeti beállítottságú volt, valamint 1928-ra valamennyi egyetemen és minden értelmiségi szakmán belül kiépültek azok a fajvédő szervezetek, amelyek – most már Bethlennel is szembehelyezkedve – igyekeztek elérni az egyetemeken, hogy továbbra is a numerus clausus törvény eredeti szellemében, a zsidó hallgatói arányok országos számarányon tartása mellett működjenek.

A numerus clausus fontos védelmezője volt a Turul Szövetség, a 20-as évek második felére Magyarország legnépszerűbb és legnagyobb tagszámmal bíró, fiatalokat, egyetemistákat tömörítő ifjúsági szervezete. A Turul Szövetség egyik fő irányelve az 1920-as numerus clausus gyakorlati megvalósítása, illetve a törvény 1928-as „meggyengítése” után az addig elért, lecsökkentett felvételi számarányok megvédése volt.

A numerus clausus mai értékelése

A numerus clausus értékelése a mai közvéleményt megosztja: van akik a szélsőséges magyar antiszemitizmus jeleként értékelik, mások a korra jellemző, más országokban is szokásos törvényként tartják számon.

A jelenkori történetírás egy része a numerus clausus-törvényt a későbbi zsidótörvények előzményének tekinti, kiemelve, hogy az 1920-as törvény a keresztény hitre tért zsidókat nem kereszténynek, hanem zsidónak tekinti akkor is, ha papírjaikon keresztény vallás szerepel. Szakály Sándor így fogalmaz erről: „A törvény az összlakossághoz mért arányt vette alapul. (…) Trianon után voltunk. Az elcsatolt területekről rengeteg középosztálybeli magyar menekült Magyarországra. A numerus clausus az ő helyzetükön kívánt segíteni. Nem osztom azt az álláspontot, miszerint a numerus clausustól egyenes út vezetett Auschwitzig, és nem tekintem a nulladik zsidótörvénynek”. Schmidt Mária fogalmazása szerint: „Ez a törvény elsőnek ütött rést a magyar zsidóság feltétel nélküli jogegyenlőségének és emancipációjának elvén.” Egyes történészek, Horthy Miklós kormányzóhoz hasonlóan, Európa első zsidótörvényének nevezik a numerus clausust, annak ellenére, hogy a „zsidó” megjelölés a törvényben sehol sem szerepel, összességében mégis egyfajta gyakorlati korlátozást jelentett a zsidó származásúak számára.

„Numerus clausus” 1949-1963 között

Az MKP/MDP/MSZMP rendeletileg határozta meg, hogy kik vehetőek fel a magyar felsőoktatásba. A pártalkalmazottak és utódaik korlátlan számban iratkozhattak be. A megmaradt helyeket az állampárt határozta meg százalékos arányban: munkás, paraszt, értelmiségi és „egyéb származásúak” között. A jelentkezéshez iskolai, üzemi vagy hivatali „javaslat” kellett. Sőt, ebben az időszakban a középiskolai felvételiknél is mérvadó volt, hogy az iskola javasolja-e a továbbtanulást. Így az ötvenes években elsősorban a kulák szármzásúak szenvedtek hátrányt.

Numerus clausus a világ más országaiban

Amerikai Egyesült Államok

Noha hivatalosan soha nem hozták törvénybe, 1918 és az 1950-es évek között számos magánegyetem (köztük sok orvosi egyetem) bevezetett numerus clausust. A rendelkezések a hallgatók százalékokban vett számát szabályozták azok vallása és származása („faja”) alapján. A több érintett csoport közül az egyik itt is a zsidó közösség volt. Néhány új-angliai és New York-i egyetemen a felvételük mértéke jelentősen csökkent a késő 1910-es és az 1930-as években. Például, a Harvard Egyetemen (Harvard University) arányuk 27,6%-ról 17,1%-ra, míg a Columbia Egyetemen (Columbia University) 32,7%-ról 14,6%-ra esett. Hasonló intézkedéseket érvényesítettek az orvosi és fogászati felsőoktatási intézményekben, amelynek eredményeképp az 1930-as években a zsidó hallgatók száma jelentősen csökkent. A Cornell Egyetem Orvosi Karán (Cornell University School of Medicine) számuk az 1918–1922-es 40%-ról az 1940–1941-es 3,57%-ra, a Bostoni Egyetem Orvosi Karán (Boston University School of Medicine) az 1929–1930-as 48,4%-ról az 1934–1935-ös 12,5%-ra zuhant. Az időszakban említésre érdemes kivétel a Middlesex Egyetem, amely mind foglalkoztatott, mind oktatott zsidó származású embereket. Egyes iskolai tisztviselők úgy vélik, hogy az antiszemitizmusnak köszönhető, hogy az intézménynek nem sikerült AMA (American Medical Association – Amerikai Orvostudományi Társaság) akkreditációt szereznie.

Lengyelország

1923-ban megpróbáltak bevezetni egy hivatalos numerus clausus szabályozást, de ez a Népszövetség ellenkezését váltotta ki. A húszas években végül is nem vezettek be törvényszintű numerus clausus szabályozást, viszont az egyetemek és főiskolák maguk, a kapukon belül korlátozták a zsidó diákok számarányát. Később, 1937-ben egy nem hivatalos rendelkezést bevezettek, amely a zsidó származású egyetemi hallgatók maximális, százalékokban vett arányát 10%-ban határozta meg. Ez az érték jóval kisebb volt, mint a zsidók hányada az akkori Lengyelország népességében.

További információk

• 1920. évi XXV. törvénycikk Archiválva 2007. május 10-i dátummal a Wayback Machine-ben
• 1928. évi XIV. törvénycikk Archiválva 2007. október 31-i dátummal a Wayback Machine-ben (az előbbi módosítása)
• Székely Nándor: A numerus clausus Magyarországon; előszó: Pakots József; kiad. a magyar egyetemről kizárt zsidó ifjak, Bichler Ny., Budapest, 1922 ("A védelem")
• Caesareus [Kozma János]: Numerus clausus és zsidókérdés Magyarországon; Pátria, Budapest, 1922
• Haller István: Harc a numerus clausus körül; szerzői, Budapest, 1926
• Friedmann Hillel: A numerus clausus árnyékában; Müller Ny., Szarvas, 1926
• N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. A zsidó és nőhallgatók főiskolai felvételéről; Akadémiai, Budapest, 1988
• Jogfosztás 90 éve. Tanulmányok a numerus claususról; szerk. Molnár Judit; Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, Budapest, 2011
• Hajdu Tibor: Számokba zárt sorsok. A numerus clausus 90 év távlatából; tan. Hajdu Tibor, Kerepeszki Róbert, Kovács M. Mária; Holokauszt Emlékközpont, Budapest, 2011 (Páva könyvek)
• Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920–1945; Napvilág, Budapest, 2012
• The numerus clausus in Hungary. Studies on the first anti-Jewish law and academic anti-semitism in modern Central Europe; szerk. Karády Viktor, Nagy Péter Tibor; Pasts Inc., Centre for Historical Research–History Department of the CEU, Budapest, 2012 (Research reports on Central European history)