Nyelvcsere
A nyelvcsere az a nyelvészeti, nyelvekben végbemenő folyamat, amelynek során két, hosszú ideig egymással érintkező, vagy egymás szomszédságában élő közösség közül az egyik, saját nyelvét fokozatosan feladva átveszi a másik közösség nyelvét. A nyelvcsere általában meghódított, leigázott népek esetében a leggyakoribb, amikor a meghódított nép átveszi a hódítók nyelvét. (Bizonyos körülmények közt azonban ez fordítva is történhet.) A nyelvcserét a nyelvek egymásra gyakorolt hatása jellemzi (részletesebben lásd: →adsztrátum, →szubsztrátum és →szupersztrátum). Egy másik megfogalmazás szerint nyelvcsere akkor következik be, ha a közösség "egy nyelv szokásos használatáról áttér egy másik nyelv használatára."[1]
A manapság is zajló nyelvcserefolyamatok azt mutatják, hogy a kétnyelvű közösségekben a különböző nyelvek szerepe más és más. Az egyik gyakran a politikai, gazdasági, kulturális hatalom nyelve, a másik pedig a család, az otthon, esetleg a vallás nyelve. Ha ezek közül az egyik magasabb presztízsű, vagy gyakorlatiasabb a mindennapi életben, akkor a felnövekvő generációk már ezt fogják első nyelvként alkalmazni, és fokozatosan végbemegy a nyelvcsere.[2]
Többek között nyelvcserével jöttek létre a Mediterráneum térségében beszélt újlatin nyelvek a Római Birodalom hivatalos nyelve, a latin nyelv területi egységekre bomlott dialektuscsoportjaiból, kiszorítva az e területeken eredetileg beszélt ókori, többnyire ismeretlen eredetű nyelveket (→Preromán nyelvek), amelyek jelentős szerepet játszottak a vulgáris latin területi tagolódásában. Szintén nyelvcsere útján beszélnek ma szláv nyelvet az eredetileg török nyelvű hódító bolgárok.
Mértékadó történészek szerint lehetséges, hogy a genetikailag és kulturálisan közép-ázsiai eredetű ősmagyarok bizonyos finnugor csoportokkal való évszázados együttélés során, szintén nyelvcsere révén jutottak alapvetően finnugor szerkezetű, hangzású és szókészletű nyelvükhöz.[3][4]
A nyelvcsere fázisai szerkesztés
- A csoport számára elkerülhetetlenné válik a nyelvi érintkezés egy másik, általában domináns nyelvi csoporttal.
- Megjelenik a kétnyelvűség, amikor is az eredeti nyelvet még használják és átörökítik, miközben az új nyelvet is elsajátítják.
- Az eredeti nyelv használata visszaszorul, az intraetnikus érintkezéseket jellemzi a nyelvhasználati színterek egyre szűkebb körében.
- A beszélők egyre szélesebb körét érinti az átmeneti kétnyelvűség, amely végül egy új nyelven való egynyelvűséghez vezet.
A nyelvcsere típusai szerkesztés
- Felülről lefelé tartó nyelvcsere: a nyelv először éppen az informális helyzetekből, a családi, kisközösségi használatból szorul ki, miközben a formális, rituális kontextusokban hosszabb ideig továbbra is megmarad.
- Hirtelen nyelvhalál: háborúk, járványok következményeként.
- Radikális nyelvhalál: népirtással kísért politikai elnyomás.
- Fokozatos nyelvcsere
A nyelvcserét kiváltó folyamatok szerkesztés
A legtöbb nyelvcseréhez vezető faktor ambivalens, tehát lehet pozitív és negatív kimenetelük is, ezért fontos, hogy a faktorokat együttesen, kontextusban, egymással interakcióban figyeljük, mert hatásukat együtt fejtük ki. Társadalmilag fontos, hogy a kontaktusban lévő két közösség közül melyik az alárendelt és a fölérendelt - egy alárendelt csoport esetében gyorsabban fog végbemenni a nyelvcsere.
A csoport keletkezését tekintve is vannak eltérések - egy önkéntesen kivándorló csoport hamarabb esélyes a nyelvcserére, mint például egy gyarmatosított nép, ahol csak lassabban fog végbemenni a nyelvcsere folyamata.
A csoport lélekszáma is szerepet játszik a nyelvcserében, de ez is egy ambivalens faktor. Minél nagyobb egy csoport létszáma, annál több ember ragaszkodhat az eredeti nyelvükhöz, és nagyobb az esély a nyelvmegőrzésre, viszont egy kis lélekszámú, zárt csoport nincs annyira kitéve a többségi beszélőknek, így megmaradhat a nyelve. De ugyanúgy egy kis lélekszámú közösséget könnyebb irányítania a többségnek, és a közösség számára nehezebb önálló intézményeket létrehozni.
Kevésbé ambivalens tényező a csoport koncentráltsága: amennyiben a csoport tagjai szétszórtan élnek, kisebb az esély a nyelvmegőrzésre.
A vallás az egyik legfontosabb tényező a nyelvmegőrzésben, akkor nagyon fontos a szerepe, ha a két közösség eltérő vallást gyakorol. Az anyanyelvi iskolarendszer hiánya nagyon nagy mértékben elősegíti a nyelvcserét.
A kulturális szervezetek és az elektronikus sajtó (TV, rádió) működése gátolja a nyelvcserét, elősegíti a nyelvmegtartást.
A városi lakosok hajlamosabbak a nyelvcserére, leginkább a kis falvak állnak ellent. Egy olyan városban, ahol viszont a kisebbség nagy számban él együtt, megtartható a nyelv. Ha egy városon belül sikerül területi izolációt létrehozni, megfigyelhető a nyelvcsere lelassulása.[5]
A csoport házassági szokásai szoros összefüggést mutatnak a nyelvcsere tendenciáival. Exogám házasságoknál gyakoribb a nyelvcsere.
Az ország által gyakorolt elnyomó politika is lehet ambivalens faktor. A kisebbség ellenállhat az elnyomásnak, és ez elősegíti a nyelvmegőrzést, de ha az ellenállás elmarad, a nyelvcsere végbemehet. A többségi megengedő politika pozitívan hat a nyelvmegőrzésre, mivel ekkor a közösség szabadon használhatja anyanyelvét és működtetheti anyanyelvi intézményeit.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Weinreich, Uriel 1953: Languages in Contact. Findings and Problems. New York: Publications of Linguistic Circle New York - Number 1. 68. old.
- ↑ Sudár 2018 30. o.
- ↑ Romsics 2017 14. o.
- ↑ Zichy 44., 100. o.
- ↑ Duncan, O.D. - Lieberson, S. 1959. ,,Ethnic segregation and assimilation". American Journal of Sociology 64: 364-374
Források szerkesztés
- Borbély Anna: Nyelvcsere. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 2001.
- ↑ Romsics 2017: Romsics Ignác: Magyarország története. Budapest: Kossuth. 2017. ISBN 978-963-09-9005-9
- ↑ Zichy: Zichy István: Magyar őstörténet. Budapest: Magyar Szemle Társaság. 1939. 44., 100. o.
- ↑ Sudár 2018: Sudár Balázs (szerk): A honfoglalók műveltsége. Budapest: Helikon. 2018. = Magyar őstörténet, 6. ISBN 978-963-479-059-4