Nyikita Szergejevics Hruscsov

orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus

Nyikita Szergejevics Hruscsov (oroszul Ники́та Серге́евич Хрущёв; Kalinovka, 1894. április 15.Moszkva, 1971. szeptember 11.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus, Sztálin halála után, 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) első titkára, 1958 és 1964 között pedig a Minisztertanács elnöke. Családi gyökerei Oroszországhoz kötődnek, de élete jelentős részét a szülőhelyével tőszomszédos Ukrajnában töltötte munkásként, majd pártvezetőként, végül miniszterelnökként, ezért sokan tévesen ukrán nemzetiségűként hivatkoznak rá. Szegény családból származik, ahol apja példáját követően hamar ipari munkás lett az akkori Orosz Birodalom egyik legfejlettebb ipari területén, ahol aztán csatlakozott a szervezett munkásmozgalomhoz, majd az első világháborút követően a Kommunista Párt tagja lett.

Nyikita Szergejevics Hruscsov
Nikita Khruchchev Colour.jpg
A Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára
Hivatali idő
1953. szeptember 14. 1964. október 14.
Előd Georgij Makszimilianovics Malenkov
Utód Leonyid Iljics Brezsnyev
A Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke
Hivatali idő
1958. március 27. 1964. október 14.
Előd Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin
Utód Alekszej Nyikolajevics Koszigin
Katonai pályafutása
Csatái

Született 1894. április 15.
Kalinovka, Flag of Russia.svg Orosz Birodalom
Elhunyt1971. szeptember 11. (77 évesen)
Moszkva,  Szovjetunió
Sírhely Novogyevicsi temető
Párt Szovjetunió Kommunista Pártja

Házastársa Nyina Hruscsova
Gyermekei Szergej Hruscsov
Leonyid Hruscsov
Julija Hruscsova (unokája)
Rada Adzsubej
Foglalkozás politikus
Iskolái Sztálin Iparakadémia
Halál oka szívinfarktus

Díjak A Szovjetunió Hőse
A Szocialista Munka Hőse 3x
Lenin-rend 7x
Munka Vörös Zászló érdemrend

Nyikita Szergejevics Hruscsov aláírása
Nyikita Szergejevics Hruscsov aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Nyikita Szergejevics Hruscsov témájú médiaállományokat.

Az orosz polgárháború alatt politikai komisszárként harcolt a Vörös Hadsereg elődjében, a Vörös Gárdában, majd megismerkedett Lazar Kaganoviccsal, akinek a védőszárnyai alatt hamar emelkedni kezdett a szovjet hierarchiában. Sztálin támogatójává vált és maga is részt vett a sztálini tisztogatásokban, amely rengeteg letartóztatással és kivégzett áldozattal járt Szovjetunió szerte. 1938-ban Sztálin Ukrajnába küldte az ottani pártszervezet vezetésére, hogy az ottani tisztogatásokat irányítsa, amelyet el is végzett. Ezt követően érte hazáját a második világháborúban a német támadás, amelynek nyomán – komisszárként (politikai biztos) – beállt a hadseregbe. Előbb véres vereségek részese volt az ukrajnai fronton, majd Sztálingrádba került, ahol magas rangú komisszárként vett részt a város hősies védelmében, amely végül megfordította a háború menetét a keleti fronton. A háborút követően visszakerült Ukrajnába, a párt szervezetét irányítani, majd miniszterelnöki megbízásban az államapparátust is vezetni, ahonnan aztán Sztálin Moszkvába hívta a városi és a moszkvai területi pártszervezet vezetésére és saját személyi tanácsadójának, amely megbízatásban a generalisszimusz szűk belső politikai irányítói körének tagja lett.

Sztálin 1953-as halála után őt választották a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárává, ám a kommunista diktátor hatalmát nem ő örökölte, az egy további 3 éves peridus volt, amíg a másokkal megosztott hatalmat konszolidálta és ő vált a Szovjetunió első számú vezetőjévé. A nevéhez fűződő legjelentősebb változásokat a párt XX. kongresszusa hozta el, amikor elhangzott részéről az úgynevezett titkos beszéd, amellyel elítélte Sztálin bűneit, a személyi kultuszt és elindította a desztalinizációt. Ezt követően jelentősen változtatott a nagyhatalom bel- és külpolitikáján. Nevéhez fűződik az 1962-es kubai rakétaválság kiprovokálása, majd megoldása, az 1956-os magyar forradalom leverése, a berlini fal megépítése. A Szovjetunióban mezőgazdasági és oktatási reformokat vezetett be és fő céljának tekintette, hogy olyan mértékben emelje a kommunista országokban az életszínvonalat, hogy az meghaladja a Nyugatét, ezzel meghaladva a kapitalizmust, azt legyőzve és vonzó alternatívát nyújtva a harmadik világban újonnan függetlenné vált régi gyarmatokból alakuló államok számára. Vezetői működésének emlékezetes jellemzője volt ellentmondásos karaktere, amellyel az elbűvölőtől a vulgáris bunkóig mindenféle megnyilvánulásra képes volt. Ezek egyik legemlékezetesebbike volt az ENSZ 1960-as Közgyűlésén lezajlott úgynevezett „cipő incidens”, amikor az asztalt a cipője sarkával verve próbálta elfojtani egy Fülöp-szigeteki küldött neki nem tetsző felszólalását.

1964-re vezetésének számos hátulütőjére derült fény (autokrata, az illetékeseket megkerülő vezetési stílusa, a pártvezetők kizárása a döntésekből), amely oda vezetett, hogy az elégedetlenek Leonyid Brezsnyev által vezetett csoportja összeesküvést szervezzen ellene és 1964. október 14-én – igaz, teljesen demokratikus körülmények között – leváltsák tisztségéből és hajlott korára, valamint megrendült egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjba kényszerítsék. Egészen haláláig rendkívül elszigetelten élt családja körében, a rendszer megpróbálta agyonhallgatni az egykori vezetőjével történteket, mindössze a memoárjának 1970-es külföldre csempészése, majd kiadatása körüli bonyodalmak változtattak ezen időlegesen. 1971. szeptember 11-én hunyt el egy moszkvai kórházban, szívrohamban. A moszkvai Novogyevicsi temető őrzi a hamvait.

Gyermek- és ifjúkoraSzerkesztés

Hruscsov 1894. április 15-én született egy Kalinovka nevű faluban, az Orosz Birodalom részét képező Kurszki kormányzóságban, amely település közel fekszik a jelenlegi ukrán–orosz határhoz.[1] Apja Szergej Nyikanorovics Hruscsov, anyja Kszenyija Ivanovna Hugyakova[2] szegény, orosz gyökerű földműves családok leszármazottai voltak.[3] A családnak még volt egy a fiúgyermeknél 2 évvel fiatalabb lánya, Irina Hruscsova is.[4] Szergej Hruscsov keveset volt a családjával, miután felhagyván a földműveléssel. munkája a Donyec-medencébe, Ukrajna keleti részére szólította, ahol vasutasként, bányászként és téglagyári munkásként is dolgozott. Ennek oka az volt, hogy a fizetések a donbaszi régióban magasabbak voltak a környező átlagnál, így Szergej ingázni kényszerült az otthon hagyott családja és munkája között, és mindig csak akkor tért haza, amikor elegendő pénze gyűlt össze, hogy fenntartsa családját.[4]

A család falusi élete nagyon szegényes és egyszerű volt.[5] Már kiskorában pásztorként kellett munkát végeznie, és iskoláztatására sem futotta a családnak, mindössze négy osztályt végzett, részben a falu iskolájában, részben az állami iskolában, tanítónője, Ligyija Sevcsenko szárnyai alatt. Sevcsenko ateista szabadgondolkodó volt, aki arra ösztönözte Hruscsovot, hogy iskolázza magát, vagy ha ez nem megy, legalább olvasson. Ennek érdekében adta az első olvasmányokat a fiú kezébe, amelyek elsősorban a cári orosz kormány által betiltott művek voltak. Oktatásra nem nyílt lehetőség a család szerény anyagi körülményei miatt.[6]

1908-ban lényegi változást hozott a családnak az a tény, hogy az édesapa átköltözött Juzovkába (mai nevén Doneck), az ukrajnai Donbasz-régióba. Hamarosan követte őt az akkor 14 éves Nyikita fia, majd felesége és lánya is.[7] Juzovka – amelyet 1924-ben Sztálinóra, majd 1961-ben Donyeckre neveztek át – az egész Orosz Birodalom leginkább iparosodott régiója volt. Ez meghatározta Nyikita későbbi pályáját, mivel a falusi, mezőgazdasági környezet helyét átvette az ipari környezet, így a fiú is inkább új szakma után nézett.[7] Édesapja egy lakatos mellé tudta tanoncként beajánlani fiát. A tizenéves Hruscsov kitanult szakmájával egy gyárban helyezkedett el.[8] Később kirúgták az állásából, amikor a lénai aranybányáknál történt mészárlás (wd) áldozatai családjának gyűjtött pénzt. Szerencséjére el tudott helyezkedni egy bányában Rutcsenkovóban (itt dolgozott édesapja is), ahol a föld alatti berendezéseket javította és emellett a munkáscsoportok szervezkedésével is foglalatoskodott – segített a Pravda számainak szétosztásában és nyilvános felolvasásában. Hruscsov később azt mondta visszaemlékezve erről az időről, hogy komolyan fontolgatta, hogy kivándorol az Egyesült Államokba a jobb bérezés reményében, de végül nem tett így.[9]

Az első világháború kirobbanásának idején, 20 évesen Hruscsov képzett fémmunkásnak számított, ezért mentesült a sorozási kötelezettség alól. Ekkor egy olyan üzemben dolgozott, amely több bányát is kiszolgált. Szervezett munkásként különböző sztrájkok részese is volt, amelyekben magasabb bért, jobb munkakörülményeket és a háború beszüntetését követelték.[10] Ebben az időben vette feleségül Jefroszinyja Piszarevát, majd született két gyermeke Julija (1915) és Leonyid (1917).[11] A fordulat a háború vége felé következett be, II. Miklós cár trónfosztását követően. A birodalom közigazgatása szétesett és a szentpétervári kormányzatnak kevés befolyása volt az ukrán területekre, ahol Hruscsov élt. Ezekben a zavaros időkben került be a rutcsenkovói munkástanácsba (szovjetbe), majd később, 1918 májusában annak elnöke is lett.[12] Ez idő tájt az eszerekkel szimpatizált, belépett a pártjukba is, de 1918-ban megértette az idők szavát és inkább a bolsevikokhoz csatlakozott. Az eszer párttagságát később eltitkolta.[13] Életrajzírójának úgy összegezte ezt az időszakot, hogy érzelmileg a munkásokat képviselő bolsevikokhoz húzott, ám jobban tetszett neki mégis a mensevikek által ígért jövő, amelyben elsősorban a gazdasági előrehaladás kapott hangsúlyt szemben azzal, hogy a bolsevikok a politikai hatalomra törtek inkább.[14] Hruscsov azt fogalmazta meg, hogy azidőtájt számos csoportosulás jött létre, és nehéz volt eligazodni közöttük, ezért inkább kivárt az állásfoglalással.[14]

Amikor azonban világos lett számára az út a jövőbe – miután a bolsevik kormány 1918 márciusában különbékét kötött a németekkel, kiléptetve Oroszországot a háborúból, és a németek bevonultak a donbaszi régióba – előbb visszaköltözött Kalinovkába,[15] majd csatlakozott a Vörös Gárdához, a Vörös Hadsereg elődjéhez, és belépett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. 1918-tól 1921-ig részt vett az oroszországi polgárháborúban zászlóaljkomisszárként.[16] Kezdetben egy utász szakasz komisszárja lett – amely poszt bolsevik intézmény volt, akik a hadsereg erejében több politikai támogatást reméltek, mint a munkások körében, így ott próbálták minél inkább terjeszteni a bolsevik eszméket, amely feladatot a komisszárokra ruházták – majd innen lépett elő egy utász zászlóalj komisszárjává, majd a frontról egy két hónapos politikai továbbképzésre rendelték. 1921-ben a polgárháborúnak vége szakadt, Hruscsovot leszerelték, de kijelölték egy munkabrigád komisszárjává a donbaszi régióban, ahol nagyon szegényes körülmények között élt tovább.[16]

Pártfunkcionáriusi pályájaSzerkesztés

Donbaszi évekSzerkesztés

1921-ben, a polgárháború után munkát keresve egy régi barátja beajánlotta régi munkahelyére a rutcsenkovói bányába, ahol a politikai ügyek igazgatóhelyettese lett.[17] Ebbéli munkájában viszonylag nagy teret kapott, hisz azidőtájt ebben a régióban kevés bolsevik tevékenykedett, és a lenini új gazdaságpolitika (NEP – Новая экономическая политика, НЭП) által megtűrt magánüzemekben elkelt a politikai tevékenység. Hruscsov ebben rendkívül sikeres volt.[17] Bár a politikai ügyekért felelt, mégis olyan ügyekben is aktív volt, amely a háború által szétzilált termelés visszaállítását célozta. Külsőségekben is jelezte a munkások felé beállítottságát, régi bányászruháját viselte még a háború előttről, és tevékenyen vett részt a berendezések beüzemelésében és újraindításában (a korábbi tulajdonos a háború kitörésekor a kulcsrészegységeket és dokumentációkat magával vitte).[18]

Sikerei okán 1922-ben felkínáltak neki egy igazgatói állást a közeli Pasztuhov bányában, ám ezt visszautasította, hogy az újonnan alapított műszaki főiskolán (a későbbi Donecki Nemzeti Műszaki Egyetemen) tanulhasson tovább. Ide munkahelyi vezetői nem akarták elengedni, ám mivel gyerekkorában csak négy osztályt végzett, ő ragaszkodott hozzá, és beiratkozott egy továbbképzési programra, a Rabfak (rövidítés a Рабочий факультет – Munkásfakultásból) fakultásra.[19] Ez a képzés a hozzá hasonlóknak szólt, azaz az alulképzett munkások felhozását célozta meg technikumi szintre, de inkább technikumi előkészítő tanfolyam volt. Tanárai később gyenge diákként írták le Hruscsovot. Ebben természetesen annak is lehetett hatása, hogy a tanulás mellett tovább dolgozott a rutcsenkovói bányában is.[20]

1925 nyarán Hruscsovot kinevezték a Petrovszkij-marjinkai járás[21] (rajkom) párttitkárává Sztalino környékén. Ez a járás kb. 1000 km² területű volt, és Hruscsovnak bőven adott feladatot, hogy keresztül-kasul bejárja a munkavégzése során. A párttitkárt ebbéli munkája során lelkiismeretes funkcionáriusnak ismerték meg, aki a legkisebb probléma iránt is érdeklődést mutatott.[20] 1925 végén pedig Hruscsovot a Szovjetunió Kommunista Pártjának XIV. kongresszusának szavazati jog nélküli küldöttévé választották.[22]

Kaganovics védenceSzerkesztés

 
Hruscsov a Moszkva–Volga-csatorna építésénél 1935-ben (a középső egyenruhás mögött, fehér ruhában)

1925-ben Lazar Kaganovics emelkedett az Ukrajnai Kommunista Párt főtitkári székébe, így ő lett Hruscsov főnöke – ők már 1917-től ismerték egymást.[23] A főtitkár – akit sokan Sztálin után a második embernek tartottak a párthierarchiában – védőszárnyai alatt Hruscsov karrierje gyorsan emelkedett. Előbb – egyes vélemények szerint épp Hruscsov intrikái hatására – menesztették Konsztantyin Moiszejenkót, Hruscsov felettesét,[23] majd Kaganovics Harkovba – Ukrajna akkori fővárosába – helyezte át védencét, hogy a párt Ukrajnai Központi Bizottságának Szervezeti Főosztályát vezesse. 1928-ban a pártszervezet Kijevbe költözött, ahol ismét Hruscsovra hárult a szervezeti főosztály vezetésének feladata, és egyben ő számított a második embernek az ottani pártszervezetben.[24][25]

1929-ben követte Kaganovicsot Moszkvába (ahol az a Kremlben Sztálin közeli munkatársa lett), és újra felmerült, hogy tanuljon, iskolába járjon, ezért beiratkozott a Sztálin Ipari Akadémiára. Tanulmányait sohasem fejezte be az iskolán, ám az iskola pártéletében aktívan részt vett.[26] Egy alkalommal a kerületi pártértekezletre készülve több jobboldali beállítottságú küldött is bekerült az iskola küldöttei közé, amit később a Pravda élesen támadott.[27] Hruscsov volt az, aki beavatkozott, az iskola párttitkárává avanzsált, és visszavonta a küldötteket, majd végül megtisztította a pártsejtet a jobboldali érzelműektől.[27] Ezt követően gyorsan emelkedett a moszkvai párthierarchiában is. Előbb a Bauman kerület párttitkára lett – ahol földrajzilag az Akadémia is található volt – majd a Krasznopresznyenszkij kerület vezetését kapta feladatul, a főváros legnagyobb és legfontosabb kerületéét. 1932-re Hruscsov Kaganovics helyettesévé nőtte ki magát a Moszkvai Fővárosi Pártbizottságban, majd 1934-ben ő lett a fővárosi pártfőtitkár és mint ilyen, a párt Központi Bizottságának tagja.[26] A ranglétrán való rendkívül gyors emelkedésének többféle magyarázata is lehet. Saját maga úgy tartotta – és memoárjában ennek adott hangot –, hogy moszkvai karrierjének fő támogatója az egyik akadémiabeli évfolyamtársa lehetett, aki beszélt róla Sztálinnak. Ez az évfolyamtárs nem volt más, mint Nagyezsda Allilujeva, Sztálin felesége. Ellenben a vele foglalkozó történetírók szerint Hruscsov túl alacsonyan mozgott a pártszervezetben ahhoz, hogy maga Sztálin egyengette volna útját, és így valószínűbb, hogy ez mint korábban mindig, Kaganovics hatása volt még.[28]

A városi pártvezetés élén a legnagyobb feladata a moszkvai metró építése volt. A szuperberuházás fő felelőse Kaganovics volt, így az összeszokott duó kivitelezhette az 1934. november 7-ére kitűzött átadást. Hruscsov érezte a vállalás nagyságát, és ideje jelentős részét a metróalagutakban töltötte, hogy elősegíthesse a sikert, ám amikor sorozatos balesetek hátráltatták a munkát, elővette az addigra kitanult kommunikációs fegyverét: azt mondta, hogy ezek hősies áldozatok a nagy ügy oltárán, amelyek sajnos 1935. május 1-jére tolják az átadást. Hruscsov végül Lenin-rendet vehetett át a munkájáért.[29] Az év másik nagy eseménye az volt a számára, hogy a moszkvai városi pártbizottság éléről előre léphetett, a moszkvai területi pártbizottság élére, egy olyan körzetére, amely mintegy 11 millió ember fölött felügyelt.[26]

A sztálini tisztogatásokban vállalt szerepeSzerkesztés

 
Sztálinnal (1936)
 
Sztálin és Hruscsov ünneplők körében (1938)

A pártmunkán keresztül Hruscsov közvetlenül is kapcsolatban került Joszif Sztálinnal. Már 1932-ből ismertek olyan dokumentumok, amelyek szerint Hruscsov jelen volt olyan megbeszéléseken, amelyeken Sztálin is részt vett. Idővel egyre jobb kapcsolatot ápoltak egymással: Hruscsov nagyon elismerte a diktátort, és előnyöket is remélt attól, hogy az ő köreiben – akár még Sztálin dácsájában is – forgolódik, míg Sztálin bensőséges szeretetet táplált ifjú követője irányában. Ez egyenesen vezetett oda, hogy Hruscsov részt vett a Sztálin által indított tisztogatásokban is, annak végrehajtójaként és haszonélvezőjeként.[30]

1934-ben Sztálin elindított egy politikai akciót, amely az elnyomást célozta: a nagy tisztogatásnak nevezett eseménysor folyamán tömegével tartóztattak le, vontak perbe és végeztek ki, vagy szerencsésebb esetben hurcoltak a Gulagra politikai vagy katonai tisztségviselőket, főként vélt politikai bűnök és koholt vádak alapján. Ezek középpontjában az úgynevezett moszkvai perek álltak, egy kirakatper-sorozat, amelyben állami és katonai felső vezetőket citáltak bíróság elé hazaárulás, kémkedés, vagy éppen a Sztálin ellen tervezett merénylet vádjával – de lényegében Sztálin elhatalmasodó paranoiája okán és lehetséges vetélytársaival való leszámolást célozva –, amelyek eredménye a legtöbb esetben kivégzésük, vagy a nagyjából ugyanezzel az eredménnyel végződő Gulag-kényszermunkatáborokba való hurcolásuk volt. Hruscsov – nehéz megmondani, hogy félelemből vagy meggyőződésből – a folyamat lelkes és hangos támogatója volt, egy alkalommal ekképp nyilatkozva:

„Mindazok számára, akiket megörvendeztetnek a sikerek, amelyeket ebben az országban elértünk és azok a győzelmek, amelyeket a nagy Sztálin vezette pártunk aratott, mindazoknak egyetlen szó kell eszébe jusson ezekre a haszonleső, fasiszta trockista-zinovjevista kutyák bandájára. Ez a szó pedig: kivégzés”.[31]

Ennek megfelelően Hruscsov aktívan részt vett különböző barátai és kollégái perbe vonásában a Moszkvai járásban. Az általa vezetett Moszkvai járásban rajta kívül 38 vezető tevékenykedett, akikből 35-öt gyilkoltak meg végül – a három túlélőt a Szovjetunió más vidékére száműzték.[32] A Moszkvai területen található városok vezetőinek 146 fős csoportjából is mindössze 10-en élték túl a vészkorszakot. Hruscsov később úgy emlékezett, hogy alig volt olyan, akivel együtt dolgozott volna és nem tartóztatták le. Ő maga annyiban volt részese a vérengzésnek, hogy a párt protokollja szerint rajta keresztül kellett fusson minden ügy, minden aktán kellett szerepeljen az aláírása és lényegében nem tett semmit, hogy akár csak egyik vagy másik kollégáját megmentse.[33]

A folyamat csúcsán a pártvezetők kvótákat állítottak fel, hogy hány „ellenséget kell találni” és letartóztatni. A Moszkvai járás kvótája 35 000 volt 1937-re – amely már-már teljesíthetetlen volt –, ezen belül pedig 5000 főt jelöltek meg, akit ki kell végezni. Hruscsov, hogy teljesítse a „tervet”, azt javasolta, hogy a kivégzettek között lehessen 2000 vagyonos paraszt, úgynevezett kulák, amellyel teljesíthető a kvóta. Ezzel mindössze két hétre volt szükség, hogy Hruscsov jelenthesse Sztálinnak, miszerint „41 305 bűnöző és kulák elemet tartóztattak le”. Ezekből később szintén Hruscsov jelentése szerint 8500 embert ki is végeztek.[33]

A tisztogatás szele még 1937-ben magát Hruscsovot is elérte. Látván a körülötte zajló eseményeket, gyanította, hogy ő sem érinthetetlen, ezért inkább igyekezett megelőzni a bajt. Egy 1923-as, Trockijjal való egyetértése számíthatott gyanúsnak, ha kiderül, ezért felkereste Kaganovicsot, és meggyónta neki az esetet. Kaganovics (félve, hogy pártfogoltja bűne esetleg rá is visszahullhat) azt tanácsolta Hruscsovnak, hogy vallja be az egészet Sztálinnak. A diktátor előbb azt javasolta, hogy tartsa a párttitkárja titokban, ám később mégis azt tanácsolta, hogy inkább mondja el a történetét a moszkvai pártbizottságnak. Hruscsov így is tett, mire a plénum megtapsolta, hogy önkritikát gyakorolt, és azonnal újraválasztották a posztjára.[34]

Egy másik alkalommal egy letartóztatott kollégája vallott rá terhelően, és Sztálin maga mondta el neki a vádakat. Hruscsov emlékiratai szerint a főtitkár mélyen a szemébe nézett, és várta a válaszát – ez akkoriban élet-halál pillanat volt. Hruscsov mentette magát, ahogy tudta.[34] Az ügyet követően mindenesetre hamarosan, 1938. január 18-án a párt Politikai Bizottságának tagjelöltje, majd 1939. március 19-én teljes jogú tagja lett.[35]

Hogy az affér mégsem múlt el nyomtalanul, az jelezte, hogy Sztálin visszaküldte Hruscsovot Ukrajnába 1937-ben, igaz, ő lett az Ukrajnai Kommunista Párt vezetője. A pozíciót politikai bizottsági tagjelölését követően, 1938 januárjában foglalta el.[36] A tisztogatás Ukrajnát is érintette, olyannyira, hogy Hruscsov romokban találta az ottani szervezetet. Az ukrán pártvezetés (a Központi Bizottság) sok tagja hiányzott már, de még a sztalinói akadémiai professzorok, akiknél Hruscsov tanult, is a letartóztatottak között voltak. Hruscsov érkezését követően a letartóztatási hullám még gyorsult is.[37] Lényegében alig akadt a felső pártvezetésnek olyan tagja, akit nem érintett volna a letartóztatás, ahogy a közigazgatás, a Vörös Hadsereg vezetői is ugyanerre a sorsra jutottak.[38] Szinte valamennyi szerencsétlen letartóztatottaknak a kivégzés lett a sorsa.[39]

1939-ben, a tisztogatások csitultával azonban Hruscsov is békésebb húrokat kezdett pengetni (életrajzírója szerint vélhetőleg azért, mivel őt magát is újabb igaztalan gyanúsítások érték már a kijevi évek alatt, így tisztában volt vele, hogy nem minden vád valós). Ukrajna Kommunista Pártjának XIV. kongresszusán elmondott felszólalásában – az előbb említett enyhülés jegyében – a következőket mondta: „Elvtársak! Muszáj felfednünk és fáradhatatlanul pusztítanunk a nép ellenségeit. Ugyanakkor nem szabad megengednünk, hogy egyetlen igaz bolseviknek is bántódása essen. A rágalmazók ellen is fel kell lépnünk.”[38]

Második világháborús tevékenységeSzerkesztés

A második világháború mintegy kettészakította a pártbelügyekkel való foglalatoskodást a Szovjetunióban, így Hruscsov is teljesen más jellegű feladatokat kapott. A háború alatt Hruscsov főként politikai és nem katonai feladatokat látott el, bár 1943-ra végül altábornagyi rendfokozatot viselt. A Vörös Hadseregben akkoriban egyedüli módon alkalmazott rendszer szerint, mint az Ukrán SZSZK vezetője politikai biztosként, de parancsnoki feladatkörrel működött. Később, 1942 őszén Sztálin megszüntette a kettős, katonai-politikai vezetést – ekkor Hruscsov politikai tanácsadóként működött tovább – 1943-ban újabb fordulat következett, a politikai tanácsadók katonai rendfokozatot kaptak, így pl. Hruscsov tábornoki, altábornagyi rangban szolgált.[40] Életrajzírói szerint rendkívül nehéz megítélni a háborús erőfeszítéshez való hozzájárulását, amelyekkel a katonai kérdésekben, vagy parancsok kiadásában befolyásolhatta a háború menetét. Ugyanakkor William Tompson, Hruscsov egyik életrajzírója megemlíti, hogy a Brezsnyev-érában számos katonai memoár jelent meg korábbi katonai vezetőktől, akik jó szívvel és előnyösen említették Hruscsovot írott visszaemlékezéseikben abban a korszakban, amikor „alig volt lehetséges említeni Hruscsovot bármilyen kontextusban”. Tompson szerint ez jelzi, hogy a legtöbb katonai vezető nagyra tartotta Hruscsov tevékenységét a háború alatt.[41]

Lengyelország megszállásaSzerkesztés

 
Hruscsov Besszarábiában, amikor a szovjetek megszállták Észak-Bukovinával együtt

1939. augusztus 23-án a náci Németország és a Szovjetunió között megköttetett az úgynevezett Molotov–Ribbentrop-paktum – hivatalos nevén a Német–szovjet megnemtámadási szerződés – amelynek titkos záradéka Lengyelországnak a két fél közötti felosztásáról szólt. Német részről 1939. szeptember 1-jén megkezdődött a Lengyelország területének a szerződésben nekik jutott rész lerohanása – ezzel kirobbantva a második világháborút – a Szovjetunió sem várt sokat ezzel a lépéssel 1939. szeptember 17-én lerohanták Lengyelország keleti felét. Sztálin parancsára a szomszédos Ukrajna politikai vezetője, Hruscsov is a katonákkal kellett tartson.

Az elfoglalt területeken rengeteg ukrán nemzetiségű ember élt (és amelyből jelentős területek a mai Ukrajna nyugati részét képezik), így sokan felszabadítóként üdvözölték az érkező szovjet csapatokat, a legtöbben azt hitték, hogy ezzel a függetlenség érkezhet el számukra. Hruscsovot azzal a politikai feladattal küldték a területre, hogy a megszállt területeken készítse elő és biztosítsa a szovjet államközösséghez való csatlakozásukat. Propagandával, csalással, a szavazatok hamisításával sikerült elérni, hogy az újonnan felállt helyhatóságok petíciót nyújtsanak be a Szovjetunióhoz való csatlakozásért folyamodva. Természetesen ezeket a petíciókat elfogadta a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa, és a területeket Nyugat-Ukrajnaként az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolták 1939. november 1-jén.[42] A csatlakozás azonban hamar keserűségbe fordult a nyugat-ukrajnaiak számára, mivel az olyan balul sikerült szovjet intézkedések, mint a földek kolhozoknak és nem a parasztoknak juttatása, vagy a nyugat-ukrajnai szervezetek feltöltése kelet-ukrajnai tisztségviselőkkel megmutatta számukra, hogy a jövő nem olyan, mint amilyennek gondolták, ezzel rombolva Hruscsov azon igyekezetét, hogy nemzeti alapon hamar egységet teremtsen.[43]

A Németország elleni háborúSzerkesztés

A Harmadik Birodalom – felrúgva a két évvel korábbi megnemtámadási szerződést – 1941. június 22-én három irányban indított támadást a Szovjetunió ellen.[44] Északon Leningrád felé kellett támadnia Wilhelm von Leeb Észak Hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre Fedor von Bock Közép Hadseregcsoportja, délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – Gerd von Rundstedt Dél Hadseregcsoportja. A Hruscsov által vezetett Ukrajnát tehát a déli hadművelet érintette.[45][46]

Ukrajnai harcokSzerkesztés

A német csapatok támadása idején Hruscsov még mindig Kijevben, Ukrajna Kommunista Pártjának élén ült, így elsőként került harcérintkezésbe az országa az ellenséggel.[47] Sztálin azonnal komisszárrá, politikai biztossá nevezte ki őt, és a védekező csapatok mellé rendelte egyfajta összekötőként a helyi katonai parancsnokok és a központi politikai döntéshozók közé (történetírók szerint Sztálin őt használta, hogy rövid pórázra fogja a tisztogatások után újonnan kinevezett katonai parancsnokokat, míg azok őt próbálták arra használni, hogy latba vesse befolyását Sztálinnál).[48]

 
A második világháború alatt, katonai egyenruhában

Hruscsov, mint politikai tiszt, különböző frontokon tűnt fel, de a fő feladata Kijev megszállástól való megóvása volt. Azonban a németek – elsősorban Sztálin hibás taktikára épített parancsai miatt – sikerrel bekerítették a Vörös Hadsereg egységeit, foglyul ejtve saját számításuk szerint 655 000 szovjet katonát (míg a szovjet hadvezetés szerint 677 085 eredetileg foglyul ejtettből végül 150 541 megszökött[49] – és a védelem megsemmisült. Különböző források különbözőképpen értékelik Hruscsov szerepét a fatális vereségben. Georgij Zsukov marsall – akit hatalomra jutása után 1957-ben éppen Hruscsov menesztett – azt állította visszaemlékezéseiben, hogy maga Hruscsov beszélte rá Sztálint a végsőkig való kitartás parancsára, amely végül megpecsételte a szovjet egységek sorsát.[50] Maga Hruscsov az emlékirataiban úgy írt erről a fiaskóról, hogy ő és Szemjon Bugyonnij marsall azt ajánlotta Sztálinnak, hogy vonultassa vissza az egységeket, elkerülve a bekerítést, majd a felmentőként érkező Szemjon Tyimosenko csapataival egyesülve vehetik fel a harcot a németekkel, ám a diktátor ezt nem fogadta el.[51]

A háború alatt ezek az események rendítették meg először Hruscsov hitét a szovjet vezetés katonai képességeiben.[52] Emlékirataiban így fogalmazott:

„...De visszatérek az ellenséges áttörésre Kijevnél, a műveleti csoport bekerítésére és a 37. Hadsereg megsemmisülésére. Aztán elpusztult az 5. Hadsereg is... Mindez katonai szempontból értelmetlen és tudatlanság volt... Érvényben volt a ≪Egy lépést se hátra!≫ parancs helytelen, hamis értelmezése. Hát tessék nektek egy lépést se hátra. Annak az eredménye, hogy nem voltunk képesek egy lépést hátrálni. Nem tudtuk megmenteni ezeket a katonákat azzal, hogy kicsit hátravonjuk őket, és ennek eredményeképpen egyszerűen csak elvesztettük őket...”[53]

A következő nagyobb szerepvállalása a második harkovi csatában volt, 1942-ben. A nácik 1941 októberében elfoglalták Harkov városát, és a Délnyugati Fronton harcoló Hruscsov Tyimosenko tábornokkal karöltve egy ellenoffenzívát javasolt Sztálinnak a város visszafoglalásának céljával. Sztálin csak részben engedélyezte a tervet, ám így is 640 000 katona bevonásával indult katonai akció a város birtoklásáért. Azonban a németek hírszerzési adatok alapján rájöttek, hogy szovjetek Harkov ellen indulnak és csapdát állítottak. 1942. május 12-én szovjet offenzíva indult, amely kezdetben – a csapdának köszönhetően – sikeresnek mutatkozott, ám ötnapnyi harcot követően a németek mélyen benyomultak a szovjet szárnyak mögé, és a helyzet azzal fenyegetett, hogy a szovjet erőket bekerítik és elvágják a hátországtól. Sztálin még ebben a helyzetben sem engedélyezte, hogy leállítsák a támadást, ami ahhoz vezetett, hogy a németek sikeresen bekerítették a szovjet hadsereget. A veszteség orosz részen 267 000 fő volt. Sztálin haragjában lefokozta Tyimosenkót, Hruscsovot pedig magához rendelte Moszkvába. A fővárosba érve az a Sztálintól származó célzás fogadta, hogy letartóztatják és kivégzik, a diktátorral találkozva azonban Hruscsov Sztálingrádba kérte magát, amelyet a generalisszimusz elfogadott.[54]

Sztálingrádi ostromSzerkesztés

 
A sztálingrádi front katonai szovjetjének tagjai: Hruscsov pártfőtitkárként, Kiricsenko tábornok, Csujanov sztálingrádi pártfőtitkár, Jerjomenko tábornok (1942)

Sztálingrádot 1942 augusztusában érte el, éppen a sztálingrádi csata megkezdését követő napokban.[55] A szerepe itt is inkább politikai, mintsem katonai volt. Vaszilij Csujkov tábornok emlékirataiból tudjuk, hogy Hruscsov inkább mellékszerepet játszott a világháborúban is fordulatnak számító csatában – pedig Csujkov emlékiratai éppen a Hruscsov hatalmának csúcsát jelentő miniszterelnöksége idején jelentek meg, de a tábornok alig tesz említést róla bennük.[56] Hruscsov a csata idejének legnagyobb részét Sztálingrádban töltötte – bár egy alkalommal Sztálinhoz látogatott Moszkvába – és egy alkalommal majdnem megölték. Egy alkalommal az ő nevéhez fűződik egy ellentámadásról szóló javaslat, amely inkább jelzi a szovjet hadvezetésen belüli erőviszonyok alakulását, mintsem hadműveleti jelentősége lett volna: egyszerűen azt akarta megtudni, hogy Zsukov tábornok kész van-e már a végül a német–román csapatok bekerítésével végződő Uránusz hadművelet tervével, amelyet olyan szigorúan titkosan kezeltek, hogy még Hruscsov sem tudott róla részleteket. Hruscsov szerepe a csatában, illetve a kitörés előkészítésében az volt, hogy rendszeresen ellenőrizte a szovjet csapatok morálját és felkészültségét, valamint náci hadifoglyokat hallgatott ki, illetve bírt rá az átállásra (utóbbit propaganda célokból).[55]

Sztálingrád után érte őt egy nagy családi tragédia is. 1943. március 11-én Leonyid fia elhunyt a harcokban. A tragikus eseményt bonyolítja, hogy Leonyid halálának körülményei máig vitákra adnak okot.[57] Ennek legfőbb oka, hogy nem volt tanúja a pilótaként szolgáló fiú gépe lelövésének, és sem a gépet, sem a holttestet nem találták meg soha. Éppen emiatt Leonyid sorsáról mendemondák és spekulációk láttak napvilágot. Az egyik ilyen teória szerint a pilóta túlélte a katasztrófát, német fogságba esett, ahol együttműködött a nácikkal, ám amikor újra a szovjetek kezére került, Sztálin elrendelte a lelövetését, hiába könyörgött Hruscsov a fia életéért.[57] Sokan ezt hozzák összefüggésbe Hruscsov úgynevezett titkos beszédével, amelyben 1956-ban Sztálin ellen fordult, elítélte elődje és korszakának cselekedeteit, és más pályára állította a szovjet politikát.[57][58] Némely történész azt is állította, hogy Leonyid Hruscsov aktáit meghamisították a háborút követően, sőt az egyik századtársa is előállt azzal, hogy ő látta a pilótatársa széteső gépét, csak nem jelentette. Mindezek azonban inkább jelentik a történészek számára, hogy a hatalomban levő Hruscsov kedvezőbb képe megőrzése érdekében történtek.[59]

1943-ban állítólagos kémkedés vádjával letartóztatták Leonyid feleségét – Hruscsov menyét –, és öt év kényszermunkára ítélték, ami után Tolja fiát – Hruscsov unokáját – más dolgok miatt különböző nevelőintézetekben helyezték, miközben a másik gyermeket, Juliját Hruscsov és felesége nevelte fel.[60]

A háború hátralevő részeSzerkesztés

Az Uránusz hadművelet sikerét követően a német haderő hátrálásra kényszerült, Hruscsov pedig különböző frontokon követte a szovjet előrenyomulást. Elsőként a kurszki csatában bukkant fel 1943 júliusában.[61] Ez volt az utolsó jelentős német támadás szovjet területen, amely sikere esetén a németeket győzelemmel kecsegtette, és Hruscsov saját emlékiratai szerint ennek megakadályozásában kulcsszerepet játszott. Állítása szerint neki volt alkalma kihallgatnia egy SS-dezertőrt, akitől megtudhatta, hogy a németek támadást szerveznek – bár más történetírók szerint ez „majdnem biztosan eltúlzott” állítás volt.[62]

Akkor is a csapatokkal volt, amikor kiszorították a németeket 1943 novemberében Kijevből. A város romokban állt, és lassan, ahogy egyre nyugatabbra haladva a szovjet csapatok visszaszorították a nácikat, Hruscsov egyre inkább Ukrajna újjáépítésével kezdett foglalkozni. Ekkor jelölték ki az Ukrán SZSZK miniszterelnökévé, így ez volt azon ritka alkalmak egyike, amikor a párt- és államigazgatási vezető egy személyben összpontosult.[63]

Útja a hatalom csúcsa feléSzerkesztés

Visszatérése Ukrajnába, visszatérés a politikai feladatokhozSzerkesztés

Amikor Hruscsov visszatért Kijevbe, hamarosan a szovjet csapatok az utolsó nácit is kiszorították Ukrajna területéről, de a háború után mérhetetlen pusztítás és nélkülözés maradt. Az ukrán ipar elpusztult, a mezőgazdaság is alapvető hiányosságokkal küzdött. Mindemellett ukránok millióit hurcolták el a németek kényszermunkára, vagy hadifogolyként,[64] vagy a legfájóbb hiányként, nagyjából minden hatodik ukrán a háború áldozatává vált. Az emberekben és termelő berendezésekben jelentkező hiány mellett a házak is elpusztultak, a lakhatási körülmények is ugyanolyan nyomorúságosak, romosak voltak, mint bármely más körülmény.[65]

Hruscsov fő feladatának az újjáépítést tekintette, a háború által megszakított munka folytatását – leszámítva talán a tisztogatásokat ebből – és legfőképpen a szovjet rendszer teljes adoptálását Ukrajnában is.[66] Ezt azonban még a háború alatt hátráltatta, hogy miután az országrész felszabadult a német megszállás alól, Sztálin sorozást rendelt el, és a 19–50 éves férfiakból 750 000 fős hadsereget küldtek a németek ellen, hogy a háború végéig Berlinig űzzék Hitler csapatait.[67] Más ukránok partizánnak álltak és hazájuk függetlenségéért küzdöttek, immár a szovjetek ellen. Hruscsov mást sem csinált, csak rohant egyik körzetből a másikba, és az ilyen módon meggyengült munkaerőt próbálta meg lelkesíteni. Mindeközben meglátogatta szülőfaluját, Kalinovkát is, ahol éhező embereket, a háborúba bevonult férfiak mindössze egyharmadát találta. Lehetőségeihez mérten próbált segíteni a közösségnek.[68] A körülmények hatására – és Hruscsov erőfeszítései ellenére – 1945-ben az ukrán ipari termelés a háború előtti egynegyedét sem érte el, és az aratás is szegényesebb volt, mint az 1944-es, amikor még az ország területének egy része nem is volt a kezükön.[64]

A mezőgazdaságban kétféle módon próbálta Hruscsov ösztönözni a termelés felfutását. Egyik oldalon erősen támogatta – és Sztálin számára kifejezetten ajánlotta alkalmazását más területeken is – azt az új szabályt, hogy a kolhozokban elűzhetnek bárkit, aki nem dolgoznak elég keményen. A kolhozok vezetői azonban ezt inkább a saját személyes ellenfeleik kiszűrésére használták, de az öregek, mozgásukban korlátozottak is veszélyben voltak. Ilyen módon összesen 12 000 embert űztek el általában a Szovjetunió keleti részére.[64] A másik fegyver Hruscsov kezében a Lengyelországtól elcsatolt Nyugat-Ukrajna mezőgazdasági területeinek kollektivizálása volt. Hruscsov célja az volt, hogy ez utóbbival 1947-re végez, ám a forráshiány és a folyamatos partizánakciók miatt ez a folyamat elhúzódott.[69] A partizánokat, akik főként az Ukrán Felkelő Hadseregbe tömörültek, fokozatosan legyőzték – a rendőrség és a hadsereg összesen 110 825 „bandita” megölését és negyedmillió bebörtönzését jelentette 1944–1946 között. végül 1944–1952 között kb. 600 000 nyugat-ukrajnait fogtak el, amelynek harmadát kivégezték, a többi részt börtönbe zárták, vagy a Szovjetunió keleti részébe deportálták.[70]

A háborút követően a természet is nehezítette Hruscsov dolgát: az 1944-es és 1945-ös aratások a vártnál gyengébbek voltak, 1946-ban pedig aszály sújtotta Ukrajnát. Emellett érvényben volt, hogy a kolhozoknak és állami gazdaságoknak a termény 52%-át be kellett szolgáltatniuk,[71] amellyel a szovjet kormány kelet-európai kommunista szövetségeseit kívánta ellátni.[72] Hruscsov inkább a központi vezetésnek tetsző, mintsem realista módon jó magasan állapította meg a termésátlagokra vonatkozó kvótákat, ami miatt Sztálin is irreálisan magas mennyiségeket várt Ukrajnából.[73] Ennek hatására élelmiszerhiány lépett fel. Az élelmiszer egyébként is jegyrendszer alá került, de a nem falusi munkástömegek Szovjetunió szerte nem kapták meg még a jegyüket sem. Az éhezés általánossá vált (bár ennek híre nem jutott ki a Szovjetunióból).[71] Hruscsov maga is többször kérte levélben Sztálin segítségét a helyzet megoldására, majd amikor a leveleknek nem volt hatása, Hruscsov repülőre szállt és Moszkvába utazott, hogy személyesen győzködje Sztálint. Végül a diktátor kevéske élelmiszersegélyt küldött és pénzt adott ingyenkonyhák felállítására.[74] De a folyamatos kilincselés egyben felbőszítette Sztálint, és Hruscsov politikai helyzete 1947 elejére megrendült. Sztálin javaslatára Kaganovics Ukrajnába ment, hogy „megsegítse” Hruscsovot.[75] Egy hónapon belül a párt Központi Bizottsága leváltotta Hruscsovot a főtitkári posztról, és Kaganovicsot nevezték ki, bár Hruscsov maradhatott a miniszterelnök.[76]

Kaganovics érkezését és a vele való hatalommegosztást követően Hruscsovot betegség döntötte le a lábáról, és egészen 1947. szeptember végéig alig mutatkozott. A jelentések szerint tüdőgyulladása volt. Egyes történelemkutatók szerint a betegség inkább „politikai eredetű” volt – félelem a közelgő bukástól[77] – ám a miniszterelnök gyermekei szerint apjuk valóban komolyan nyomta az ágyat az idő tájt.[78] Amikor annyira felépült, hogy fel tudott kelni az ágyból – Sztálin utasítására szabadságot vett ki – és családjával vakációra indult Lettország tengerpartjára, az első vakációjukra a háború kitörése óta. A nyughatatlan beteg azonban a közeli mocsárnál kacsavadászattal törte meg a pihenést, sőt fiával elrepültek Königsbergbe ahol egy vegyipari üzemet és külszíni borostyánbányát látogattak meg.[79] 1947 végére Kaganovicsot visszarendelték Moszkvába, és Hruscsov is visszakapta a főtitkári posztját. Nem sokkal ezt követően azonban lemondott miniszterelnöki posztjáról Gyemjan Korotcsenko javára.[77]

Ezt követően utolsó ukrajnai éveire a dolgok kisimultak a politikus számára. Az ipar feléledni látszott,[80] 1947-ben és 1948-ban végre az aratás is a várt feletti eredményeket hozott, a kollektivizálás erőteljesen haladt előre Nyugat-Ukrajnában és a magánbirtokok is visszafejlődtek (elsősorban az általa rájuk kivetett adók hatására).[81] Amint a dolgok ilyetén módon rendben kezdtek menni, Hruscsov kitűzte, hogy eltünteti a városiak és a falusiak közötti kulturális különbségeket, és a parasztokat „vidéki proletárokká” teszi. A fejében pedig megfogant a kifejezés, „agrováros”.[82] Ennek lényege az volt, hogy a falvak parasztjait arra a célra létrehozott városokba költözteti, amelyek közel vannak a földekhez, ugyanakkor lakói élvezhetik az olyan közszolgáltatásokat, mint pl. a könyvtárak, amelyek falun nincsenek. 1949 végi Moszkvába távozásáig egyetlen ilyen város létrehozásának előkészítését sikerült megvalósítania, amelyet Sztálinnak ajánlott 70. születésnapjára, ajándékként.[82]

1949 decemberében elhagyta Ukrajnát, de mindig meleg szívvel emlékezett második hazájára. Memoárjában ekképp emlékezett meg az országról:

„Elmondhatom, hogy az ukrán emberek jól bántak velem. Meleg szívvel emlékszem az ott töltött évekre. Ez az időszak a totális felelősség időszaka volt, ugyanakkor kellemes volt, mivel megelégedést is hozott nekem... De távol álljon tőlem, hogy felfújjam ennek a jelentőségét. Az egész ukrán nép óriási erőfeszítéseket tett... Ukrajna sikereit az ukrán népnek, mint egésznek tulajdonítom. Nem is szaporítom a szót e témában tovább, bár nagyon könnyű ezt demonstrálni. Én magam orosz vagyok, de nem akarom megsérteni az oroszokat.”[83]

Ismét a moszkvai pártbizottság élénSzerkesztés

1949 decemberében ismét új megbízatás várta. Sztálin Moszkvába hívta, hogy ismét ő legyen a városi és Moszkva járási pártbizottság első titkára. A korosodó diktátor történetírók szerint így kívánt ellensúlyt jelenteni az örökébe lépni kívánók sorában, ahol Malenkov és Berija nyíltan az utódlásért versengett.[84] Ezzel a lépéssel Hruscsov mintegy bekerült a hatalom belső körébe. A politikai döntések technikája is nagyban megváltozott, még inkább felértékelve ezt a belső kört. Sztálin egyre ritkában hívta össze a Politikai Bizottságot, helyette a kormányzati munka a diktátor vacsoraasztalánál, a belső kör – Lavrentyij Berija, Georgij Malenkov, Hruscsov, Kaganovics, Kliment Vorosilov, Vjacseszlav Molotov és Nyikolaj Bulganyin – részvételével ment végbe. Itt születtek élet-halál döntések. Hruscsov egy érdekes részletet osztott meg ezekről a vacsorákról: mielőtt vacsorára indult, inkább előtte szundított egy kicsit, mivel Sztálin jelenlétében nem volt ildomos elbóbiskolni, „a dolgok rosszul tudtak alakulni annak, aki elszundított Sztálin asztalánál”.[83]

1950-ben nagyszabású házépítési programot indított a moszkvai párttitkár. Négy- és ötemeletes lakótelepi épületek sora nőtt ki a földből, amelynek nagy részében ma is laknak a tulajdonosai.[85] Hruscsov az előregyártott, megerősített vasbeton elemeket fedezte fel az építkezésekhez, amelyek nagyban gyorsították az építkezés folyamatát, körülbelül megháromszorozták az építkezés sebességét 1946–1950 között.[86] A házakban nem volt felvonó és nem voltak balkonok, és a népnyelv hruscsovkának keresztelte őket, de sokszor még gúnyosabban – a Hruscsov név és az orosz truscsoba (nyomornegyed) szó keresztezésével – hruscsoba néven emlegették. 1995-ben, közel 60 000 000-an laktak ilyen épületben a szovjet utódállamokban.[85]

Az új fővárosi pozíciójában a Moszkva környéki kolhozok életére vonatkozó szabályokkal is foglalatoskodni kezdett: szerette volna csökkenteni a szövetkezetek és állami gazdaságok számát az összeolvasztásukkal, amely megtörténtekor ténylegesen mintegy 70%-kal csökkentette azokat. Ennek eredményeképpen olyan szervezeti szörnyetegek jöttek létre, amelyet már egyetlen szövetkezeti elnök már nem volt képes átlátni és vezetni.[87] Hruscsov nem mondott le Ukrajnában elkezdett agrovárosi koncepciójáról sem. Ám amikor 1951 márciusában a Pravdában megjelent egy vezércikke ebben a témában, Sztálin egyszerűen elutasította az ötletet. Az újságnak hirtelenjében pedig meg kellett jelentetnie egy helyreigazítást, hogy Hruscsov elvtárs cikke csupán egy javaslat volt, nem hivatalos politika rangjára emelt iránymutatás. Áprilisban a Politikai Bizottság is visszautasította az ötletet, Hruscsov pedig rettegni kezdett, hogy Sztálin el fogja mozdítani a pozíciójából, de a diktátor csak gúnyolódott rajta egy kicsit, és el is engedték a témát.[88]

1953. március 1-jén Sztálint a kuncevói dácsájában komoly agyvérzés érte. A diktátor zavarásától való rettegés miatt késve érkező orvosi segítség miatt már nem lehetett segíteni rajta, majd március 5-én Joszif Sztálin elhunyt. Hruscsov és társai már a halálos ágy mellett az újonnan felálló kormányon vitáztak.[89] Hruscsov később így emlékezett meg Sztálinról:

„Sztálin mindenkit úgy hívott, aki nem értett vele egyet, „a nép ellensége”. Azt mondta, hogy mindezek a régi rendet akarják visszaállítani, és emiatt „a nép ellenségeit” összekapcsolta a nemzetközi reakció erőivel. Ennek eredményeképpen jó néhány százezer igaz ember elpusztult. Mindenki félelemben élt azokban az időkben. Mindenki attól rettegett, hogy majd az éjszaka közepén kopogtatnak az ajtaján, ami majd halálos következményekkel jár... a Sztálint nem kedvelő embereket elpusztították, igaz párttagokat, feddhetetlen, kifogástalan embereket. Lojális és szorgalmas embereket, akik már az iskolában is Lenin forradalmi tanait szívták magukba. Ez színtiszta önkény volt. És mostanra meg kéne mindezt bocsátani és elfelejteni? Soha.”[83]

Hatalmi harc Sztálin székéértSzerkesztés

Sztálin hatalmáért azonnal megindult a verseny. Amikor március 6-án bejelentették nyilvánosan is az ország első emberének halálát, egyben bejelentették az új vezetőséget is. Malenkov lett a minisztertanács elnöke, Berija (aki megtartotta egyben a titkosszolgálatok vezetését is), Kaganovics, Bulganyin és Molotov lettek az első helyettesei. Mindenki mást, akit Sztálin emelt ki még korábban a Központi Bizottság elnökségébe, visszaminősítettek. Hruscsov nem volt elég nagy név, hogy bekerüljön az első körös hatalomba. Helyette belevetette magát a moszkvai pártbizottság ügyeibe, illetve természetszerűleg részt vett a párt Központi Bizottságának munkájában, amelynek tagja volt.[90] Érdekességképpen a The New York Times készített is hamarjában egy listát az új szovjetunióbeli erőviszonyokról, amelyen Malenkov és Berija szerepelt az első helyen, Hruscsov pedig az utolsón.[91]

 
Georgij Malenkov és Nyikita Hruscsov

Azonban alig egy hét múltán, 1953. március 14-én Malenkov lemondott a Központi Bizottság vezetőségi tagságáról,[92] mivel félő volt, hogy így a kettős megbízatásával túl sok hatalomra tesz szert. Ennek a lépésnek Hruscsov volt a fő haszonélvezője. A lemondás hatására egy megújított lista született a pártvezetőkről, akik szóba jöhettek Malenkov megüresedett helyére és ennek a listának az élén immár Hruscsov állt.[93] Ennek alapján a párt Központi Bizottsága 1953. szeptember 14-én megválasztotta a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárává.[94]

Hrucsov előrelépésével létrejött egy rövid életű Malenkov–Berija–Hruscsov politikai triumvirátus a legerősebb pártfunkcionáriusokból. Sztálin halála után mind Berija, mind Hruscsov reformokat hirdetett meg. Először Berijáéi tűntek a legerősebbnek: amnesztia többmillió nem politikai elítéltnek – amely meg is valósult – vagy Kelet-Németország átengedése a Nyugatnak, amelyben egy semleges Németország jöhetett volna létre, természetesen kompenzációért cserébe – amely azonban nem jöhetett létre.[95] Hruscsov támadta ezen reformokat, amelyeket antikommunistának bélyegzett.[83] Ebben a hatalmi háromszögben – szakértők szerint – a gyorsaság volt kulcsfontosságú, hiszen mindegyikük tudta, hogy neki kell megölnie a másikat, mielőtt az öli meg őt.[92] Hruscsov emiatt Malenkov mellé állt, és együtt blokkolták Berija javaslatait, miközben megpróbáltak támogatókat szerezni a párt elnökségének többi tagjai között.[96] A támogató keresés hívószava az volt, hogy Berija katonai puccsot akar szervezni „és már feni ránk a kését”.[83] A Berija elleni támadás kulcsmozzanata az volt, amikor Malenkov és Hruscsov megbízásából letartóztatták Berija két legnagyobb hatalmú miniszterhelyettesét, Szergej Kruglovot és Ivan Szerovot, akik aztán elárulták főnöküket. A terhelő vallomásokkal felvértezve Hruscsov és Malenkov bátorítást kapott Berija letartóztatására.[97] 1953. június 26-án a párt elnökségének parancsára kiterjedt katonai egyeztetést követően – nehogy a Berijához hű erők fellázadjanak, illetve Zsukov marsall személyében megtalálva ennek kivitelezőjét – letartóztatták Beriját és hamarjában perbe is fogták.[98] A per még természetesen hasonlított a korábbi vésztörvényszékekre a tisztogatások idejéból (nem volt védelem és nem volt fellebbezési jog sem az ítélet ellen), amelynek végén 1953 decemberében Beriját és hat társát halálra ítélték, társait azonnal az ítélet után agyonlőtték, Beriját magát kicsit később, 1953. december 23-án szintén kivégezték[99][100] (ezzel ő lett az utolsó szovjet vezető politikus, aki kivégzés által halt meg).[101]

 
A Szovjetunió új erős embere a Time magazin 1953 novemberi számának borítóján

A hatalmi harc Malenkov és Hruscsov között dúlt tovább. Malenkov a központi államapparátusra próbálta építeni hatalmát, újraszervezte a kormányszervezetet és további hatalmat ruházott rá a párt rovására. Emellett népszerűségét megpróbálta további bázisok építésével is növelni, így csökkentette a kiskereskedelmi árakat és lejjebb vitte a kötelező kötvényvásárlások szintjét is (a békekötvény és egyéb állampapírok jegyzése általános gyakorlat volt, és kötelező a polgárok számára). Ezzel szemben Hruscsov a pártban látta a hatalmának kulcsát, persze úgy, hogy az ő maga pozícióját is erősíti azon belül. A szovjet rendszeren belül a párt szerepe megkérdőjelezhetetlen és kiemelkedő volt, annak hatalmát Sztálin mégis lecsapolta saját maga javára. Hruscsov úgy látta, ha ezekből a jogosítványokból a párt elnöksége, vagy a Központi Bizottság visszakap, azokkal megerősödve a párt – és ő maga – ismét erős hatalmi centrum lesz.[102] Hruscsov óvatosan megkörnyékezett jó pár magas rangú párt tisztviselőt és helyi pártvezetőt, amellyel támogatókra tett szert, akik (főként az utóbbi csoportból) cserébe helyet kaptak a Központi Bizottságban.[103]

Hruscsov megpróbált saját stílust, saját színt is teremteni, hogy megkülönböztethesse magát Malenkovtól. Ebbéli igyekezetében magát két lábbal a földön álló aktivistának írta le, aki kész bármilyen kihívásra. Ezzel állította magát ellentétbe Malenkovval, akik sokkal szofisztikáltabb, ugyanakkor színtelenebb egyéniség volt.[103] Hruscsov a nép felé is önálló akciókkal próbálta hangsúlyozni a hozzájuk való tartozást. Kinyittatta a Kremlt a nyilvánosság számára, amellyel nagyon kedvező visszhangra talált.[104] Meghirdette a szűzföldek feltörése kampányt, amellyel radikálisan kívánta növelni a Szovjetunió mezőgazdasági termelését a nyugat-szibériai és észak-kazahsztáni megműveletlen földek feltörésével. Ebben a programban százezres számban telepítettek volna önkéntes fiatalokat a kérdéses övezetekbe, hogy ott új mezőgazdasági üzemeket alapítva növeljék a megművelt terültet és ezáltal a mezőgazdasági termékek mennyiségét (bár később a vállalkozás borzalmas eredményekkel járt, kezdetben népszerűnek és sikeresnek indult).[105]

A legnagyobb fegyvertény mégis az volt Hruscsov számára. hogy bizonyítékokra tett szert Malenkov ellen Berija aktái közül. Ahogy az ügyészség végigvizsgálta a sztálini évek alatt történteket és köztük is kiemelten az úgynevezett leningrádi ügyet, kiderült Malenkov ebben való érintettsége. 1954 februárjától Hruscsov helyettesítette Malenkovot a párt Elnökségének ülésein, ahol júniusban „némi átszervezést” követően – miszerint a tagokat már nem hivatal, hanem név szerint vették listába – el is vesztette az elnökségi lista vezetői posztját Malenkov. Hruscsov egyre inkább kiépítette a maga klientúráját, a KGB vezetésébe való kinevezésekkel, vagy a helyi pártvezetők megnyerésével. 1955 januárjában a Központi Bizottság egy ülésén aztán megvádolták Malenkovot az atrocitásokban való részvétellel, majd a bizottság kiadott egy határozatot hivatalosan megvádolva őt a leningrádi ügyben való részvétellel és Berija hatalomba segítésével.[106] A következő hónapban a Szovjet Legfelsőbb Tanács leváltotta Malenkovot miniszterelnöki pozíciójából, lecserélve őt Bulganyinra, míg Malenkovot az Energetikai és Villamosítási Minisztérium élére buktatta. Ezzel a triumvirátusból az egyetlen lábon maradt tag, Hruscsov megkérdőjelezhetetlenül az egyenlők között az első pozícióba került, mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára.[107]

A Szovjetunió vezetőjeként (1956–1964)Szerkesztés

A három évig tartó de jure első számú vezetői létből átlépve a de facto egyeduralkodó vezető státuszába kezdődhetett meg viszonylag rövid politikai karrierje, amelyet a Nyugattal való folyamatos konfrontáció fémjelzett, és olyan fogalmak társultak hozzá, mint a – titkos beszéddel elindított – desztalinizáció, az űrverseny elindítása, a kubai rakétaválság – és vele a harmadik világháború kis híján való kirobbantása – vagy a cipővel az asztalt verő ENSZ-közgyűlés (amelyen a imperializmus ellen szállt síkra a szocialista országok nevében és a harmadik világnak nevezett csoportosulás védelmében). Tárgyalópartnerei, vagy éppen ellenfelei között volt Eisenhower, Kennedy, Johnson elnök, vagy éppen Kádár János; a kétpólusú világ véglegesen és teljesen az ő idejében teljesedett ki.

BelpolitikaSzerkesztés

A „titkos beszéd” és a hatalom konszolidálásaSzerkesztés

Malenkov félreállításával megnyílt az út Hruscsov előtt, hogy lassacskán más irányba kormányozza az országot a régi, sztálinista irányvonaltól. De még nem teljesen az övé volt az egyeduralom, kezdetben még az egyetlen megmaradt őssztálinista, régi bolsevik még a lenini időkből, Vjacseszlav Molotov befolyását is le kellett törnie. Kezdetben jól együtt dolgoztak, Molotov még azt is javasolta, hogy – egyesítve a párt és az állam vezetői funkcióját – Hruscsov legyen a miniszterelnök, nem pedig Bulganyin, ám ezt egyelőre Hruscsov elutasította (erre majd később, 3 év múltán került sor). Később aztán jelentősen eltért a véleményük, egyre több témában alakult ki véleménykülönbség. Jelentős nézetkülönbség alakult ki a mezőgazdaság szervezésében, Molotov komoly ellenállást fejtett ki a szűzföldi kezdeményezésben, amelyet Hruscsov erősen támogatott. Molotov inkább azt támogatta volna, hogy a fejlettebb mezőgazdasági régiókban a terméshozamokat próbálják növelni, ám Hruscsov úgy vélte, hogy hiányoznak az ehhez szükséges források, illetve hiányzik az a munkaerő is, amelyik az ehhez szükséges szofisztikáltabb szakértelemmel bír. A két vezető egyebek mellett külpolitikai kérdésekben sem értett teljesen egyet. Hruscsov abban az időben annak lehetőséget kereste, hogy békeszerződést kössön Ausztriával, amelynek eredményeképpen az ország egy részét megszállás alatt tartó csapatokat kivonhatta onnan.[108] Molotov keményen ellenezte ezt a lépést, Hruscsov mégis megszervezte, hogy egy osztrák delegáció érkezzen Moszkvába és tárgyalásokba kezdjen a békéről. A történtek hatására – és Hruscsov vezetésével – a párt elnöksége elítélte Molotovot egy Központi Bizottság-i ülésen 1955 közepén azzal a váddal, hogy olyan külpolitikát folytat, amely a Szovjetunió ellen hangolja a nemzetközi közvéleményt, amely rontotta az öreg pártvezető pozíciót.[109]

1955 végén Hruscsov elérkezettnek érezte az időt, hogy offenzívát nyisson a sztálinizmus ellen és új irányt vegyen a Szovjetunió politikájában. Ehhez a legfőbb muníciót azt szolgáltatta, hogy milliószám tértek haza a Gulagról a bebörtönzöttek a korábbi amnesztia hatására és kezdték elmesélni az ott szerzett „élményeiket”.[110] Vizsgálatok is indultak ezek hatására a Sztálin bűneinek feltárására. Hruscsov és legfőbb szövetségese Anasztasz Mikoján meggyőződésévé lett, hogy le kell mosni a pártról a sztálinizmus bélyegét, hogy az megújulhasson és az emberek lojalitását visszanyerje.[111] 1955 októberétől Hruscsov harcot indított, hogy elmesélhesse Sztálin bűneit a Kommunista Párt közelgő XX. Kongresszusán. Néhány kollégája – köztük pl. Malenkov és Molotov – élesen ellenezte ezt a lépést, és megpróbálták rábeszélni, hogy legalább zárt ülésen mondja el ezeket a hallgatóságnak.[112]

 
Hruscsov beszédet mond a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán 1956 februárjában

A pártkongresszuson – amely 1956. február 14-én kezdődött – már Hruscsov nyitóbeszédében érezhető volt az előszele annak, ami később következett: Hruscsov gyakorlatilag lefokozta, lealacsonyította Sztálint azzal, hogy azt mondta a hallgatóságnak, hogy emlékezzenek meg az előző kongresszus óta elhunytakra, és ekkor Klement Gottwalddal és a még kevésbé ismert Tokuda Kjuicsival egy sorban említette elődje nevét, ledöntve a generalisszimuszt a megszokott piedesztáljáról.[113] 1956. február 25-én aztán elhangzott az az előadás, amit ma Hruscsov titkos beszédeként tart nyilván a világ. Az első titkár a kongresszus egy zárt ülésén – amelyen a külföldi delegátusok nem vehettek részt, a zárt ülés és a résztvevők korlátozott száma miatt nevezik ma „titkosnak” éppen ezért a beszédet – lényegében lerombolta Sztálin tekintélyét és pellengérre állította az előző időszak bűneit. Hruscsov emlékirataiban úgy említi a négyórás beszédet, hogy „a kongresszus a legnagyobb csendben hallgatott engem... ahogy a beszéd haladt előre azt is hallottad volna, hogy egy tű leesik...mindez hirtelen és váratlan volt a küldötteknek”. Hruscsov a következő összegzést adta a delegátusoknak:[83]

„Tény, hogy Sztálin az ügyek egész rendszerén át megmutatta intoleranciáját, brutalitását és hatalommal való visszaélését...gyakran az elnyomást, vagy a fizikai megsemmisítést választotta, nemcsak a tényleges ellenségek ellen, hanem azon egyének ellen is, akik nem követtek el semmilyen bűnt a párt, vagy a szovjet kormányzat ellen.”[114][115]

Kende Tamás történész szerint Hruscsov bírálata Sztálin bűneire, személyi kultuszára vonatkozott, a szocialista rendszerre nem.[116]

„…épp Hruscsov beszédéből tudhatjuk, hogy beszédének és politikájának nem volt más célja, mint a beismert válságnak olyan meghaladása, amely kiiktatja a rendszerkritika leghalványabb kísérletét is. Nem a fából vaskarika megalkotásának kísérlete volt a történelmi tette Hruscsovnak, hanem a válság beismerése és ezen keresztül az államszocialista rendszer korlátainak önkéntelen jelzése. Hruscsov nem megszüntetni, hanem épp ellenkezőleg: megőrizni akarta a sztálinizmust, csak épp Sztálin és kultusza, a sztálinizmus túlkapásai nélkül.”[116]

A „titkos beszéd” kifejezés azonban megtévesztő, mindössze az első elhangzásának körülményeire utal. Bár a beszéd első hallgatósága kizárólag a szovjet küldöttekből állhatott, később felolvasták a külföldi delegátusoknak is a rá következő napon, jó lassan, hogy jegyzetelni lehessen. Március 5-ig bezárólag egy sor leírt példányát postázták szét Szovjetunió szerte, „Sajtónak kiadni tilos!” felirattal, de nem a „Szigorúan titkos!” jelzéssel. Egy hónapon belül egy hivatalos fordítás látott napvilágot Lengyelországban, ahol 12 000 példányban nyomtatták ki, és nemsokára Nyugatra is jutott ezen példányokból.[112] Hruscsov fia, Szergej írta később: „Apám nyilvánvalóan megpróbálta, hogy biztosan eljusson olyan sok fülhöz, amennyire ez csak lehetséges volt. Nemsokára felolvasták a Komszomol ülésein is, ez újabb 18 millió hallgatót jelentett. Ha még hozzávesszük ezek rokonait, barátait, ismerőseit, elmondhatjuk, hogy az egész ország tudomására jutott...majd alig tavaszodott, amikor az egész világ is megtudta.”[117]

A beszédnek egyébként széles körű és mélyreható hatásai lettek, bár a szovjet rendszert nem változtatta meg alapjaiban. Voltak támogatói és voltak ellenzői egyaránt. Ahol felolvasták, a hallgatóság soraiban egyből megnőtt a Sztálint elítélők, de a Hruscsovot elítélők száma is, némelyek még többpárti választásokért is kiáltottak. Grúziában, Sztálin szülőhazájában négynapos lázadás kezdődött, amelynek során Hruscsovot lemondásra szólították fel azzal, hogy Molotov vegye át a tisztségét.[118] Sok elemző egyetért abban, hogy a lengyelországi zavargások és az 1956-os magyar forradalom is a beszéd eredményeként indult el. Ugyanakkor Sztálin nyilvánosan sosem lett leleplezve, portréi a helyükön maradtak Szovjetunió szerte a repterektől egészen Hruscsov Kreml-beli irodájának faláig.[118]

A beszéd, majd a Hruscsov által foganatosított intézkedések nyomán kisszámú pártbeli ellenzéke gyarapodott, elsősorban azokkal, akik ellenezték az ipar feletti ellenőrzés decentralizálására vonatkozó javaslatait; ezek a javaslatok elsősorban Malenkov hatalmi bázisát gyengítették. 1957 első felében Malenkov Molotovval és Kaganoviccsal szövetkezve azon dolgozott, hogy titkos támogatókat gyűjtsön Hruscsov elmozdításához. A puccsisták egy 1957. június 18-i ülésen, amelyről Hruscsov több támogatója is hiányzott, támadásba lendültek. Bulganyinnal kiegészülve, aki csatlakozva hozzájuk megragadta a levezető elnöki széket több olyan személycserét javasoltak, amely végül Hruscsov leváltásával és maguk pozícióba emelésével járt volna. Hruscsov ellenvetette, hogy sok elnökségi tagot nem értesítettek előre (bár ez az ellenvetés csak úgy tudott megállni a lábán, hogy Hruscsov a háta mögött tudta a hadsereg és más biztonsági szolgálatok erős támogatását Zsukov védelmi miniszteren keresztül). Több napon keresztül tartó elnökségi ülések kezdődtek, és amint kiszivárgott a hatalmi harc híre, a Hruscsov által ellenőrzött Központi Bizottság vidékről érkező tagjai özönlöttek Moszkvába – többen az őket támogató hadsereg repülőgépein – követelve, hogy részt vehessenek az ülésen. Mivel nem engedték meg nekik a részvételt (lévén nem elnökségi tagok), és hamarosan elegen voltak, hogy összehívjanak egy rendkívüli pártkongresszust, amely aztán arra kényszerítette az elnökséget, hogy az engedjen a Központi Bizottságnak. Aztán ezen az ülésen a három fő összeesküvőt pártellenes csoportnak bélyegezték, klikkesedéssel és Sztálin bűneiben való bűnrészességgel vádolták meg. Büntetésül kizárták őket a Központi Bizottságból és az Elnökségből egyaránt (a korábbi külügyminiszterrel és Hruscsov emberével, Dmitrij Sepilovval együtt, aki szintén csatlakozott a puccsistákhoz). Molotovot mongóliai nagykövetté fokozták le, a többieket pedig iparvállalatok és más intézmények élére száműztek, lehetőleg minél távolabb Moszkvától.[119]

Zsukovot a hűségéért teljes jogú pártelnökségi tagsággal jutalmazta Hruscsov, bár egyre jobban tartott a katona népszerűségétől és hatalmától. 1957 októberében ezért a védelmi minisztert balkáni körútra küldték, majd Hruscsov megszervezett egy elnökségi ülést, amely leváltotta volna Zsukovot. Amikor Zsukov megtudta mi készülődik, fejvesztve rohant vissza Moszkvába, de csak a leváltásának hivatalos értesítését vehette át. Néhány hét múlva a Központi Bizottság is ülésezett, de itt sem vette védelmébe Zsukovot senki.[120] A védelmi miniszter rövid úton a partvonalra szorult. Hruscsov 1958 márciusában konszolidálta végérvényesen a hatalmát, amikor sikerült Bulganyint leváltatnia miniszterelnöki pozíciójából, saját magát nevezve meg utódjául (Bulganyint a Goszbank elnökévé nevezték ki). Ezzel egyidejűleg megalakította a Szovjetunió Védelmi Tanácsát, szintén saját magát jelölve a vezetésére, amellyel ő lett a fegyveres erők főparancsnoka is. Bár szinte minden hatalmi ágat és szervezetet végül maga alá gyűrt, Hruscsov mégsem volt olyan mértékben egyeduralkodó, mint korábban Sztálin.[121]

Politikai reformokSzerkesztés

Hruscsov elsőként a titkosszolgálatokra és más belügyi szolgálatokra vonatkozó szabályokat alakította át azzal, hogy betiltotta speciális népbíróságokat, az úgynevezett trojkákat. Ezeket az ítélőszékeket az említett szolgálatok működtették, és gyakran törvény felett működtek, megkerülve, vagy áthágva az érvényes rendelkezéséket, és egyszerre voltak vádhatóság, ítélőszék és végrehajtó, elsősorban politikai ügyekben. Ezeknek a működését tiltotta be Hruscsov, és ezentúl csak formális bíróság mondhatott ki halálbüntetést politikai bűnökre, kivéve ha a párt mondta ki ezeket az ítéleteket. Ilyenek egyébként Hruscsov idejére alig fordultak elő, lényegében leállt az ügyek efféle elintézése a Szovjetunióban, inkább más szankciókat kezdtek alkalmazni, mint az érintettek munkájának, vagy pl. egyetemi fokozatának elvesztése, vagy a pártból való kizárás. Emellett előszeretettel kezdték alkalmazni a „kényszergyógykezelést” is, mint büntető eszközt a „társadalmilag veszélyes elemekre”. Roj Medvegyev politikai elemző szerint „a politikai terrort, mint mindennapos kormányzati módszert felváltotta Hruscsov alatt az adminisztratív elnyomás”.[122]

Az első titkár sokkal nyíltabbá tette a nyilvánosság felé a Központi Bizottság üléseit. Egyrészt egy sor pártfunkcionárius előtt megnyitotta a Központi Bizottság kapuit, némelyek még fel is szólalhattak a KB ülésein. Másrészt az ülések nyilvánosak lettek – leszámítva természetesen a titkosnak nyilvánított ügyeket – és a felszólalásokat írott formában rögzítették és közreadták. A nagyobb nyíltság az egyszerű párttagság körében indukált szimpátiát, mindazonáltal Hruscsov könnyebben tudta ezzel kontrollálni az ülésen történteket, mert a másként gondolkodóknak ezáltal nagyobb nyilvánosság elé kellett állnia és megvédenie álláspontját, ami sok esetben inkább elmaradt, ami a Hruscsov által megkívánt mederbe terelte a pártmunkát.[123]

1962-ben Hruscsov a területi (oblaszty) pártbizottságokban (területi bizottságok – obkom-ok) két részre választotta a struktúrát, egy mezőgazdasági és egy ipari tanácsra. Ez az intézkedés népszerűtlen volt az apparatcsikok szemében, és a szándékokkal szemben helytelenül is használták a rendszerét. Mivel limitált számú központi bizottsági tag volt, félő volt, hogy a két frakció versengeni kezd egymással, és még a pártszakadásnak is megvolt a veszélye a rendszer végrehajtók általi félreértése miatt.[124]

Újabb utasításként Hruscsov elrendelte, hogy a választások alkalmával minden tanács – beleértve a Központi Bizottságot is – egyharmada létszámban meg kell újuljon. Ez jelentős feszültséget keltett Hruscsov és a KB között, és még a főtitkárt támogató és őt a székébe emelő tagok is lázadoztak ellene.[125]

Sztálin alig engedte meg, hogy külföldiek látogassanak a Szovjetunióba, és persze az sem volt megengedett, hogy a szovjet polgárok menjenek külföldre.[126] Hruscsov azonban, ha korlátozottan is, de megnyitotta az ország kapuit, és 1957–1961 között több mint kétmillió szovjet polgár járt külföldön, ebből 700 000 Nyugaton, miközben a külföldieknek is megengedték a beutazást – akik aztán roppant kíváncsiság tárgyai lettek a Szovjetunióban.[127]

Mezőgazdasági politikaSzerkesztés

 
A szűzföldek feltörése kampány emlékbélyege
 
Beszéd a kukoricakampányban

Hruscsov lételeme és kedvenc felségterülete a mezőgazdaság volt, ahol szakértőnek számított (vagy legalábbis annak tartotta magát). Még az 1930-as évektől kezdődően csodálója volt az Egyesült Államokban megvalósított mezőgazdasági termelési rendszereknek, amelyekkel nézete szerint fel kellett volna váltani az otthoni, kevésbé hatékony, elavult rendszereket. Az ő elképzelésében sajátosan keveredett a kollektivizálás, az állami gazdaságok, a gépállomások, különböző gazdasági ösztönzők, decentralizált tervezési módszerek, újfajta haszonnövények, tőkebefektetések, termelési metódusok és az amerikai minta. Az 1930-as években Henry Ford volt annak a szervezetnek a vezetője, amely technológiai transzfert biztosított a Szovjetuniónak, amelyben gyártóhelyek tervrajzaitól, mérnökök és képzett munkaerő átadásán keresztül Ford traktorok tízezreinek szállításáig terjedt az amerikai segítség. Az 1940-es évekre Hruscsov érdeklődése az amerikai mezőgazdasági innovációkra tevődött át, amelyeket a Közép-Nyugat nagy családi gazdaságaiban vezettek be. Az 1950-es években aztán különböző delegációkat küldött, hogy azok farmokra látogassanak el, ahol azokat a sikereket láthatták, amelyet a magas terméshozamú vetőmagvariánsokkal, az óriási és erős traktorok alkalmazásával és modern menedzsmenttechnikák bevezetésével értek el.[128] 1959-es USA-beli látogatását követően különösen kívánatosnak tartotta, hogy országa versenyre keljen, vagy éppen megelőzze az amerikaiak által képviselt elsőséget a mezőgazdasági technológiák kultúrája területén.[129][130]

A pártfőtitkár a mezőgazdaságon belül is a kukoricatermesztés bolondja lett.[131] Természetesen itt is az amerikai mintát tekintette követendőnek. Ukrajnában még egy kukorica kutatóintézetet is létesített, majd a szűzföldek feltörése kampány keretein belül több ezer hektár kukoricával való bevetését célozta meg. 1955-ben egy Szovjetunióbeli kukorica öv létrehozásának szószólója lett iowai mintára, amelynek tanulmányozására egy delegációt is küldött az USA-ba az év nyarán. A delegáció vezetőjét a látogatáson megkörnyékezte egy kukoricakereskedő Roswell Garst, aki meginvitálta a szovjeteket a saját óriásfarmjára.[132] Később Garst is meglátogatta a Szovjetuniót, és jó barátságba keveredett Hruscsovval, majd sikerült is 4500 tonna kukorica vetőmagot eladnia a Szovjetuniónak.[133] Garst használati utasítást is adott a szovjeteknek a magok mellé: termesszék a növényt a déli területeken, és bizonyosodjanak meg róla, hogy elegendő mennyiségű trágya, rovarirtó szer és gyomirtó szer áll a rendelkezésre.[134]} Hruscsov azonban nem hallgatott rá, és még a zord Szibériában is kukoricát termesztetett, természetesen mindenféle kemikália mellőzésével. Így végül a kukoricatermesztési kísérlet nem végződött sikerrel, maga Hruscsov pedig hárította a felelősséget, mondván, hogy a túl lelkes káderek, csak, hogy lenyűgözzék őt, túlültették a növényt anélkül, hogy a szükséges megalapozó munkálatokat elvégezték volna „így a kukorica, mint silózható termény csalódást keltett, még bennem is...”.[134]

A Hruscsov által támogatott másik nagy ügy a gépállomások felszámolásának ügye volt. Szovjetunió szerte úgynevezett gép-traktor állomások birtokolták a mezőgazdasági termeléshez nélkülözhetetlen kombájnokat, traktorokat és egyéb nehézgépeket, amelyek munkáját aztán szolgáltatásként adták el a kolhozoknak és szovhozoknak.[135] Hruscsov előbb teszt jelleggel elrendelte egy nagyobb gépállomás felszámolását, amely egyetlen nagyobb kolhozt szolgált ki, majd ennek sikere után elrendelte a többi felszámolását is úgy, hogy a kolhozoknak kellett megvásárolniuk az állomások gépparkját és foglalkoztatni az emberállományát. A pártfőtitkár lépcsőzetes átállást kért, majd ennek felgyorsítását.[136] Hónapokon belül a gépállomások fele bezárt, a kolhozoknak pedig úgy kellett megvennie a gépállományt, hogy az esetleg már lehasznált, ócska gépekért sem kaptak engedményt, amely pénzhiányt szült náluk.[137] A másik gond a munkaerővel volt; sok gépkezelő nem akarta a kolhozokban elveszteni állami alkalmazotti státuszát és költözési jogát, ezért inkább a városokban kerestek munkát, így a mezőgazdaságban hiány keletkezett a képzett szerelőkből.[138] A gépek magas ára, majd a hozzájuk szükséges tárolóhelyek, központi üzemanyagtartályok kiépítésének költségei kimerítették a kolhozok és szovhozok tartalékait, ráadásul a karbantartó szolgálatokat is nehéz helyzetbe hozták.[139] Járulékos veszteségként a gépállomások nélkül és a célpiacot jelentő kolhozok pénzügyi kimerülése okán a mezőgazdaságot gépekkel, eszközökkel ellátó vállalatok is nehéz helyzetbe kerültek, mivel a kereslet a töredékére zuhant, és mert a kolhozoknak immár se pénze, se képzett munkaereje nem volt.[140]

A Szovjetunió nagyon sokáig az USA eredményeinek bűvkörében élt a mezőgazdasági termelés tekintetében. Sztálin már az 1940-es években megbízta Trofim Liszenkót, hogy mezőgazdasági kutatásokat végezzen, olyan ideológia alapján amely ellentmondásban volt a modern géntudománnyal.[141] Liszenko Hruscsov vezetése idején is megtartotta befolyását, és megpróbálta az amerikai technológiák átültetését megakadályozni. 1959-ben – némileg erre alapozva Hruscsov bejelentette, hogy az a céljuk, hogy megelőzzék az Egyesült Államokat a tej-, hús- és vajtermelésben. A helyi hivatalnokok hamisan optimista termelési számokkal táplálták Hruscsov reményeit. Amikor pedig színt kellett vallani a termelési eredményeket illetően, a parasztok inkább levágták a tenyészállományt is, hogy húst tudjanak leadni, vagy húst vásároltak a helyi boltokban, majd leadták azt az állami felvásárlóknak, művileg meghamisítva a termelési eredményeket.[142]

1962-ben az élelmiszerárak jelentősen megugrottak, különösen a hús és a vaj tekintetében, ahol 25-30% volt a növekedés. Ez általános elégedetlenséget szült. Egy délorosz városban, Novocserkasszkban, az elégedetlenség sztrájkba csapott át, majd lázadásba torkollott a hatóságok ellen. A lázadást a hadsereg törte le, amely végül 22 halottal járó öldökléshez vezetett, további 87 sérülttel (legalábbis, ami a hivatalosan kiadott számokat illeti). Ráadásul 116 demonstrálót tartóztattak le, akik közül hetet halálra is ítéltek és kivégeztek. A lázadás hírét megpróbálták eltussolni Szovjetunió szerte, ám szamizdat lapokban szájról-szájra terjedt a híre, amelyek jelentősen aláásták Hruscsov tekintélyét otthon és Nyugaton egyaránt.[143]

1963-ban aszály sújtotta a Szovjetuniót, így a termés meglehetősen kevés lett, az 1958-as csúcshoz, 122 200 000 tonnához képest több mint 20%-kal kevesebb 97 500 000 tonna gabona termett. Ez azonnali hiányt jelentett, ráadásul az alapellátásban, amit egy ideig megpróbáltak a hivatalnokok eltitkolni Hruscsov elől. A főtitkár nem volt hajlandó élelmiszert vásárolni Nyugatról,[144] ám éhínség fenyegetett ezért élelmiszer alapanyagokat vásároltak, elsősorban gabonát, amely azonban kimerítette az ország keményvaluta-tartalékait, illetve apasztotta az aranytartalékokat.[145]

KözoktatásSzerkesztés

1959-es USA-beli látogatásakor lenyűgözte Hruscsovot az Iowai Állami Egyetem mezőgazdasági képzési programja, és szerette volna, ha ezt átültetik a szovjet gyakorlatba is. Azidőtájt a fő mezőgazdasági főiskolák Moszkvában voltak, és a diákoknak nem kellett a földeken fizikai munkát végezniük. Hruscsov azt javasolta, hogy költöztessék a képzési programokat a vidéki övezetekbe. De ebbéli igyekezete sikertelen maradt a diákok és a professzorok ellenállása miatt, akik ugyan nyíltan sosem álltak ellen a javaslatnak, csak mindig elmulasztották végrehajtani.[146] Hruscsov ekként emlékezett vissza a memoárjaiban erre: „Szép dolog Moszkvában élni és dolgozni a Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémián. Ez egy tekintélyes, régi akadémia, nagy gazdasággal, kvalifikált oktatókkal, de mégiscsak a városban van! A hallgatói nem sóvárognak a kolhozba, mert akkor vidékre kellene költözniük, a pusztában kellene élniük.”[147]

Hruscsov néhány egyetemi várost is alapított, olyat, mint Akagyemgorodok (jelentése kb. „akadémiai városka”). A szovjet vezető hitt benne, hogy a nyugati tudomány azért virágzik, mert sok tudós olyan egyetemvárosokban lakik, mint Oxford, elszeparálva a nagyvárosok őrületétől, jó körülmények és kényelmes fizetés mellett. Kereste annak lehetőségét, hogy rálicitáljon ezekre a kinti körülményekre a Szovjetunióban. A politikus ezen törekvései jobbára sikerrel jártak, bár ezen települések és tudományos központok inkább a fiatalabb kutatók körében voltak népszerűek, az öregebb tudósok nem voltak hajlandóak elhagyni Moszkvát, vagy Leningrádot.[148]

A pártfőtitkár át kívánta alakítani a középiskolák rendszerét is. A középiskolák alapvetően a felsőoktatás előkészítő intézmények voltak, és végbizonyítványaik ezt a célt szolgálták (sok fiatal ment egyetemre középiskola után). Hruscsov azonban inkább szakmai képzést akart ezekben az iskolákban, a tanulók töltsék idejük egy részét gyári munkával, vagy legyenek tanoncok, és csak kisebbrészt legyenek az iskolapadokban.[149] Ennek érdekében az iskolák megkeresték a közeli vállalkozásokat, és a tanulók oda mentek heti egy-két napra dolgozni. Azonban a vállalatok nem kedvelték a rendszert, nem igazán akartak tanítani, míg a diákok és családjaik azt panaszolták, hogy nem választhatják ki, milyen szakmát tanuljanak.[150]

Bár maga a gyakorlati képzési rendszer nem élte túl Hruscsov bukását, bizonyos értelemben hatással volt az oktatásra, és más formában mégis tovább élt, mégpedig a speciális középiskolák képében, ahol vagy tehetséges diákok, vagy azok számára oktatnak egy speciális tárgyat, akik ezt szeretnék tanulni.[151] Ezek az iskolák az 1949-ben, Leningrádban alapított idegen tannyelvű iskolák mintájára szerveződtek,[152] első tagjukat 1962-ben Novoszibirszkben hozták létre, amelynek célja az volt hogy a diákokat felkészítse a szibériai matematikai és tudományos diákolimpiára. A következő évtől ez az iskola állandó jellegű bentlakásos iskola lett, ahol a matematika és a természettudományok voltak a fő tantárgyak. Hamarosan ugyanilyen iskolákat alapítottak Moszkvában, Leningrádban és Kijevben. Az 1970-es évekre több mint 100 ilyen jellegű iskola jött létre különböző tárgyak – matematika, természettudományok, művészet, zene, sport – kiemelt oktatásával.[151] Ezzel egyidőben az előkészítő iskolai oktatás is felfutott Hruscsov reformjai nyomán, és mire elhagyta hivatalát, a szovjet gyerekek 22%-a vett részt ilyen oktatásban, igaz nagyon aránytalanul, a városi gyerekek 50%-a, míg a vidékieknek csak 12%-a.[153]

MűvészetekSzerkesztés

 
Hruscsov egy sporteseményen (valószínűleg a 6. VIT idején

A hruscsovi olvadás olyan látszólag politikailag nem frekventált területekre is kiterjedt, mint a művészetek. Az új első számú vezető viszonylagos szabadságot engedett az addig rövid pórázon tartott művészeknek. Az első ilyen jel Vlagyimir Dugyincev Nem csak kenyéren él az ember című regénye kiadásának engedélyezése volt,[154] ahol egy idealista mérnök meséli el harcát a hajthatatlan bürokratákkal – és amelyet azért Hruscsov „hamis az alapjaitól fogva” megjegyzése kísért.[155] Sokkal nagyobb hullámokat vert Borisz Paszternak Doktor Zsivágó című művének 1958-as kiadása utáni reakció, amikor Hruscsov heves támadást intézett a mű ellen és nem engedte, hogy a Szovjetunióban is megjelenjen.[156] Egyenesen a Pravda vette tollára a regényt, mint „vacak reakciós fércművet”, majd az írószövetség kizárta tagjai közül Paszternakot. Paszternak elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, amelyet az író erős politikai nyomásra kénytelen volt visszautasítani. Hruscsov erre maga is gesztust tett az író felé, elrendelte, hogy ne támadják tovább Paszternakot.[156] Később emlékirataiban Hruscsov arról ír, sokat hezitált azon, hogy engedje-e kiadatni Szovjetunióban a regényt, majd később megbánta, hogy nem tett így. Bukása után kapott egy példányt, hogy olvassa el (a korábbi politikai akciót inkább csak kivonatok olvasására alapozta) és azt mondta: „Nem kellett volna betiltanunk. Magamnak is el kellett volna olvasnom. Semmi szovjetellenes nincs benne.”[157]

1957-ben Hruscsov engedélyezte, hogy a Szovjetunióban, Moszkvában tartsák a 6. Világifjúsági és diáktalálkozót. Hruscsov arra utasította a Komszomolt, hogy legyenek szívélyesek és "öleljék a keblükre a külföldieket".[158] Az eseményből egy hatalmas szocialista karnevál kerekedett, amelyen tényleg 3 000 000 moszkvai vett részt a vitaklubokban, vagy városszerte – még magában a Kremlben is – szervezett eseményeken.[159] Történészek szerint azonban nem történt más, minthogy „propagandista kliséket pufogtattak” a nyugatiaknak, miközben az elég elszigetelten élő moszkvaiak élőben láthatták őket.[160]

Az olvadás művészeteket érintő ideje 1962-ben járt le. Ez évben előbb még Hruscsov meggyőzte a párt elnökségét, hogy engedjék kiadni Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című művét,[161] majd egy Manézs Galéria-beli 1962. december 1-i látogatását követően lezárult az engedékenység. A galériában avantgárd műveket állítottak ki, amelyre Hruscsov dühös kirohanást intézett, „kutyaszarnak” minősítve az ott látott képeket,[162] majd kijelentette, hogy „egy szamár is gyönyörűbb képeket tud maszatolni a farkával”. Az ügy a Manézs-affér néven vonult be a (művészet)történelembe. Egy hét múlva a Pravda cikkezett a „művészeti puritanizmus” szükségességéért kiáltva. Ezzel együtt a kiállítást nem zárták be és a művészeket sem érte további atrocitás, míg a hátralevő időben a kiállítás látogatóinak száma megugrott.[162]

Vallásellenes kampánySzerkesztés

Hruscsov 1959-ben kezdett kampányba – az azonos évben megrendezett XXI. pártkongresszussal összhangban – a templomok számának csökkentésére és az egyházakat és a vallásgyakorlást korlátozó egyéb intézkedésekre.[163] Öt év alatt a templomok, kolostorok, szerzetesrendek és papi szemináriumok tömeges bezárására került sor (a templomok száma 1959-ben 22 000 volt,[164] ez 1960-ra 13 008-ra, 1965-re 7873-ra csökkent).[165] A kampányban korlátozták a szülőknek azt a jogát, hogy a gyermekeik vallásos nevelést kapjanak, továbbá megtiltották a gyermekek részvételét az istentiszteleteken (1961-től a baptistákkal kezdődően, 1963-tól az ortodoxokra is kiterjesztve), illetve az eucharisztia kiszolgáltatását négyéves kor feletti gyermekeknek.[166] Hruscsov ezen kívül bármiféle hitbéli tevékenységet megtiltott a templomok falain kívül, és megújította az 1929-es szabályozást, amely betiltotta a zarándoklatokat, valamint regisztráltatta mindazokat, aki egyházi keresztelőt, esküvőt és temetést igényeltek. Egyes falusi településeken a mezei munka ürügyén betiltotta a napközbeni harangozást és az istentiszteleteket a májustól októberig terjedő időszakban. A tilalmat megszegő papoknak visszavonták az állami regisztrációját, ami azt jelentette, hogy állami engedély nélkül nem végezhettek egyházi szertartást vagy lelkipásztori szolgálatot.[167] Az egyház szolgálatában állókat kényszernyugdíjazták, letartóztatták és be is börtönözték, amennyiben bírálták az ateizmust vagy a vallásellenes kampányt, mint keresztények jótékonykodtak, saját példájukkal népszerűsítették a vallást.[168]

KülpolitikaSzerkesztés

Bár 1950-től kezdve maga is részese volt Sztálin egyeduralma alatt – a belső kör tagjaként – a Szovjetunió külpolitikája alakításának és teljes mellszélességgel támogatta is a diktátor által felépített irányvonalat, saját hatalmának kiteljesedésekor jelentősen változtatni kívánt ezen a külpolitikán. Alapjában elhibázottnak tartotta Sztálin részéról az egész hidegháborút, amely hosszú távon egy katonai szembenállást keltett a NATO-val – egy meglehetősen erős kapitalista koalícióval – szemben. Nézete szerint az egész szembenállás felesleges volt, nem beszélve arról, hogy túlzottan drága a Szovjetunió számára, ráadásul megosztotta a fejlődő világot is, miközben gyengítette a kapcsolatokat a szovjet befolyási övezet államaival is. Hruscsov meglehetősen optimista nézeteket vallott – szemben Malenkovval és Molotovval, akik borúlátóbbak voltak – a jövőt illetően, amely jövőben a munkásosztály és az egyszerű emberek úgyis megtalálják az utat a szocializmus, vagy ami még jobb, a kommunizmus felé. Hruscsov a békés egymás mellett élést hirdette (amely egyébként egyezett Lenin kezdeti elveivel is). Ennek elő kellett segítenie, hogy a Szovjetunió és a csatlósállamai nyugodtan kiépíthessék a gazdaságukat és fejleszthessék az életszínvonalukat.[169][170]

Hruscsov elvette a sztálini külpolitika olyan elemeit, mint 1945-1946-ban Törökország és Irán, 1948-ban pedig Berlin erős nyomás alá helyezése (utóbbi vezett a kudarcba fulladt berlini blokádhoz). Ebben kezére játszott, hogy Malenkov is a Nyugattal való viszony javításáról beszélt hatalomra kerülésüket követően, így viszonylag általános nézetnek tűnt, hogy változtatni kell a sztálini irányvonalon. Hruscsov másik kezdeményezése volt, hogy kapcsolatokat építsen ki a háború előtti európai gyarmatokkal, az Afrikában és Ázsiában éledező új független államokkal, különösen az azokban formálódó kommunista mozgalmakkal. Európán belül a legfőbb frontvonalat Németországban húzta meg a pártfőtitkár, ahol egy, a többi vezető által feltételezett NATO invázió helyett ő sokkal inkább attól tartott, hogy a Nyugat-Németországban végbe menő gazdasági csoda hatással lehet a sokkal halványabb kelet-németországi gazdasági teljesítménnyel szemben, ami propagandaszempontból rendkívül káros volt az egész keleti tömb számára. Az egész keleti tömbre vonatkozóan is új politika rajzolódott ki: nyilvánosan a főtitkár Molotovot tette felelőssé, hogy nem sikerült rendezni a konfliktust Jugoszláviával és hogy semmibe vették a kelet-európai szocialista államok igényeit.

A kitörési pontot az új szovjet vezető Ausztria ügyénél látta meg, ahol megmutathatta az irányváltást. A háborúban részben a szovjetek foglalták el és szállták meg az Anschluss-szal Németországhoz csatolt kis országot, azaz hasonló státuszú volt, mint Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária. Ám Hruscsov a NATO-val való gyors kiegyezés lehetőségét látta meg az országban és azt javasolta a tárgyalópartnereinek, hogy az osztrák államszerződéssel úgyis újra alakítandó osztrák állam legyen politikailag semleges, gazdaságilag kapcsolódhat a Nyugathoz, de katonailag ne jelentsen fenyegetést a Szovjetunió számára.[171]

Hruscsov és a Szovjetunió külpolitikájának a legfrekventáltabb része természetesen a másik szuperhatalommal, az Amerikai Egyesült Államokkal való viszony volt, amelyben furcsa kettősség jellemezte a két ország viszonyát. Hruscsov célja az volt, hogy mind a Szovjetunióban, mind a vele szövetséges szatellitállamokban hasonló életszínvonalbeli körülményeket teremtsen, mint ami a vezető kapitalista államban volt tapasztalható. Ennek érdekében még tanulni is hajlandó volt az ottani módszerekből (lásd mezőgazdaság). Ugyanakkor védelmi kérdésekben, a katonai fenyegetettség, vagy annak elhárításának vonatkozásában a végsőkig, kis híján egy atomháború kirobbantásáig is kész volt elmenni.[52] Emellett a két szuperhatalom külpolitikája óriási versenyfutásban volt az úgynevezett harmadik világbeli, frissen függetlenedő államok politikai hovatartozásának elnyeréséért, amelyben szintén a fegyveres konfliktusokig elment úgy Hruscsov, mint a másik fél.[172]

A legfurcsább talán a Nyugat Hruscsovról alkotott képe volt. Egyrészt viszonylag keveset tudtak róla a világban, másrészt nyilvánvalóan respektálták azt a hatalmat, amit maga az országa képviselt, harmadrészt viszont a fellépése sokszor megütközést keltett. Tárgyalópartnerei így jellemezték: alacsony, köpcös és rá nem illő öltönyöket hord, „energiát, de semmiképpen sem intellektust sugároz” és sokan inkább egy pojácának tartották, aki nem lesz sokáig a helyén. Egy ízben Harold Macmillan külügyminiszter – későbbi miniszterelnök – azt mondta róla: „Hogy tud ez a dagadt, vulgáris fickó a disznószemeivel és szakadatlan szóáradatával annak a milliónyi embernek a vezetője – cárjelöltje – lenni?”[173]

Az egyik életrajzírója pedig ekképp írta le őt:

„Tudott elbűvölő és vulgáris is lenni, nyájas és mogorva, tudott nyilvánosan dühöt is kifejezni, de túlzásokkal is operáló szárnyaló retorikával is bírt. De akármilyen is volt, sikere volt, sokkal emberibb volt, mint az elődei, vagy éppen a külföldi megfelelői és a világ legnagyobb része számára kevésbé titokzatossá és baljóssá tette a Szovjetuniót”.[174]

Az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz fűződő viszonySzerkesztés

Kezdeti viszony és az első USA-beli látogatás (1957–1960)Szerkesztés
 
Nixon és Hruscsov

A berlini blokád 1948-as, Szovjetunió számára presztízsveszteséggel járó megoldása után egy évtized múltán 1959-ben ismét az egykori német főváros volt a konfliktus célkeresztjében. A háború után felosztott Németország problémájában a szintén két részre szakított egykori főváros volt a probléma fő megtestesítője. A mélyen a Német Demokratikus Köztársaság belsejében fekvő város nyugati szövetségesek által megszállás alatt tartott része, Nyugat-Berlin sajátos státust élvezett. Ezt a státust viszont Hruscsov úgy aposztrofálta, hogy Nyugat-Berlin egy „rosszindulatú daganat” Kelet-Németország testében. A problémát huszárvágással megoldani kívánó szovjet vezető – támaszkodva a Szputnyik–1 által biztosított technológiai és propagandaerőre, valamint a szovjet katonai erő felsőbbrendűségébe vetett feltétlen hitére – elérkezettnek látta az időt, hogy ultimátumot intézzen az USA, Franciaország és Nagy-Britannia felé. Az ultimátum szerint a szövetségesek vagy visszavonják a csapataikat Nyugat-Berlinből – ami által a város „szabad várossá” válik – vagy a Szovjetunió átadja a városba jutást lehetővé tevő összes közlekedési útvonal ellenőrzését a keletnémet haderőnek és hatóságoknak, amely után a nyugati haderő csak az NDK-hatóságok engedélyével juthat el a városba. A nyugati hatalmak erősen ellenezték az abban foglaltakat, ám elsősorban Nagy-Britannia javaslatára tárgyalásokba kezdtek, és annyit sikerült is elérniük Hruscsovnál, hogy az meghosszabbítsa, majd fel is oldja az ultimátumot, és a témát csúcstalálkozók tárgyalási témájává tegyék.[175]

Hruscsov, ha a Szovjetunió katonai doktrínáján nem is változtatott jelentősen, a katonai erő technikai tartalmán jelentősen változtatni kívánt. A Szovjetunió védelmi képességeit és elrettentő erejét inkább a rakétákban vélte megtalálni, amelyek felállítása kiválthatott jelentős mennyiségű hagyományos fegyvert és élőerőt, mely utóbbi fenntartása óriási forrásokat emésztett fel a szovjet gazdaság teljesítményéből, kiváltásuk pedig a hőn áhított életszínvonal növelésre volt használható. A szovjeteknek eleinte csak kevés interkontinentális ballisztikus rakétájuk (ICBM) volt, ám a szovjet vezető gyakran dicsekedett nyilvánosan a rakétaprogrammal, azt állítva, hogy országának többféle és számos rakéta áll rendelkezésére. Ezzel egyébként alátámasztotta azt a két fél között kialakult MAD-doktrínát, amely a kölcsönös elrettentésen alapult és amellyel Hruscsov szándékai szerinti is minimalizálható volt a háborús veszély.[176] A szovjet pártvezető más módon is csökkenteni kívánta a hadi kiadásokat, hogy a felszabaduló pénzügyi forrásokat az életszínvonal emelésére fordíthassák. Így például elvetette a Sztálin kezdeményezte nagyarányú haditengerészeti fejlesztési programot 1955-ben, azt állítva, hogy egy flotta túl sérülékeny egy háborús konfliktusban akár a hagyományos fegyverekkel, de különösen egy nukleáris fegyverekkel intézett támadás esetén. Ezen kívül megkezdte a haderő létszámának a csökkentését is. Ugyan a fiatal férfiak sorkötelezettsége megmaradt, mégis számos kivétellel bővült azok a köre, akiknek nem kellett katonai szolgálatot teljesíteniük, elsősorban a felsőoktatásban részt vevők között.[177]

Az 1958-as amerikai–szovjet kulturális megállapodás (wd) keretében megállapodtak több csúcstalálkozóról; ezekre 1959-ben került. Júliusban Richard Nixon, Dwight D. Eisenhower alelnöke látogatott Moszkvába, ahol részt vett az Amerikai nemzeti kiállításon, ahol egy tipikus amerikai házat építettek fel. Hruscsov és Nixon ezen az eseményen, a később konyhai vita néven elhíresült esemény során szenvedélyes vitát folytattak, amelyen mindkét fél a maga gazdasági rendszerének védelmében és a másiké ellen szólalt fel.[52]

Nixon alelnök viszonzásul meghívta Nyikita Hruscsovot az Egyesült Államokba, aki elfogadta a meghívást. A Szovjetunió első embere 1959. szeptember 15 – 27. között 13 napos látogatás keretében járta be az Egyesült Államokat. A Washington D. C.-beli Andrews légitámaszpontra érkezett meg, és a korábbiakhoz képest szokatlan módon magával hozta feleségét, Nyinát és felnőtt gyermekeit, Szergejt, Juliját és Radát, valamint vejét, Alekszejt.[178] Hruscsov végigjárta New York Cityt, Los Angelest, San Franciscót, az iowai Coon Rapidsot, Pittsburgh-öt és Washingtont.[179] Látogatása során találkozott politikusokkal, helyi vezetőkkel, vagy akár üzletemberekkel (mint a korábban a mezőgazdaság témájában említett Roswell Garttal), fogadásokon vett részt, vagy éppen meglátogatott egy szupermarketet, vagy a Twentieth Century Fox filmstúdiót, és mindenütt, ahol lehetett, eszmecserébe bonyolódott, és ha kellett, a kommunizmus eszméjét népszerűsítette a kapitalizmussal szemben.[180] Találkozott Eleanor Roosevelttel,[181] illetve az út egyik állomása az IBM számítógépgyártó San José-i telepe volt, ahol mulatságos epizódként, alig-alig tudták felkelteni az érdeklődését a számítógépes technika iránt, viszont láthatóan lelkesedett az önkiszolgáló büféért (amely ötletet hazatérvén meg is honosított a Szovjetunióban). A látogatás utolsó két napján Hruscsovot Camp Davidben fogadta Eisenhower elnök.[182]

A látogatást óriási médiacirkusz kísérte, és az oroszoknak, különösen Hruscsovnak az volt a célja, hogy melegséget, bájt és békét sugározzanak, meggyőzve az amerikaiakat az emberiességükről és jóakaratukról.[169] Ennek érdekében nyílt, őszinte interjúkat adtak, illetve Hruscsov megpróbált Eisenhower felé barátságos hangot megütni, amit a látogatás végére úgy értékelt, hogy sikerült megnyerni az amerikai elnököt. Ugyanakkor Eisenhower nem volt igazán lenyűgözve a szovjet vezetőtől. Hruscsov célja valamiféle enyhülés hangulatának megteremtése volt a két nagyhatalom között.[183] A tárgyalások egyetlen konkrét eredménye az volt, hogy informálisan egyezséget kötöttek, hogy nincs többé kemény, ultimátumszerű határideje a berlini kérdés megoldásának, és ez ügyben négyhatalmi csúcsot hívnak össze. Voltak törekvések egy azonnali csúcstalálkozóra, ám Charles de Gaulle francia elnök hatására ezt 1960-ra tették át. A látogatás másik eredménye volt, hogy Hruscsov is meginvitálta Eisenhowert a Szovjetunióba, aki el is fogadta a meghívást.[184]

Az U–2 incidens és a berlini válság (1960–1962)Szerkesztés

A szovjet–amerikai viszony folyamatosan feszültséget okozó egyik részlete volt, hogy a CIA rendszeresen küldött U–2 felderítő repülőgépet a Szovjetunió fölé, amely ellen a légtérsértést elszenvedő fél folyamatosan tiltakozott, ám ezt Washingtonban figyelmen kívül hagyták. Egy hosszabb repülési szünetet követően 1960. április 9-én az amerikaiak újra berepültek a szovjet légtérbe. Hruscsov úgy vélte, hogy legutóbbi Camp David-i tárgyalásuk során olyan jó személyes kapcsolatot alakított ki az amerikai elnökkel, amellyel nem fért össze a tény, hogy az amerikaiak újra kémkednek a levegőből, az nem történhetett Eisenhower tudtával, inkább Allen Dulles, a CIA vezetőjének mesterkedése lehet és az elnök nem is tud róla. 1960. május 1-jén újabb berepülés történt, ám ez alkalommal a szovjet légvédelem – rácáfolva az amerikaiaknak a gép repülési magassága miatti sérthetetlenségébe vetett hitére – lelőtte a légtérbe behatoló amerikai U–2-est és Szverdlovszk mellett elfogta annak pilótáját, Francis Gary Powerst.[185][186] Először az amerikaiak hozták nyilvánosságra a gép elvesztését azzal a fedőtörténettel, hogy egy időjárás felderítő gépük veszett oda (ekkor még azt hitték, hogy Powers meghalt, így nincs tanúja az esetnek), ám Hruscsov május 5-én robbantotta a bombát bejelentve, hogy egy amerikai felderítőgépet lőttek le, a roncsai és az életben maradt pilóta pedig a kezükre került. A szovjet vezető azt kockáztatta, hogy egy kemény fellépéssel lerombolja a május 16-ra tervezett párizsi csúcsértekezletet, miközben a gyenge fellépéssel saját katonai és belbiztonsági köreinek szemében a maga tekintélyét rombolja.[187] Hruscsov úgy döntött, hogy felvállalja a konfliktust, de azért a „Pentagon erődjében székelő imperialista és militarista köröket” hibáztatja és a feltételezése szerint erről mit sem tudó Eisenhowert felmenti kommunikációjával. Eisenhower azonban kitért ez elől és felvállalta, hogy nem a „Pentagonban ücsörgő latrok garázdálkodtak” a tudta nélkül, hanem bizony ő adott parancsot a berepülésre, igaz ezt „ellenszenves szükségszerűségnek” nevezte.[188]

A következő külpolitikai történés a berlini ügyben nagy nehezen tető alá hozott május 16-i, párizsi csúcs volt, amelyre Hruscsov el is utazott, ám induláskor még nem tudta mit tegyen. Tanácsadóival a repülőgépen állt össze a stratégia – miután kikérte a párt Elnökségének véleményét is indulás előtt –: az USA és Eisenhower kérjen nyilvánosan bocsánatot és tegyen ígéretet, hogy nem lesz több U–2 repülés a szovjet légtérben.[189] A két vezető természetesen sem a csúcsot megelőzően, majd a csúcson sem kommunikált egymással. Hruscsov előterjesztette az igényét és világossá tette, hogy bár a csúcs célja merőben más, de semmilyen olyan cél nincs előttük az értekezleten, amelyet ne lehetne 6-8 hónappal elcsúsztatni, az 1960-as amerikai elnökválasztások utánig. Eisenhower nem kért bocsánatot, csak kijelentette, hogy a repüléseket felfüggesztették és a későbbiekben sem kívánják folytatni, majd újra előadta a Nyitott Égbolt kezdeményezését, amely biztosította volna a kölcsönös légtérellenőrzési jogokat egymás számára.[190] Hruscsov visszautasította a javaslatot, majd elhagyta a találkozót és hazatért mindenféle tárgyalás nélkül. Eisenhower pedig megragadta az alkalmat, hogy a felelősséget ellenfelére hárítsa mondván, a másik „szabotálta el a találkozót, amelyen a világ oly nagy reménysége múlott”.[191] Az események hatására Hruscsov lemondta Eisenhower Szovjetunió-beli látogatását, pedig már egy golfpályát is építettek, ismervén az amerikai elnök rajongását a sportág iránt.[192]

 
Hruscsov a „cipő incidensről” elhíresült 1960-as ENSZ-közgyűlés szovjet delegációjának vezetőjeként

Hruscsov második és egyben utolsó USA-beli látogatására 1960 szeptemberében került sor. Hivatalos meghívása ugyan nem volt, ám saját magát jelölte a Szovjetunió ENSZ delegációjának élére, így a világszervezet ülésére érkezett Amerika földjére.[193] Az USA hatóságai épp ezért kizárólag Manhattan területére korlátozták a mozgását (az egyetlen kivételt egy Long Island-i szovjet tulajdonú ingatlan meglátogatása jelentette számára). Ezen az ENSZ ülésen történt meg az elhíresült cipőincidens, amelynek során egy vita hevében a szovjet vezető egy cipővel verte az asztalt a felszólalása során. Azidőtájt egy sor állam lett független a harmadik világban és Hruscsov az új államokat udvarolta körül, új szövetségeseket keresve, az imperializmust ócsárolva és síkra szállva a gyarmati iga alól szabadulók jogaiért. 1960. október 12-én éppen egy ilyen imperializmus kontra Szovjetunió összecsapás zajlott, amikor Lorenzo Sumulong Fülöp-szigeteki küldött azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy kettős mércét alkalmaz, amikor a gyarmatosítókat becsméreli, miközben maga is elnyomást alkalmaz Kelet-Európában. Hruscsov azonnal közbevágott és az amerikaiak hitvány talpnyalójának nevezte Sumulongot, aki zavartalanul folytatta beszédét és tovább vádolta képmutatással a szovjeteket. Hruscsov erre egy cipővel verni kezdte az asztalt, hogy Sumulongba fojtsa a szót, botrányokozásával kompromittálva saját delegációját.[194][195] Az esetről nem készült sem fénykép, sem filmfelvétel, csak a résztvevők memóriájára lehet támaszkodni, így a különböző érdekű csoportok emlékezetéből több változat is bekerült a tömegkultúrába az incidensről.[196] Egyesek szerint Hruscsov az öklével verte az asztalt, majd a cipőjére váltott[197] (újabb verziók szerint mivel olyan hevesen verte az asztalt az öklével, hogy a karórája leesett és amikor lehajolt érte, a keze ügyébe került a cipője[198]), megint mások szerint mindez fordított sorrendben történt.[199] Vannak olyan visszaemlékezések, vélekedések, amelyek szerint Hruscsov eleve levette a cipőjét, mivel az szorította a lábát és a szűk ENSZ széksorokban ezt amúgy sem tudta volna megtenni, de a vita hevében így kerülhetett a cipő a kezébe.[198] Ismét egy újabb verzió szerint Hruscsov cipője eleve leesett valamiért, így egy kendőben, vagy újságpapírban adták vissza neki és ezért akadhatott a keze ügyébe (valamint ez a verzió adott táptalajt olyan spekulációknak, amelyek szerint Hruscsov a várható felszólalások előzetes ismeretében előre eltervezte az akciót és volt nála egy külön cipő is, amellyel az asztalt verhette).

 
„…inkább Vele szeretnék előbb kezet fogni…” – Hruscsov és Jackie Kennedy

Az Egyesült Államokkal való legfelsőbb szintű interakcióra már az ottani elnökválasztás után, John Fitzgerald Kennedy 1961-es megválasztását követően került sor. A választások során Hruscsov a másik jelöltet, Richard Nixont keményvonalasnak tartotta és eleinte örült neki, hogy nem ő győzött. A győzedelmeskedő massachusettsi szenátornak, John F. Kennedynek jobban örült, mivel egy sokkal megfelelőbb partnert látott benne az enyhülési folyamat kivitelezéséhez. Ám csalatkoznia kellett, mert az új elnök már a beiktatási beszédében kemény hangot ütött meg és hivatali idejének első hónapjaiban egy sor határozott intézkedést tett.[200] 1961 áprilisában Hruscsov nagy propagandagyőzelmet aratott Jurij Gagarin világelső űrrepülésével, míg ugyanekkor Kennedy katonai akciója, a Disznó-öbölbeli partraszállás kudarcba fulladt, amely a szovjet vezető felé billentette a siker mérlegét. Ebben a légkörben fenyegetett azzal, hogy Kubát szovjet rakétákkal kell megvédeni, majd kezdeményezett csúcstalálkozót az amerikai elnöknél. 1961. június 3-án létrejött az amerikai–szovjet csúcstalálkozó Bécsben, ahol mindkét vezető kemény álláspontot képviselt. Hruscsov egy egyezményt akart kicsikarni, amelyben mindkét német államot elismerik (nem érintve a berlini kérdést) és nem engedett jottányit sem a nukleáris kísérletek tilalmi egyezményét még hátráltató, lezáratlan vitatémákban. Ezzel szemben Kennedy úgy látta, hogy lezárhatják még a csúcson a teszttilalmi megállapodást, és szeretett volna Berlin ügyében előrelépni, ám látta, hogy a kelet-nyugati feszültség enyhítése érdekében ez lehetetlen lesz. Később azt mondta Hruscsovval való tárgyalásairól öccsének, Robert F. Kennedynek: „olyan volt, mint apánkkal tárgyalni, te mindent odaadsz, de nem kapsz cserébe semmit.”.[201] Maga a csúcstalálkozó politikai kudarccal ért véget, amelyet jól jelez, hogy a politikai eredmények helyett két dologról maradt emlékezetes: egyrészt arról, hogy hiába figyelmeztette a bécsi találkozóra utazó és Párizsban rövid megállót tartó Kennedyt Charles de Gaulle francia elnök, hogy a szovjet vezető stílusa érdes, de ne vegye magára,[202] Kennedy mégis sértődött volt, hogy Hruscsov retorikailag is kikezdte őt, másrészt pedig arról, hogy itt kezdődött Jacqueline Kennedy ikonikus first lady pályája, különösen akkor, amikor felkérték Hruscsovot, hogy a fényképészek kedvéért fogjon kezet JFK-vel, ám ő azt mondta, hogy „inkább Vele (Jackie Kennedy) szeretnék előbb kezet fogni”.[203]

A csúcstalálkozó kudarcának következménye a berlini helyzet eszkalálódása és a berlini fal megépülése volt. A szovjet blokk számára a megoldás elhúzódása kényelmetlen következményekkel járt, mivel folyamatos volt Nyugat-Berlin „agyelszívása” kelet felől, amelyben a képzettebb keletiek nyugat felé távoztak Berlinen át (mivel a két német állam határait főként kelet felől megerősített védelemmel látták el és átjárhatatlanná tették, addig Berlin nyitott város maradt). A jelenség megállítására – és hivatkozva korábbi amerikai megnyilatkozásokra, miszerint Kelet-Németországnak minden joga megvan, hogy lezárja a határait, amelyet a Kennedy kormányzat sem vont kétségbe, Hruscsov felhatalmazta az NDK kommunista pártjának első emberét, Walter Ulbrichtot, hogy kezdjenek bele egy Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó fal építésébe. A határt végül 1961. augusztus 13-án zárták le és megszűnt az NDK polgárainak nyugat felé történő szabad áramlásának lehetősége. Ezzel együtt az a lehetőség is, hogy négyhatalmi egyezmény szülessen Berlin státusáról, amely egyezmény korábban Hruscsov célja is volt.[204] Erre a megegyezésre csak jóval később, 1990-ben a német újraegyesítés előestéjén került sor.

A kubai rakétaválság és a nukleáris tilalmi egyezmény (1962–1964)Szerkesztés

1962-ben bontakozott ki az Egyesült Államok és a Szovjetunió között egy politikai konfliktus, amely a hidegháború nukleáris elrettentési politikájának aránytalanságaiból fakadt. Egyrészt, bár a Szovjetunióban is eredményes munka folyt a rakétatechnológia és a nukleáris fegyverek célba juttatásának fejlesztésében, az amerikai fél előrébb járt, elsősorban a hosszabb hatótávolságú hordozóeszközök területén. A szovjet elemzők szerint az amerikaiak utolérése egy lassabb folyamat lett volna, ezért gyorsabb eredménnyel kecsegtetett, ha a rakéták hatótávolságának fejlesztése helyett közelebb viszik a kisebb hatótávolságú fegyverek indítóhelyét a lehetséges célpontokhoz.[205] Erre a megoldásra jött kapóra Fidel Castro kérése a szovjetek felé, aki a Disznó-öbölbeli események után félt, hogy újabb akciók következnek Kuba ellen amerikai részről, ezért szovjet katonai segítséget kért.[206] Így megnyílt a – készségesen segítséget ígérő – szovjetek számára egy USA közeli indítóhely lehetősége. Másrészt főként Eisenhower alatt az USA a NATO és a SEATO keretei között kiépített egy Szovjetuniót körülölelő támaszponthálózatot (Angliában, Törökországban, Iránban és Pakisztánban) a hozzá lojális szövetségesei területén, ahonnan könnyedén fenyegethette a Szovjetuniót nagy számban telepített, különböző hatótávolságú, atomtöltet célba juttatására is alkalmas fegyverrendszereivel.[207] Harmadrészt Hruscsov belpolitikailag is kényszerhelyzetbe került, mivel több tényező is balszerencsésen alakult a számára,[208] ami miatt félthette pártfőtitkári székét, ezért lépéskényszert érzett, hogy eredményeket mutasson fel.

Fidel Castro vonakodva fogadta a rakéták érkezését, mint katonai segítséget, amikor azonban elfogadta azokat, maga is igyekezett beleszólni a dolgok alakulásába, figyelmeztette Hruscsovot, hogy ne titokban telepítse a rakétafegyvereket. Harminc évvel később ezt mondta az esetről a kubai vezető: „Szuverén jogunk volt beengedni a rakétákat. Nem sértettünk ezzel nemzetközi jogot. Akkor miért csináltuk titokban – mintha nem lenne jogunk így tenni? Figyelmeztettem is Nyikitát, hogy a titkolózással előnyt adunk az imperialisták kezébe.”[209]

Az USA a Disznó-öböl eseményei óta folyamatosan végzett felderítő repüléseket a kubai légtérben, ám 1962 nyarán ez egy időre – a világ más tájain történt incidensek, mint például egy a szovjet légteret a Szahalin sziget felett megsértő U–2-es, illetve egy tajvani ugyanilyen gép lelövése – miatt abbamaradt, amíg a botrányok elülnek és át nem szervezik a felderítő repüléseket a CIA égisze alól a US Air Force feladatai közé. Ezt az időszakot nevezték el az amerikaiak „Photo Gap”-nak (Fotó-rés), amikor az amerikaiak nem jutottak friss hírszerzési adatokhoz Kubából 1962 nyarán.[210] A repülések felújítását követően aztán előbb egy szovjet teherhajón az Il–28 repülőgép törzséhez hasonló tárgyat láttak Kubába behajózni – amely bizonyítékkal szolgált, hogy hadianyag áramlik a Szovjetunióból a kommunista országba –,[211] majd 1962. október 14-én olyan felvételeket készítettek az U–2-essel, amelyeken a Szovjetunióbeli R–12 Dvina (Nato-kódja szerint: SS–4) rakéták indítóhelyeihez hasonló létesítmények építése folyt. Másnap a CIA National Photographic Interpretation Center (Nemzeti Fénykép Értelmezési Központ) fényképelemzői pedig felfedezték magukat a rakétákat is a képeken. A CIA még aznap este értesítette a Pentagont, ahol azt a döntést hozták, hogy mivel Robert McNamara hadügyminiszter egy tárgyaláson volt, csak másnap értesítik Kennedyt.

Az amerikai elnök 1962. október 16-án reggel értesült a CIA felfedezéséről, és összehívta a Nemzetbiztonsági Tanácsot, illetve megvitatta a helyzetet öccsével, Robert Kennedyvel, aki ezután felkereste a szovjet nagykövetet, Anatolij Dobrinyint. Kennedy „aggodalmát fejezte ki a történtekkel kapcsolatban”, mire Dobrinyin biztosította őt, hogy „a Nyikita Szergejevics Hruscsovtól kapott instrukciók alapján nyugtassa meg Kennedyt, hogy nincs szó föld-föld rakétafegyverekről, vagy más támadó fegyverekről, amiket Kubában telepítettek volna”, illetve „Hruscsov a továbbiakban biztosította Kennedyt, hogy a Szovjetuniónak nincs szándékában a két ország kapcsolatait rombolni”.[212]

Ez idő alatt ahogy a feszültség emelkedett Washingtonban, Moszkvában mit sem lehetett érzékelni az orosz terminológia szerint Karibi válságból, Hruscsov például a Bolsoj Színházba ment, hogy megtekintse az amerikai operaénekes, Jerome Hines vendégelőadását.[52] Az amerikaiak a lehetőségeiket latolgatták, majd tengeri blokád alá vonták a haditengerészetükkel Kuba szigetét, azaz nem engedtek be a továbbiakban semmilyen olyan hajót, amely fegyverzetet szállított oda. Kennedy kemény lépésre szánta el magát, bejelentve a következőket: „Ennek az országnak olyan politikát kell követnie bármilyen Kubából indított nukleáris rakétával kapcsolatban, amelyet bármely, a nyugati féltekén fekvő ország ellen indítanak, mint a Szovjetunió támadását az Egyesült Államok ellen, amely teljes megtorlást von maga után a Szovjetunióra nézve”.[213] Hruscsov lépése tehát a nyílt háborús konfliktus szélére sodorta a két nagyhatalmat.

A helyszínen a konfliktus egyre eszkalálódott: az 1961. október 22-én az amerikai Kongresszus által megszavazott blokád a gyakorlatban 1961. október 24-én vette kezdetét, majd hamarosan az amerikaiak megállítottak és elfoglaltak egy Kubába érkező szovjet teherhajót, miközben ezzel párhuzamosan Kubából lelőttek egy amerikai katonai gépet. A szovjetek a fenyegetés és egy október 22-i Kennedy beszéd hatására tűzparancsot adtak a helyszínen lévő orosz parancsnokoknak, hogy ha támadás éri őket, nyissanak tüzet, kivéve atomfegyver alkalmazását. Október 28-án – amelyet az amerikaiak „fekete szombatnak” neveztek el – állt a legközelebb a világ a nukleáris háború kitöréséhez, a politikai konfliktus kis híján igazi nukleáris összecsapássá szélesedett ki. Ezen a napon az amerikai haditengerészet, érvényt szerezve a blokádnak, mélységi tölteteket (amelyek kb. kézigránát nagyságúak voltak) dobott le figyelmeztetésül és hogy érvényt szerezzenek a blokádnak. A tölteteket a blokád határvonalán egy szovjet tengeralattjáróra, a B-59-re dobták, nem tudván, hogy az nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedókkal van ellátva. A szovjet egységnek tűzparancsa volt érvényben arra az esettre, ha akár mélységi bombákkal, akár felszíni fegyverekkel megtámadnák. A tengeralattjáró ahhoz mélyen volt, hogy rádióadást vehessen, így a kapitány, Valentyin Grigorjevics Szavickij megítélésére volt bízva a helyzet, aki úgy gondolta a feje feletti robbanásokból, hogy kitört a háború, így a tűzparanccsal a birtokában ki akarta lőni a torpedóit. A nukleáris fegyverek alkalmazásához azonban az érvényes szabályok szerint a kapitány és a politikai tiszt egybehangzó parancsára volt szükség. Ezen a hajón tartózkodott Vaszilij Arhipov a tengeralattjáró dandár vezérkari főnöke is, így az ő jóváhagyására is szükség volt, ám ezt ő megtagadta. Végül a legfelsőbb vezetés szintjén játszott politikai játszma így múlott egyetlen, alsóbb szintű résztvevő higgadtságán.[214][215]

Elnök úr, nekünk és Önnek nem kellene tovább húznunk azt a kötelet, amelyre Ön a háború csomóját kötötte, mivel minél jobban húzzuk, a csomó annál szorosabb lesz. És talán hamar eljön az a pillanat is, amikor a csomó olyan szoros lesz, hogy annak, aki kötötte, annak sem lesz elég ereje, hogy kicsomózza, és akkor arra lesz szükség, hogy elvágjuk azt a csomót, és hogy mit fog ez jelenteni, azt nem is kell magyarázzam Önnek, mivel Ön is pontosan tudatában van azoknak a rettenetes erőknek, amelyek országaink birtokában vannak.

Következésképpen, ha nincs szándék lazítani ezt a csomót, és ezáltal a termonukleáris háború katasztrófájával halálra ítéljük a világot, akkor hagyják ránk, hogy ne csak hogy megpihentessük az erőnket a kötél másik végén, hanem hagyják, hogy lépéseket tegyünk a csomó megoldására is. Mi készek vagyunk erre.

— Hruscsov levele Kennedy elnöknek 1962. október 26.[216]

A politikai hadszíntéren is turbulens események sorjáztak egymás után. Október 22-én Kennedy beszédet mondott, amelyben világossá tette a fenti idézettel, hogy egy Kubából indított rakéta támadását a Szovjetunió támadásának értékelnek a Nyugati világban és maga a Szovjetunió számíthat az annak megfelelő válaszra. Az amerikai elnök beszéde az amerikai lakossághoz szólt, ám természetesen a világ minden pontján vették és értelmezték. Az amerikaiak előre értesítették Moszkvát a beszédről és időpontjáról, tartalmáról azonban nem, a beszédet hallván Hruscsov meg volt győződve Kuba amerikai inváziójáról (ennek alapján adták ki a szovjet parancsnokoknak a tűzparancsot).[217] A tengeri blokád érvénybe lépésével egyidőben diplomáciai úton is elkezdődött a kapcsolatfelvétel a két fél között, Kennedy két levelet is írt Hruscsovnak, de egyikre sem érkezett válasz. Eközben más diplomáciai csatornán U Thant az ENSZ főtitkára is kérését tolmácsolta a felek felé, hogy vonják vissza döntéseiket, és egy megnyugvási periódust iktassanak be a probléma megoldására (Hruscsov ezt elfogadta, de Kennedy nem).[218][219] A háttérben aztán elindultak a titkos tárgyalások, amelyeken először a KGB részéről puhatolóztak, hogy az amerikai fél hajlandó lenne-e tárgyalásos úton rendezni a helyzetet.[220] Október 25-én Hruscsov úgy döntött, nem feszítik tovább a húrt, mivel bizonytalan volt Kennedy eltökéltségének megítélésében. Arról határozott, hogy visszavonják a rakétákat Kubából. Másnap egy rendkívül érzelmes levél érkezett Washingtonba.[216]

Ahogy olvasom levelét, a kulcselemek a javaslatban – amelyek általánosságban elfogadhatóak, amennyiben jól értem őket – a következők: 1) Önök is egyetértenek, hogy kivonják ezeket a fegyverrendszereket Kubából a megfelelő ENSZ megfigyelés és felügyelet alatt, és vállalják, megfelelő ellenőrzés mellett, hogy tartózkodnak további ilyen jellegű fegyverek telepítésétől Kubában. 2) A mi részünkről egyetértünk, – megfelelő ENSZ felügyelet felállítása mellett – hogy biztosítjuk ezen elhatározások véghez vitelét és későbbi folytatását (a) a most érvényben levő tengeri karantén azonnali visszavonására (b) hogy biztosítékot adjunk Kuba soha le nem rohanására).

— Kennedy elnök üzenete Hruscsovnak, 1962. október 27.[221]

Október 27-én – némileg a minden csatornán folyó információátadás okán – a moszkvai rádióban elhangzott egy üzenet Hruscsovtól, miszerint visszavonják a rakétáikat, ha az amerikaiak is leszerelik a Törökországban és Olaszországban állomásozó Jupiter rakétáikat (wd).[222] Ugyanezen a napon Robert Kennedy és Dobrinyin nagykövet között titkos tárgyalások kezdődtek. A megegyezés alapja lassan körvonalazódott: Mindkét félnek ki kell vonnia rakétáit az egymás fenyegető lokációkból.[223] Kennedyt végül meggyőzte öccse az egyezségről, és a következő levelet írta Hruscsovnak:

Október 28-án Hruscsov a moszkvai rádióban bejelentette, hogy felhagynak a kubai rakétaindító berendezések építésével és visszavonják a rakétáikat onnan.[224] Válaszul Kennedy is kivonta az USA rakétáit az ígért módon,[225] ám ezt amerikai kérésre nem hozták nyilvánosságra és csak Hruscsov 1971-es halála után került napvilágra.[52] Ezzel a válság elhárult, Kennedyt győztesként üdvözölték, Hruscsov pedig – az egyezség amerikaiakra eső részének titkossága, így az egyoldalú szovjet visszakozás látszata miatt – vereséget szenvedett, és az ügy nem kis mértékben járult hozzá 1964-es elmozdításához.[52] Más kérdés, hogy az amerikaiak által tett engedmény így sem ért túl sokat, mivel a Polaris osztályú, tengeralattjáróról indítható rakéták kiváltották a leszerelendő, immár elavult szárazföldi telepítésű, főként Jupiter rakétákat és a Szovjetunió fenyegetettsége mit sem változott.[211]

A válság lezárását követően javultak az amerikai–szovjet kapcsolatok. Ennek első jele Kennedy elnöknek az Amerikai Egyetemen 1963. június 10-én elmondott beszéde volt, amelyben méltatta a szovjet embereket, akik annyit szenvedtek a második világháború során és példaként említette a helytállásukat.[226] Hruscsov a beszédet amerikai elnök által mondott legjobb beszédnek minősítette Franklin D. Roosevelt óta.[227] Ezt követően júliusban szóba került egy második Hruscsov-Kennedy csúcstalálkozó – amelyet aztán az amerikaik elnök 1963. november 22-i meggyilkolása hiúsított meg – illetve tárgyalások kezdődtek a nukleáris teszt tilalom témájában.[228] A kezdeti tárgyalásokon maga Hruscsov is részt vett, majd később Andrej Gromikót, a szovjet külügyminisztert delegálta maga helyett a tárgyalásokra. A tárgyalásokon hamar kiderült, hogy egy teljes és megnyugtató teszt tilalomról nem lehet szó, nagyrészt a szovjetek ellenállása miatt az ellenőrzés témakörében. Végül azonban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió elsőként csatlakozott egy korlátozott egyezményhez, amely megtiltotta az atomkísérleteket a földfelszínen, a légkörben és a víz alatt, de a föld alatti robbantásokat engedélyezte. Az USA Szenátusa ratifikálta az egyezményt, majd Kennedy egyik utolsó ténykedéseként 1963 októberében törvénybe is iktatta.[229] Franciaország volt az egyetlen atomhatalom, ahol még fejlesztési fázisban voltak az ország atomfegyverei, így nem csatlakozott az egyezséghez.[230] Később fél éven belül több mint 100 ország írta alá az egyezményt.[231]

Kelet-EurópaSzerkesztés

 
Gheorghe Gheorghiu-Dej fogadja a szovjet vezetőt Bukarestben (1960)
 
A szovjet pártfőtitkár és Walter Ulbricht, az NDK első embere

Érdekes módon a Hruscsov által elindított változások a legnagyobb hatást a kelet-európai szovjet csatlós államokban, azon belül is Lengyelországban és Magyarországon keltették. A titkos beszéd nyomán előbb Lengyelországban indult el egy liberalizálódási folyamat. 1956. március 12-én Moszkvában elhunyt Bolesław Bierut, az ország sztálinista vezetője – egyes vélemények szerint a beszéd olvasásának hatására kapott szívrohamot, más vélemények szerint egyébként is voltak szívbetegségének jelei és csak véletlen egybeesés, hogy éppen akkor mondta fel a szíve a szolgálatot – amely megnyitotta az utat egy szintén desztálinizált Lengyelország kialakulása előtt.[232] Ennek keretében kezdtek a munkások sztrájkba Poznanban 1956 júniusában, amely zavargásokba torkollott és a hatóság fellépése nyomán 50-en meghaltak az utcai összecsapásokban. Moszkva – az egyébként nem létező – nyugati agitátorokat hibáztatta a zavargásokért, ezért a lengyel vezetés inkább engedményt adott a munkásoknak, látva a gyenge szovjet reakciót. Ettől kezdve nem volt ritka, hogy szovjetellenes feliratok tűntek fel nyilvánosan Lengyelországban. Mindeközben fontos választások következtek el az országban. A helyzetet látva Hruscsov Varsóba utazott, hogy október 19-én találkozzon a lengyel pártelnökséggel és megerősítse a szovjet–lengyel szövetséget az új vezetőkkel is. A Lengyelországban meginduló liberalizálódási folyamatot később „lengyel októbernek” keresztelték.[232][233][234]

A lengyel eseményeket látva, Magyarországon is mozgolódás indult, azt látva, hogy dacolni lehet a szovjetekkel. Az október 19-i lengyel eseményeket hamar követte Budapesten 1956. október 23-án egy tömegdemonstráció, amely hamarosan népfelkelésbe, majd forradalomba csapott át.[235] A felkelésre válaszul a magyar kommunista párt a reformista Nagy Imrét emelte miniszterelnöki rangra.[236] Az utcákon harc dúlt a karhatalom és a felkelés letörésére Budapestre irányított szovjet haderő között, a két fél utcai lövöldözésekben tömegével haltak meg. Nagy Imre tűzszünetre szólított fel, illetve követelte a szovjet katonai csapatok kivonását, amelyet Hruscsov és a szovjet pártelnökség látszólag elfogadott.[237]

November 1-jén Nagy Imre bejelentette, hogy többpárti választásokat tartanak és másnap reggel a Magyarország kilép a Varsói Szerződésből – mindez épp az ellenkezője volt, amit Hruscsov remélt, miszerint ha engedményeket adnak Nagy Imrének, az majd szorosabban fog kötődni a Szovjetunióhoz.[237] November 4-én megindult a szovjet katonai intervenció és leverték a forradalmat, 4000 magyar áldozatot hagyva az utcákon pár száz szovjet katona feláldozása árán. Nagy Imrét letartóztatták, helyét Kádár János foglalta el. A forradalmat követő rövid időszakban újabb százakat tartóztattak le és végeztek ki, köztük magát a miniszterelnököt, Nagy Imrét is. A Nyugat tiltakozásától övezve Hruscsov egészen haláláig védelmébe vette a beavatkozást. Az ügy rendkívül sokat ártott a szovjetek nemzetközi kapcsolatainak és csak azért nem volt nagyobb a kár, mert számukra szerencsés időpontban, éppen a magyar eseményekkel egyidőben tört ki a szuezi válság is, amely elterelte a világ figyelmét a forradalomról.[238]

Hruscsov nevéhez fűződik a keleti blokk egyik renitensének számító Jugoszláviával való kapcsolat rendezése. 1948-ban, amikor Sztálin ráébredt, hogy nem képes kezelni Titót, a kapcsolatok teljesen megszakadtak. Hruscsov a kapcsolatok normalizálódása érdekében 1955-ben egy szovjet delegációval Belgrádba érkezett. Habár Tito nagyon ellenséges fogadtatásban részesítette őket, mindent megtévén, hogy lejárassa a szovjeteket (például nyilvánosan leitatta őket), Hruscsov mégis sikeresen melegítette fel a kapcsolatokat, ezzel véget vetve az úgynevezett Kominform-időszaknak.[239] A magyar forradalom alatt Tito Nagy Imrét támogatta, ám Hruscsov rábeszélte, hogy ne tegye, mivel beavatkozásra is szükség lesz. A beavatkozás végül újra rombolóan hatott Belgrád és Moszkva kapcsolatára, amelyet aztán ismét Hruscsov erőfeszítései követtek, hogy javuljanak a kapcsolatok.[240] Ebben a folyamatban azonban gátolta őt a tény, hogy egy sokkal nagyobb politikai erőt dühített fel: Kína ellenezte a jugoszláv liberális kommunizmus irányvonalát és sértette Pekinget, hogy Hruscsov ezt a vonalat is támogatja.[241]

A magyar forradalom okozta krízist követően Hruscsov egy félreértelmezhető kijelentéssel is kivívta a Nyugat értetlenségét, mi több ellenszenvét – bár maga a kijelentés inkább volt egy szövegkörnyezetéből kiragadott újságírói negatív szenzáció, mintsem negatív üzenet – Hruscsov egy beszédében azt a szófordulatot alkalmazta, hogy „El fogunk temetni benneteket” – oroszul: "Мы вас похороним!" – amelyet Nyugaton nyílt agresszióként, a szöveget szó szerint értve tolmácsoltak. Azonban Hruscsov a beszédében éppen a békés egymás mellett élés oldalán kampányolt, békés üzenetet tolmácsolva, amelynek a végén említette, hogy majd a kommunizmus annyira megelőzi fejlődésben a kapitalizmust, amelynek végén a történelemben meghaladottnak tekinti mindenki a lemaradó berendezkedést, kvázi az újítók maguk mögött tudják, mintegy eltemetik a kapitalizmust. Hruscsovot még három évvel később, az 1959-es USA-beli látogatása során is kérdezték a mondatáról, ahol még mindig magyarázkodásra kényszerült, hogy nem szó szerint értette, inkább a „történelmileg meghaladjuk” értelemben használta a kifejezést.[242]

KínaSzerkesztés

Miután 1949-re egész Kínában megszilárdította a hatalmát, Mao Ce-tung a Szovjetunió felé orientálódott és ott kereste a politikai szövetséget. Ennek keretében anyagi segítséget kért, valamint követelte, hogy a cári Oroszország által elhódított területek térjenek vissza Kínához.[52] Amint Hruscsov átvette a hatalmat, azonnal növelni kezdte a Kína felé nyújtott támogatást és szakértőket küldött, hogy azok segítsenek az újdonsült kommunista ország fejlesztésében.[243] A segítség mértékét William C. Kirby történész úgy írta le, mint a „világtörténelem legnagyobb technológiai transzfere”.[244] Mindenesetre 1955-1959 között a Szovjetunió bruttó nemzeti terméke 7%-át költötte Kína megsegítésére.[245] 1954-es látogatásakor Hruscsov megegyezett Maóval, hogy Port Arthur (kínaiul: Lüsunkou) és a környező Talien területe visszatér Kínához, bár a szovjet főtitkárt erősen bőszítette Mao ragaszkodása ahhoz, hogy a szovjetek hagyják hátra a városban felállított tüzérségi fegyvereiket.[246]

 
Mao és Hruscsov (1958, Peking)

A szovjet–kínai kapcsolatok nem voltak súrlódásmentesek. Előbb Hruscsov Jugoszláviával, illetve a liberálisabb kommunizmus elfogadásával kapcsolatos engedékenysége váltott ki nemtetszést Maónál, a másik oldalról Hruscsov is elégedetlen volt Maóval, mivel az nem osztotta abbéli elképzelését, hogy a kommunista tömb országainak életszínvonalát kell úgy emelni, hogy azzal elhódítsák a kapitalista országok tömegeinek szimpátiáját, amely arra sarkallja őket, hogy forradalmakat gerjesszenek, amely forradalmi mozgalmakat Mao szintén nem támogatott elég lelkesen.[52]

A két hatalom közötti viszony azonban 1956-ban vált hűvössé, amikor Mao feldühödött a titkos beszédben elhangzottak nyomán, egyrészt annak tartalma miatt, másrészt amiatt, hogy annak nyilvánosságra hozatalát nem egyeztették előre vele.[247] Mao elítélte a desztálinizációt, hibának tartotta, persze nem kis mértékben azért, mivel az érintette a saját hatalmát is.[248] Hruscsov 1958-as pekingi látogatásán Mao elutasította a katonai együttműködést.[249] Hogy megtorpedózza a Hruscsov-féle enyhülést az USA-val szemben, kirobbantotta a második Tajvani-szoros-válságot.[250]

A szovjetek egyébként azt tervezték, hogy átadnak egy komplett atombombát és annak dokumentációját Kínának, azonban a viszony változásai miatt 1959-ben ezt a lehetőséget elvetették (és inkább elpusztították a fegyvert és a dokumentációját).[251] Amikor Hruscsov látogatást tett Pekingben szeptemberben, röviddel a sikeres amerikai vizitjét követően, fagyos fogadtatásban részesült és a hétnaposra tervezett látogatás harmadik napján el is hagyta Kínát.[252] 1960-ban a viszony tovább romlott, amikor mindkét fél a Román Kommunista Párt kongresszusát használta arra, hogy a másikat támadja. Hruscsov a kongresszuson elhangzott beszédében támadta Kínát, amelyre válaszul Peng Csen, a Kínai Kommunista Párt Pekingi Pártbizottságának főtitkára azzal támadta a szovjet vezetőt, hogy hideg és meleg levegőt is fúj Nyugat felé. Hruscsov erre válaszul kivonta a Kínában tartózkodó orosz szakértőket az országból.[253]

ŰrprogramSzerkesztés

A Szovjetunió a második világháború végén a német rakétatechnika egyik fő örököse lett, amikor elfoglalván Peenemündét, hadizsákmányként rengeteg értékes rakétaalkatrészt, vagy akár készre szerelt V–2 rakétát vett birtokba, illetve számos német rakétamérnök esett szovjet hadifogságba. Ezen az alapon állva indulhatott el a szovjet rakétafejlesztési program, Szergej Koroljov vezetésével, amelynek végcélja a hadsereg számára minél nagyobb hatótávolságú fegyverek létrehozása lett. Ez az eszköz végül az R–7 Szemjorka interkontinentális ballisztikus rakétában öltött testet, amely alkalmas volt az Egyesült Államok elérésére, atomtöltetet hordozva is. A hordozóeszköz fejlesztése sikeres volt, amellyel a szovjet (had)vezetés kezébe került egy rendkívüli képességű harceszköz. Csak valamilyen formában meg kellett üzenni a világnak, hogy a Szovjetunió immár birtokában van egy ilyen eszköznek. A valamilyen forma végül egy műhold pályára állítása volt.

 
A világ első műholdja

Koroljov 1954. december 17-én adta be hivatalosan indítványát Dmitrij Usztyinov védelmi ipari miniszternek, amelyben egy lehetséges mesterséges hold fejlesztését vetette fel. A rakétatudós a fejlesztési ötletet Mihail Tyihonravov – egy másik vezető rakétatudós – jelentéseivel támasztotta alá, miszerint más országokban is hasonló kísérletek folynak, és a rakétafejlesztések folyamatának egyik elkerülhetetlen lépcsőfoka egy Föld körüli pályára állított eszköz indítása. A javaslattevő csoport harmadik tagja Msztyiszlav Keldis volt, aki a nukleáris fegyverek, majd a rakéták elméleti, matematikai problémáival foglalkozott abban az időben. A javaslat megválaszolatlan maradt egy ideig.[254][255] Amerikában Dwight D. Eisenhower elnök 1955. július 29-én bejelentette, hogy országa a nemzetközi geofizikai év 1957. július 1 – 1958. december 31. közötti eseménysorozatának keretében egy műholdat, egy ember alkotta objektumot fog Föld körüli pályára bocsátani.[256] Az amerikai elnök bejelentése gyújtózsinórként hatott a szovjet politikai döntéshozókra: a több mind fél éve az asztalukon fekvő Koroljov–Tyihonravov–Keldis-féle indítványt Leonyid Szedov négy nap alatt a Szovjetunió Kommunista Pártja elé vitte, majd 1955. augusztus 8-án – teljes titoktartás mellett – a párt Központi Bizottsága is elfogadta a javaslatot, hogy készüljön egy műhold, amelyet a Szovjetunió az űrbe bocsáthat.[257]

1956. január 30-án a Szovjetunió Minisztertanácsa 149-88SZSZ számú határozatban elrendelte egy műhold, az „Objekt-D” néven említett eszköz fejlesztését. Az eszköz azért kapta a „D” jelölést, mert az orosz ábécé A, B, V, G betűi már foglaltak voltak a hordozásra kiszemelt R–7 interkontinentális ballisztikus rakéta rakományaiként megjelölt atomtölteteknek.[258] Egy hónap múltán a döntéshozók számára a projekt kilépett az ötletek és dokumentumok mögül, és testet öltött, amikor Nyikita Hruscsov pártfőtitkár 1956. február 27-én ellátogatott Podlipkibe, az OKB–1 főhadiszállására, Szergej Koroljovhoz. A főkonstruktőr bemutatta a politikusnak és kíséretének az eszközöket – így az R–7 Szemjorka életnagyságú makettjét, valamint egy műhold-tanulmányt a maga furcsa kialakításával. A bemutató hangsúlya az interkontinentális rakétán volt és annak azon képességén, hogy az USA immár elérhető volt a Szovjetunió számára az új atomfegyvereivel, amely nagy elégedettséggel töltötte el e pártfőtitkárt, és kíváncsivá tette a másik projekt, a műhold iránt is, amellyel nyíltan megüzenhették az ellenlábas nagyhatalomnak a képességüket a „távolsági bombázásra”. Hruscsov boldogan adta áldását a projektre.[258]

A Szputnyik–1 1957. október 4-én 19:28:34-kor (UTC) – helyi idő szerint már október 5-én 0:28:34-kor – startolt az akkori szovjet tagköztársaságból, Kazahsztánból, az NIIP–5 létesítményből,[259] a mai Bajkonuri űrrepülőtérről. (A Tyuratam falu mellett levő létesítmény titkosítási okokból kapta Bajkonur város nevét, amely meglehetősen távol, 370 kilométerre fekszik az űrrepülőtértől.) A földi személyzet (tervezők, mérnökök, technikusok), akik a rakéta fejlesztésében és felbocsátásában részt vettek, a startot a helyszínen követték nyomon, majd a felbocsátás után többen kocsival az egyik mobil rádió követőponthoz hajtottak, hogy hallhassák az űreszköz első rádiójeleit.[260] 90 perc múltán, amikor a műhold ismét feltűnt, ismét meghallgatták a rádiójeleket, majd Koroljov ekkor jelentette az immár biztos sikert Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak.[261]

 
Hruscsov a Vörös téren Jurij Gagarin, Pavel Popovics és Valenytyina Tyereskova űrhajósokkal
 
Újra a Time Magazine címlapján: az Év Embereként 1958-ból, nem kis mértékben a kezébe rajzolt Szputnyik–1 sikere okán
Gagarint fogadja Hruscsov Moszkvában a Vosztok–1 repülése után (korabeli hiradó felvétel)

A műhold feljuttatását érdekes módon nem rögtön használta fel propagandacélokra a Szovjetunió. Egyrészt ez abból fakadt, hogy a korábbi kísérleteiket is titkosan kezelték, és kerülték, hogy a Nyugat tudomására jusson bármiféle használható adat, amelyből a szovjet potenciálra tudott volna bárki következtetni, vagy éppen felhasználni arra, hogy mekkora lemaradásban vannak esetleg technológiai területen.[262] Másrészt az is időbe telt, hogy a nyugati reakciókból felismerjék, a másik fél mennyire korszakos cselekedetnek és lényegében mindent vivő high-tech teljesítménynek tartja az első műhold felbocsátását – különösen úgy, hogy a másik oldal képtelen felmutatni hasonló teljesítményt.[263] Ennek felismerése nyomán azonban a Szovjetunió szinte azonnal erős propagandába fogott, amelynek fő mondanivalója az lett, hogy mennyire büszkék erre a szovjet teljesítményre, amely demonstrálja a Szovjetunió elsőbbségét a Nyugat előtt.[262] Ezzel párhuzamosan bátorították az embereket, hogy rádión hallgassák a Szputnyik adását, és próbálják megpillantani a műholdat az éjszakai égbolton (amely azonban inkább a rakétafokozat megpillantásában merült ki a valóságban sokak számára).

A propaganda része volt, hogy Nyikita Hruscsov azonnal nyomást gyakorolt Szergej Koroljovra, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-i 40. évfordulójára egy újabb műholdat bocsássanak fel. Ezzel a cselekedettel az állami ünnep fényének emelése mellett még jobban el tudták mélyíteni a nyugati államok polgárainak félelmét, mivel egy ismételt sikerrel bizonyították volna, hogy nemcsak egyszeri, véletlen siker volt, hanem meg tudják ismételni a felbocsátást, azaz sorozatban tudnának atomfegyvert is küldeni a Föld bármely pontjára. A pártfőtitkár „kérésének” eleget téve, Koroljov és csapata 1957. november 3-án felbocsátotta a Szputnyik–2-t, fedélzetén Lajka kutyával.[264]

A rakétaindítással, de legfőképpen azzal, hogy a kis szonda keringése során többször is elhaladt az Egyesült Államok felett, a szovjetek elérték a kitűzött propagandacélt, Amerikában pánikként élték meg az emberek a „fejük felett repülő vörös űrhajót”. Az amerikai sajtó „hathatós támogatásával” az emberek megértették, hogy a Szovjetuniónak olyan fegyver van a kezében, amellyel a világ bármely pontjára képes eljuttatni egy bombát, esetleg atomtöltetet is, így az otthonaik a történelem során először kerültek közvetlen veszélybe. A Szputnyik-válság hatására az amerikai közvélemény azonnali visszavágást várt el a kormányától, ezért Eisenhower elnök a NASA megalapításával amerikai részről megtette az egyik legfontosabb lépést az űrversenyben, azaz burkoltan-nyíltan kihívta a Szovjetuniót, hogy ki ér el hamarabb és minél nagyobb sikereket ebben.[265]

A Szputnyik–1 valóban világraszóló sikerét követően, illetve amikor Hruscsov rádöbbent, hogy milyen nagy propagandaértéket kapott a kezébe az űrteljesítményekkel, valamint az Eisenhower által kínált kihívásnak is engedelmeskedve, a Szovjetunióban prioritást kapott az űrprogram. Egyre másra születtek újabb eredmények (mint például az első Holdhoz küldött és sikeres holdszonda, a Luna–1). A következő nagy, mindkét oldal által kitűzött feladat egy ember űrbe juttatása volt. 1958. november 1-jén az SZKP elfogadta a Vosztok űrhajó – és a vele lényegében azonos technikai alapokon álló – Zenyit felderítő műhold fejlesztési programját,[266] amellyel lényegében hivatalosan kezdetét vette a Vosztok-program. Ezzel párhuzamosan 1958. december 17-én Keith Glennan, a NASA első igazgatója jelentette be az első embert a világűrbe juttatni kívánó program, a Mercury-program elindítását Amerikában.[267] A két program között csak a szokásos különbség jelentkezett: Amerikában a közvélemény felé történő nyílt bejelentéssel és folyamatos híradásokkal dolgoztak az ember űrbe juttatásán, a Szovjetunióban pedig teljes titokban.

Az 1961. április 3-án összeülő SZKP KB Politikai Bizottság elfogadta a javaslatot és engedélyt adott az első embert az űrbe szállító repülés startjára.[268] 1961. április 12-én pedig elstartolt a Vosztok–1 fedélzetén Jurij Gagarin űrhajóssal, aki egy fordulatos űrrepülést teljesített és 108 perces repülése végén ő lett az első ember, aki járt a világűrben. A szovjetek ismét megelőzték az amerikaiakat ebben a fontos űrteljesítményben. Gagarint a Földre való visszatérésekor Hruscsov üdvözlő távirata várta, majd az elbűvölt pártfőtitkár nagyszabású ünnepséget szervezett a Vörös térre az űrhajós számára. Majd ezt követően – immár tudatában a siker jelentőségének és propagandaértékének – Hruscsov világ körüli diadalútra küldte Gagarint, hogy az hirdethesse a szovjet teljesítmény nagyszerűségét.

Később további űrsikerek születtek: egynapos időtartamú űrrepülés, az első szimultán, páros űrrepülés és az első nő, Valentyina Tyereskova feljuttatása az űrbe. Hruscsov főtitkári működésének ideje alatt a Szovjetunió megingathatatlan vezető szerepet töltött be a világűrt érintő teljesítményekben úgy az űrszondás, mint az emberekkel végrehajtott repülések területén. Ez a helyzet csak leváltása után, 1965-ben változott, amikor a Gemini–programmal az amerikaiaknak sikerült a maguk javára fordítani az űrversenyt.

Elmozdítása a hatalombólSzerkesztés

Hruscsov lemondása amerikai filmhíradón (1964)

Hruscsov egészen 1962-ig megingathatatlannak tűnt hatalmában, azonban ahogy idősödött, teljesítménye egyre romlott, amelyhez a szovjet gazdaságot érintő egyéb problémák is társultak, ez a pártvezetők egy csoportjában elégedetlenséget szült. Az elégedetlenek csoportjának vezetője Leonyid Brezsnyev, a párt második embere, Hruscsov utódjelöltje volt (akit egyébként éppen maga Hruscsov emelt erre a rangra). Brezsnyev látszólag lojális volt a főtitkárhoz, azonban a háta mögött szervezkedésbe kezdett.[269] 1964 márciusában kezdte a párt elnökségében maga köré gyűjteni azon kollégáit, akik hajlandónak mutatkoztak Hruscsov leváltására. Ebben nagymértékben segítette őket a tény, hogy a főtitkár 1964 január és szeptember között összesen öt hónapot volt távol különböző hivatalos utak miatt Moszkvától.[270] Brezsnyev előbb júniusra tervezte a puccsot, amikor Hruscsov hazatér skandináviai útjáról, ám ekkor még kevésnek érezte a támogatást a Központi Bizottság tagjai között és még több időt akart szánni ennek a körnek a meggyőzésére (ehhez a mintát maga Hruscsov adta, amikor ő is a Központi Bizottságra támaszkodva szilárdította meg a hatalmát, mutatva, hogy milyen fontos volt ennek a grémiumnak a támogatása annak a számára, aki hatalomra tört a Szovjetunióban).[271]

Az összeesküvők 1964 októberében látták elérkezettnek az időt a puccsra. Brezsnyev, Alekszandr Selepin miniszterelnök helyettes és Vlagyimir Szemicsasztnij KGB-főnök akkor lendült támadásba, amikor a főtitkár szabadságra Picundába, a Fekete-tenger mellé utazott Abháziába barátjával, Anasztasz Mikojánnal. Október 12-én Brezsnyev hívta fel telefonon Hruscsovot, hogy emlékeztesse a következő napon tartandó elnökségi ülésre, amelyen látszólag a mezőgazdaság ügye lett volna a fő téma, hogy elvárják a főtitkárt is az ülésre.[272] Hruscsov ugyan gyanította a valós témát, ám mégis repülőre ült és Moszkvába utazott,[273] de nem tett semmilyen intézkedést. Moszkvába, a Vnukovói repülőtérre érkezvén a VIP-hallban a KGB-főnök Szemicsasztnij fogadta, több KGB-testőrtől kísértetve. Szemicsatnij közölte Hruscsovval a letartóztatását és jelezte, hogy hasztalan ellenállnia (Hruscsov, aki barátnak és szövetségesnek tartotta a KGB-főnököt, mélységesen csalódott benne, árulónak tartotta).[274] Hruscsovot a Kremlbe vitték, ahol megkezdődött az elnökség ülése, de nem mezőgazdasági témában, hanem a főtitkár leváltása témájában, ahol Brezsnyev, Szuszlov és Selepin támadta leginkább a főtitkárt. Hruscsov alig védekezett, megfáradt a vitákban és nem volt kedve harcolni.

Mindeközben kifelé a látszatát is kerülni akarták, hogy a külvilág megtudjon bármit a szovjet felső vezetésben kibontakozott válságból. Szemicsasztnijnak gondja volt rá, hogy úgy intézze, miközben az Elnökség tanácstermében életre-halálra szóló vita folyik, a látogatók ugyanolyan zavartalanul áramolhassanak a Kreml látogatói útvonalain, mint máskor:

„Még csak le sem zárattam a Kremlt a látogatók előtt. Az emberek nyugodtan sétáltak odakinn, mialatt az Elnökség üléstermében az ülés zajlott. Az embereimet felállítottam a Kreml körül. Minden szükségeset megtettem. Brezsnyev és Selepin idegesek voltak. Mondtam nekik, 'Ne csináljunk semmit, ami szükségtelen lenne. Ne keltsük még csak a látszatát sem, hogy puccs zajlik odabenn'.”[275]

Aznap este Hruscsov felhívta Mikojánt és a következőket mondta a napról neki:

„Öreg vagyok és fáradt. Inkább hagyom, hogy megküzdjenek saját magukkal. Én már letettem a fő dolgokat az asztalra. Álmodott-e bármelyikünk arról, hogy Sztálin elé áll azzal, hogy már nem felel meg nekünk és merte volna javasolni, hogy menjen nyugdíjba? Hát még egy paca se maradt volna a helyen, ahol a javaslattevő állt volna, az biztos. Most meg már minden más. A félelem elmúlt és egyenlő felekként tudunk beszélgetni. Ez az én művem. Nem fogok beleállni egy küzdelembe.”[276]

1964. október 14-én a párt Elnöksége úgy döntött, hogy „elfogadja” Hruscsov „önkéntes” lemondását a főtitkár „hajlott korára és megromlott egészségi állapotára” való hivatkozással. Főtitkári posztjára Leonyid Iljics Brezsnyevet választja, míg a miniszterelnöki székben Alekszej Koszigin követi őt.[277][278]

Elmozdításának okaiSzerkesztés

Bár a világ puccsnak nevezi Hruscsov eltávolítását, furcsa módon – és ellentétben minden korábbi szovjetunióbeli hatalmi akcióval – ez demokratikus keretek között és szabályok szerint történt. Míg a korábbi esetekben a vezetőváltások kirakatpereken, rituális leszámolásokon, nyilvános beismeréseken és kivégzéseken keresztül mentek végbe, ebben az esetben szabályosan és demokratikusan ment végbe a Központi Bizottság döntési folyamata, legitim szavazáson keresztül, amelynek végén az objektív érvek mentén váltották le Hruscsovot, aki a megszokottól eltérően nem került börtönbe, igaz, élete utolsó 7 évét teljesen visszavonultan és elszigetelten, lényegében házi őrizetben élte.[279]

A Hruscsovot ért – igaz nem formális – vádpontok, lényegében a leváltásának okai:[280]

  1. Központi Bizottság-beli munkatársai egyre növekvő aggodalma és egyet nem értése Hruscsov önkényes döntéshozatali módszerei és a kollegalitás hiánya miatt
  2. A munkatársait akadályozó, nehezen kezelhető bürokrácia. A döntéseket immár a bürokraták hozták úgy, hogy a párt egyre veszített fontosságából és még maga Hruscsov is a pártfunkcionáriusok rászedésével, vagy megkerülésével ért el döntéseket
  3. A KGB egyre nagyobb ellenállása személye és módszerei iránt (a hadsereg érdekes módon nem kapott szerepet az elmozdításában, míg korábban mindig nagy szerepe volt az ilyen ügyekben)
  4. A mezőgazdaság számított Hruscsov kedvenc és fő működési területének, mégis az ország legégetőbb problémája a komoly erőfeszítések ellenére égbekiáltó kudarcot valló mezőgazdaság volt, illetve az annak nyomán előálló élelmiszerhiány, amely a közvéleményt is Hruscsov ellen fordította
  5. Hruscsov kiöregedett és megfáradt és egyre kevesebb energiát fektetett a tömegbázisa fenntartásába, miközben politikai ellenfelei szisztematikusan és fáradhatatlanul építgették a magukét

Érdekes módon szinte közmegegyezés-szerűen szokás a kubai rakétaválságban játszott szerepét, az akkor elszenvedett politikai vereséget említeni az okok között. Azonban ez inkább csak látens módon lappanghatott a döntés mögött, mivel ezzel sem meg nem vádolták Hruscsovot, valamint az ebben hozott döntésekben a pártvezetés is részt vett és támogatták a külpolitikai lépéseit.[281]

Nyugdíjas éveiSzerkesztés

Hruscsov leváltását követően hivatalosan nyugállományba vonult, így 400 rubeles állami nyugdíjat kapott, továbbá egy házat Moszkvában és egy dácsát Lukjanovkában, Kijev mellett, valamint egy autót.[282] Az elmozdítását követően hamarosan mély depresszióba zuhant. Csak néhány látogatót fogadott, különösen úgy, hogy a látogatókat visszatartotta a tudat, hogy a volt főtitkárt őrző KGB-ügynökök feljegyeztek minden mozgást, minden érkező és távozó látogatót.[283] A 400 rubeles nyugdíj jelentős visszalépés volt a korábbi életszínvonalához képest, ennyit nagyjából egy közepes méretű gyár igazgatója, vagy egy tudományos intézet laborjának vezetője keresett akkoriban a Szovjetunióban, bár mindenesetre kényelmes megélhetést jelentett.[284] Hruscsov nemkívánatos személy lett a közéletben, említeni sem volt ildomos semmilyen írott sajtótermékben, vagy könyvben. Így például az akkoriban kiadott Nagy Szovjet Enciklopédia harmadik kiadásából is kihagyták a nevét a Nagy Honvédő Háború jelentősebb politikai komisszárjai névsorából.[52]

Egy alkalommal a látogatói között különleges személy bukkant fel, egykori vitapartnere, Richard Nixon, aki éppen elnökválasztási kampányára készült és ellátogatott a Szovjetunióba, azonban Nixon moszkvai lakásán próbálta felkeresni Hruscsovot, míg az a dácsájában pihent.[285]

1966-ban hozzálátott a memoárjai elkészítéséhez. Kezdetben egy magnetofonra mondta emlékeit, mindezt a szabadban, csakhogy a KGB lehallgatókészülékei ne hallhassák, amit mond. Azonban a háttérzajok miatt ez a kísérlete kudarcba fulladt és kénytelen volt a házba költözni és ott felmondani a magnetofonra a szöveget. 1968-ig a KGB nem is törődött a dologgal, ám ekkor felszólították Hruscsovot, hogy adja át a magnetofonszalagokat, amit ő megtagadott.[286] Aztán amikor szívproblémákkal az idős politikus kórházba került, a KGB megkörnyékezte Szergej Hruscsovot 1970-ben, hogy külföldi ügynökök készülnek ellopni a felvételeket. Hruscsov fia átadta a felvételeket, mivel úgy gondolta, hogy a KGB úgyis el tudja lopni, ha akarja, de előtte másolatokat készített róla, amelyekből végül Nyugatra is eljutott egy példány. Szergej úgy intézte, hogy a Nyugatra csempészett memoárokat kiadják, ami 1970 végén meg is történt Hruscsov emlékszik címmel.[287] Némi nyomásra Nyikita Hruscsov kiadott egy közleményt, hogy ő nem adott át semmilyen kiadónak semmilyen anyagot – amelyre alapozva aztán az Izvesztyija újság megírhatta, hogy az Nyugaton megjelent memoár hamisítvány[288] – illetve büntetésül Szergej Hruscsov egy kevésbé vonzó állást kellett elfogadjon. A szovjet állami média körbehordozta Hruscsov nyilatkozatát és széltében-hosszában bemutatta, és így hat év után ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor a média egyáltalán megemlítette a korábbi vezetőt. A később megjelent Nagy Szovjet Enciklopédia újabb kiadása így összegezte személyét: „tevékenységében megjelentek olyan elemek, mint a szubjektivizmus és voluntarizmus”.

MagánéleteSzerkesztés

 
Első feleségével, Jefroszinyja Piszarevával 1916-ban

1914-ben, a donbaszi évek alatt 20 éves ifjúként találkozott Jefroszinyja Piszarevával, a rutcsenkovói bánya liftkezelőjének lányával és még abban az évben összeházasodtak. A frigyből két gyermek született: Julija 1915-ben, illetve Leonyid 1917-ben.[10]

A világháború és az utána következő polgárháború mérhetetlen pusztítást és éhínséget okozott Oroszországban, majd a Szovjetunióban. Ennek egyik áldozata volt Hruscsov felesége: míg férje a hadseregben szolgált, Jefroszinyja elkapta a tífuszfertőzést és elhunyt. A legendárium szerint a temetésre hazatérő Hruscsov – hűen a bolsevik eszmékhez – nem engedte, hogy a koporsót a templomba vigyék, ám a temetőnek csak a templomból volt bejárata Kalinovkán, így a gyászmenet férfitagjai a kerítésen emelték át a koporsót, hogy eljusson a sírhoz, a helybéliek nagy megrökönyödésére.[16]

1922-ben, a rabfak-tanfolyam ideje alatt ismerkedett meg Nyina Petrovna Kuharcsukkal, aki életrajzírója szerint egy jól képzett pártbeli szervező, tehetős, bár későbbi hivatalos verzió szerint szegény ukrán parasztcsalád lánya volt és aki Hruscsov tanulmányaiban segített neki az iskolában.[289] Egymásba szerettek és innentől kezdve a pár férj-feleségként élt tovább, bár hivatalosan csak 1965-ben, Hurscsov kényszernyugdíjazását követően házasodtak össze. A párnak három gyermeke született: Rada lányuk 1929-ben, Szergej fiuk 1935-ben és legkisebb lányuk Jelena 1937-ben. 1943-ban örökbe fogadták Leonyid lányát, unokájukat „ifjabb” Juliját, mivel annak édesanyja kémkedés vádjával több mint 10 évre börtöntáborba került.[290] Hruscsov pártfőtitkárrá választását követően Nyina Hruscsova afféle nyugati mintájú first lady pozíciót foglalt el, elkísérte férjét annak hivatalos útjaira, hivatalos rendezvényeken jelent meg és lényegében ő volt Hruscsov privát életének szervezője.[291]

HalálaSzerkesztés

 
Hruscsov sírja

Nyikita Hruscsov 1971. szeptember 11-én, szívroham következtében hunyt el Moszkvában a Kreml kórházában 77 évesen. A hatóságok megtagadták, hogy a Kreml falánál temessék el állami külsőségek mellett, helyette a moszkvai Novogyevicsi temetőben helyezték örök nyugalomra. Aggódván egy demonstrációtól a hivatalos szervek nem is hozták nyilvánosságra a halálhírt egészen a holttest felravatalozásáig és a temetőt is katonaság vette körül. Így aztán csak néhány művész és író csatlakozott a családhoz a sírhelynél a csendes temetésen.[292]

A Pravda mindössze egy egysoros közleményben jelentette, hogy a korábbi miniszterelnök és főtitkár elhalálozott, miközben a nyugati sajtó széles körben tudósította a hírt.[293] Harry Schwartz, a The New York Times veterán moszkvai tudósítója például így búcsúztatta az egykori politikust: „Mr. Hruscsov, Ön rányitotta az ajtót és az ablakot egy megkövült struktúrára és friss levegőt engedett be, olyan változásokat hozva, amelyről az idő már ítéletet mondott, miszerint azok alapvetőek és visszafordíthatatlanok”.[294]

ÖrökségeSzerkesztés

Nyikita Hruscsov meglehetősen ellentmondásos örökséget hagyott hátra. Robert Service történész így összegezte a politikus életpályáját:

„...egyszerre volt sztálinista és antisztálinista, a kommunizmus híve és cinikus kétkedő, önreklámozó alak és mogorva filantróp, bajkeverő és béketeremtő, egy ösztönző kolléga és parancsolgató bugris, államférfi és politikus, aki hanyatt esett saját intellektuális mélységeitől...”[295]

Legtöbb újítását végül felszámolták és visszafordították. Így volt ez a pártújítással, hogy a képviselők egyharmadát minden választással le kell cserélni, vagy azzal az ötlettel, hogy a pártstruktúrát meg kell bontani ipari és mezőgazdasági szekciókra. Vagy így volt ez a középiskolások szakmai továbbképzési programjával is, amelyet végül elvetettek, vagy azzal a tervével, hogy telepítsék ki a meglevő mezőgazdasági kutató és oktatási intézményeket a városokból „terepre” (bár az újonnan alakított ilyen intézményeket már mind a nagyobb városokon kívülre telepítették). A hruscsovka néven elhíresült házépítési modell is megbukott, az alacsony építésű, lift nélküli emeletes lakások helyett magasabb építésűek és balkonnal, lifttel ellátottak vették át a helyüket, sokszor a hruscsovkák bontása mellett. Némelyik mezőgazdasági kezdeményezését is visszavonták, Így történt ez a kukoricatermesztési programmal. A kukoricatermesztés olyan népszerűtlen lett 1965-ben és utána, hogy a vetése a háború utáni időszak legkisebb szintjére süllyedt és még azok a kolhozok és szovhozok is megtagadták a vetésüket, amelyek korábban sikeresebbek voltak a növénnyel. Liszenko is kikerült a politikai döntéshozói pozícióból, így az utolsó támogatóját is elvesztette a kukoricatermesztési program. Egyetlen kezdeményezése maradt fenn, a gépállomások problémás megszüntetése és bezárása, az mtsz-ek (masinno-traktornaja sztancija) továbbra is bezárva maradtak, fenntartva a mezőgazdaság ezen neuralgikus gondját.[296]

Ugyan a szovjet életszínvonal a Hruscsov vezetését követő 10 évben erősen nőtt, az sokkal inkább az ipar által indukált növekedés volt, mivel a mezőgazdaság továbbra is lemaradva hátul kullogott a gazdasági teljesítményekben, amely továbbra is folytonos élelmiszerválságokat hoztak, például 1972-ben és 1975-ben. Emiatt Brezsnyev is a Hruscsov által teremtett precedenst követve Nyugatról vásárolt gabonát, hogy elkerülje a hiányokat és az éhezést. A hruscsovi kvázi demokratizmust ismét felváltotta Brezsnyev alatt a totalitárius államirányítás, mivel az új vezetőnek és kollégáinak sem sikerült népszerűséget kivívnia. Saját hatalmuk és az államrend fenntartásához a KGB és a Szovjet Hadsereg is újabb és újabb előjogokat kapott. A kormányzat konzervatív politikája vezetett az 1956-os lengyel és magyar eseményekhez hasonló 1968-as prágai tavaszhoz.[297]

Hruscsov külföldre gyakorolt hatását sem lehet egyértelmű sikerként, vagy kudarcként kezelni. Alekszandr Furszenko történész elemzése szerint ha nem is közvetlenül és látványosan, de Hruscsov katona- és külpolitikája által rajzolt stratégia befolyásolta és kis mértékben kényszerítette is a Nyugatot a kompromisszumokra. Így például az USA-val kötött egyezmény, miszerint az nem támadja meg Kubát, mindmáig érvényben maradt és teljesült, míg a nyugati világ elutasítása a Német Demokratikus Köztársaság elismerésére is lassan foszladozott, egészen addig, míg 1975-ben az USA és a többi NATO-tagország együtt írta alá a Varsói Szerződés országaival – köztük egyenrangú félként az NDK-val – a helsinki záróokmányt, amely az emberi jogok sztenderjeit állította fel Európában.[298]

Saját országában is megoszlanak a vélemények a hruscsovi időszakról. Egy széles körű orosz felmérés szerint a 20. századból a 21. században élő oroszok mindössze két időszakot ítélnek meg pozitívan, a II. Miklós cár alatti és a Hruscsov alatti éveket. Egy másik, 1998-ban a fiatal oroszok között végzett közvélemény-kutatás adatai alapján II. Miklósról mondták, hogy több jót tett, mint ártott, miközben az összes 20. századi szovjet vezető több kárt teremtett, mint hasznot, kivéve Hruscsov, akiről egyenlőnek vélték a mérleget.[299] Hruscsov életrajzírója William Tompson próbálta meg összehasonlítani a néhai vezető reformjait azokkal, amelyeket később vezettek be:

„A brezsnyevi évek alatt és az azt követő hosszabb interregnum alatt, a generáció, amely az 1950-es évek 'első orosz tavaszán' nőtt fel, azt várták mikor kerülnek hatalomra. Amint Brezsnyev és kollégái meghaltak, vagy nyugdíjazták őket, a titkos beszéd és a desztálinizáció első hullámának emberei váltották fel őket, akiknek már ez a tapasztalat volt a formáló erejük, és ezek a „XX. Kongresszus gyermekei” ragadták meg a hatalom kantárszárát Mihail Gorbacsov és kollégái vezetése alatt. A Hruscsov-éra szolgáltatta ezeknek a másodgenerációs reformereknek az inspirációt és a tanmeséket.”[300]

Kitüntetései, elismeréseiSzerkesztés

 
Hruscsov legrangosabb kitüntetéseivel (A Német Szocialista Egységpárt 1962-es kongresszusán)

SzovjetSzerkesztés

  • A Szovjetunió Hőse – 1964.04.16, 70. születésnapja alkalmából és "a kommunista társadalom építésében, a Szovjetunió gazdasági és védelmi erejének megerősítésében, a Szovjetunió népei közötti testvéri barátság fejlesztésében, a lenini békepolitika megvalósításában a kommunista pártnak és a szovjet államnak nyújtott kiemelkedő szolgálataiért, valamint a Nagy Honvédő Háborúban a náci megszállók elleni harcban nyújtott kiemelkedő szolgálataiért"
  • A Szocialista Munka Hőse háromszor:
  1. 1954.04.16. — 60. születésnapja alkalmából és "a szovjet államért tett szolgálatai elismeréseként"
  2. 1957.04.08. — "az érintetlen és parlagon hagyott területek fejlesztésére irányuló intézkedések kidolgozásában és végrehajtásában elért kiemelkedő eredményekért"
  3. 1961.06.17. — "a rakétaipar, a tudomány és a technika megteremtése és fejlesztése irányában tett kiemelkedő szolgálataiért, valamint a "Vosztok" műholdhajó fedélzetén a szovjet ember első űrrepülésének sikeres végrehajtásában nyújtott teljesítményéért, amely új korszakot nyitott az űrkutatásban" [301]
  1. 1935.05.13. — "a párt és a kormány határozatának sikeres végrehajtásáért, a bolsevik munkatempó biztosításáért és a moszkvai metró első szakasza építésének időben történő befejezéséért"
  2. 1944.04.16. — 50. születésnapja alkalmából és "a párt és a szovjet nép érdekében tett kiemelkedő szolgálataiért".
  3. 1948.01.23 — az ukrajnai szovjethatalom 30. évfordulója és "az ipar, a mezőgazdaság, a tudomány, a kultúra és a művészet fejlesztése és helyreállítása terén elért sikerek" kapcsán
  4. 1954.04.16. — a Szocialista Munka Hősével együtt
  5. 1957.04.08. — a Szocialista Munka Hősével együtt
  6. 1961.06.17. — a Szocialista Munka Hősével együtt
  7. 1964.04.16. — a Szovjetunió Hősével együtt
  • A Munka Vörös Zászló érdemrendje – 1939.02.07., "a mezőgazdaságban elért kiemelkedő sikerekért, különösen az alapvető mezőgazdasági munkák terveinek túlteljesítéséért"
  • Szuvorov-rend I. fokozat (1945)
  • Kutuzov-rend I. fokozat (1943)
  • Szuvorov-rend II. fokozat (1943)[303]
  • Nagy Honvédő Háború-érdemrend I. fokozat (1945)
  • Szolgálati érdemérem (Ingusföld) — 2006.04.29. posztumusz, "az elnyomott népek történelmi igazságának helyreállításában, valamint az ingus nép jogainak és szabadságának helyreállításában nyújtott kiemelkedő szolgálataiért"[304]
  • Vlagyimir Iljics Lenin születésének 100. évfordulója emlékérem (1970)
  • A "Nagy Honvédő Háború partizánja" érdemérem I. fokozat
  • "Sztálingrád védelméért" érdemérem
  • "Az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háborúban Németország felett aratott győzelemért" érdemérem (1945)
  • "Az 1941—1945-ös Nagy Honvédő Háborúban végzett hősies munkáért" érdemérem
  • "A déli kohászati vállalatok helyreállításárt" érdemérem
  • "Húszéves az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem" érdemérem (1965)
  • "A szűzföldek fejlesztéséért" érdemérem
  • "40 éves az SZSZKSZ Fegyveres Erői" jubileumi érem (1958)
  • "50 éves az SZSZKSZ Fegyveres Erői" jubileumi érem (1968)
  • "Moszkva 800. évfordulója" emlékérem (1947)
  • "Leningrád 250. évfordulója" emlékérem (1957)
  • Nemzetközi Lenin-díj "A nemzetek közötti béke megszilárdításáért" (1959)
  • Az Ukrán SZSZK T. H. Sevcsenko Nemzeti Díja — az ukrán szovjet szocialista kultúra fejlődéséhez való kiváló hozzájárulásáért[305]
  • Az SZSZKSZ érdemes bányásza (1960.04.07.)[306];
  • A "Bányászdicsőség" I. fokozata (1960.04.07.)[306]

KülföldiSzerkesztés

  • Románia Csillaga érdemrend I. fokozat (Román Szocialista Köztársaság)
  • A Béke Világtanács jubileumi érme (1960)
  • "Az asszuáni gát alapkőletétele"-aranyérem (1960, Egyesült Arab Köztársaság)
  • "Szadd-el-Aali; A Nílus legyőzéséért" érem, I. osztály (1964, Egyesült Arab Köztársaság)
  • A Nílus-rend lánca (1964, Egyesült Arab Köztársaság)
  • A Bolgár Népköztársaság Hősének aranycsillaga (1964, Bolgár Népköztársaság)
  • Georgi Dimitrov-rend (1964, Bolgár Népköztársaság)
  • Fehér Oroszlán-rend I. fokozat (1964, Csehszlovák Szocialista Köztársaság)
  • "A szlovák nemzeti felkelés 20. évfordulója" emlékérem (1964, Csehszlovák Szocialista Köztársaság)
  • Karl Marx-rend (1964, Német Demokratikus Köztársaság)
  • Szühebátor-rend (1964, Mongol Népköztársaság)

Művei magyarulSzerkesztés

  • Chruscsov elvtárs beszéde az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa jubileumi ülésszakán; Területi Könyv- és Újságkiadó, Uzshorod, 1948
  • Az ukrán nép egy egységes Ukrán Szovjet Államban való egyesülésének tizedik évfordulója. 1949. X. 29-én megtartott beszéd; Könyv- és újságkiadó, Uzshorod, 1949
  • A kolhozok további szervezeti és gazdasági megerősítésének néhány helyzetéről; Mezőgazdasági Dokumentációs Központ, Budapest, 1950 (Mezőgazdasági Dokumentációs Központ. Fordítások)
  • A kolhozokban folyó építkezésről és a kolhozok rendezéséről; Mezőgazdasági Dokumentációs Központ, Budapest, 1951 (Mezőgazdasági Dokumentációs Központ. Fordítások)
  • A kolhozok szervezési-gazdasági megerősítése – a mezőgazdaság további erőteljes fejlődésének záloga; Mezőgazdasági Dokumentációs Központ, Budapest, 1951
  • A népek sztálini barátsága – hazánk legyőzhetetlenségének záloga; Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzshorod, 1951
  • Az SZKBP szervezeti szabályzatának módosítása; Szikra, Budapest, 1952
  • Módosítások az SZKBP szervezeti szabályzatában. Jelentés az SZKBP XIX. kongresszusán. 1952. okt. 10.; Politikai Kiadó, Bucureşti, 1952
  • Beszámoló a párt 19. kongresszusának a SZKP szervezeti szabályzatának módosításáról; Kárpátontúli Könyvkiadó, Uzshorod, 1953
  • A Szovjetunió mezőgazdaságának további fejlesztésére irányuló intézkedések; Kárpátontúli Területi Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzsgorod, 1953
  • A Szovjetunió mezőgazdaságának továbbfejlesztését szolgáló intézkedésekről. Az SZKP Központi Bizottságának 1953. szeptember 3-i teljes ülésén mondott előadói beszéd és a határozat; Szikra, Budapest, 1953
  • A Szovjetunió gabonatermelésének további növeléséről, s a szűz- és parlagföldek hasznosításáról. Az SZKP Központi Bizottsága teljes ülésének, továbbá a Szovjetunió Minisztertanácsának és az SZKP Központi Bizottságának határozata; Szikra, Budapest, 1954
  • Az állatitermékek termelésének növeléséről; Szikra, Budapest, 1955
  • V. M. Molotov–N. Sz. Hruscsov: A nemzetközi helyzetről és a Szovjetunió külpolitikájáról; Szikra, Budapest, 1955
  • A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának beszámoló jelentése a 20. pártkongresszusnak 1956. február 14.; Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzshorod, 1956
  • Jelentés az SZKP 20. Kongresszusán a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának tevékenységéről; Politikai Kiadó, Bukarest, 1956
  • N. A. Bulganyin–N. Sz. Hruscsov: Indiai, burmai és afganisztáni beszédek; Szikra, Budapest, 1956
  • N. A. Bulganyin–N. Sz. Hruscsov: Az indiai, burmai és afganisztáni út; Szikra, Budapest, 1956
  • Az indiai diadalút. N. A. Bulganyin és N. Sz. Hruscsov történelmi látogatása Indiában; Országos Béketanács, Budapest, 1956
  • A Központi Bizottság beszámolója az SZKP 20. kongresszusának; Szikra, Budapest, 1956
  • A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója. Beszámoló az SZSZKSZ Legfelső Szovjetének jubileumi ülésszakán; Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzshorod, 1957
  • Az iparvezetés szervezetének további tökéletesítéséről. Előadói beszéd a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjének 7. ülésszakán 1957. május 7-10. és az ennek alapján elfogadott törvény; Kossuth, Budapest, 1957
  • 40 éve győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Jelentés a Szovjetunió Legfelső Szovjetének jubileumi ülésszakán; Állami Politikai Kiadó, Bukarest, 1957
  • A kolhozrendszer továbbfejlesztéséről s a gép- és traktorállomások átszervezéséről; Kossuth, Budapest, 1958
  • Jelentés a Szovjetunió Kommunista Pártjának 21. rendkívüli kongresszusán. A Szovjetunió népgazdasága fejlesztésének 1959–1965. évi ellenőrző számairól; Politikai Kiadó, Bukarest, 1959
  • Javaslatok az iskola és az élet közti kapcsolat szorosabbá tételére és a közoktatási rendszer fejlesztésére eljegyzések és idevonatkozó cikkek a szovjet szakirodalomból; szöveg N. Sz. Hruscsov et al.; Magyar-Szovjet Baráti Társaság, Budapest, 1959
  • A kommunizmus építésének programja N. Sz. Hruscsov beszámolója az SZKP 21. kongresszusán; Kossuth, Budapest, 1959
  • A nagy találkozó. N. Sz. Hruscsov látogatása az Egyesült Államokban 1959; Kossuth, Budapest, 1959
  • A békés egymás mellett élésért. Beszédek és írások 1959. jan.-dec.; Kossuth, Budapest, 1960 (Pártmunkások könyvtára)
  • A szocialista tábor hangja az ENSZ-ben; N. Sz. Hruscsov et al. beszédei; Kossuth, Budapest, 1960
  • A békéért és a népek szabadságáért. N. Sz. Hruscsov, Kádár János beszéde az ENSZ 15. közgyűlésén; Kossuth, Budapest, 1960
  • Jelentés az SZKP 22. kongresszusán a Szovjetunió Kommunista Pártjának programjáról. 1961. október 18; Politikai, Bukarest, 1961
  • Nemzetközi kérdések. a kommunista világmozgalom újabb győzelmeiért; Zrínyi, Budapest, 1961 (Kötelező olvasmány a változó állomány számára)
  • A Szovjetunió agrárpolitikájának irányvonalai. N. Sz. Hruscsov 1961. jan. plénum után tartott tíz mezőgazdasággal foglalkozó beszéde; Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest, 1961
  • A Szovjetunió mezőgazdasága a kommunizmus építésének útján. Hruscsov mezőgazdasági jellegű beszédei; Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ, Budapest, 1962
  • A mezőgazdasági termékek bőségéért; Kossuth, Budapest, 1962
  • Fegyver és háború nélküli világért. Beszédek nemzetközi kérdésekről 1960-1961; Kossuth, Budapest, 1962
  • A nemzetközi helyzet és a Szovjetunió külpolitikája. Beszámoló a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjének dec. 12-i ülésén; Kossuth, Budapest, 1962
  • A szovjet irodalom és művészet kérdései. Beszéd 1963. március 8-án; Kossuth, Budapest, 1963
  • A népgazdaság fejlesztéséről és pártirányításának átszervezéséről. Előadói beszéd és határozat az SZKP Központi Bizottságának 1962. nov. 19-23-i plénumán; Kossuth, Budapest, 1963
  • Újabb nagy lépés a kommunizmus felé. Az SZKP Központi Bizottságának plénuma a vegyipar rohamos ütemű fejlesztéséről. 1963. dec. 9-13.; Kossuth, Budapest, 1964
  • N. Sz. Hruscsov mindmáig titkos beszéde az SZKP XX. kongresszusán 1956. februárban Sztálin bűneiről; "M.O.", Budapest, 1984
  • A személyi kultuszról és következményeiről. Beszámoló az SZKP XX. kongresszusának zárt ülésén, 1956. február 25.; fordította: Zalai Edvin; Kossuth, Budapest, 1988
  • Szemben a zsarnokkal; fordította: Gellért György; Leopárd, Budapest, 1990
  • John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov levelezése a kubai rakétaválság alatt; fordította:, sajtó alá rend. Simon Ágnes, Simon Eszter; JATEPress, Szeged, 2002 (Documenta historica)
  • Hruscsov–Tito levélváltás, 1954; tan., fordította:, sajtó alá rend. ifj. Prohászka Géza; JATEPress, Szeged, 2005 (Documenta historica)

JegyzetekSzerkesztés

  1. Taubman 20. o.
  2. Ksenia Ivanovna Khrushcheva (angol nyelven). Geni.com. (Hozzáférés: 2022. július 6.)
  3. Taubman 18. o.
  4. a b Tompson 2−3. o.
  5. Taubman 27. o.
  6. Taubman 26. o.
  7. a b Taubman 30. o.
  8. Tompson 6–7 o.
  9. Carlson 141. o.
  10. a b Tompson 8–9. o
  11. Taubman 38–40. o.
  12. Taubman 47. o.
  13. Никита Хрущёв: полёт «кукурузника». (Hozzáférés: 2022. június 29.)
  14. a b Taubman 47–48.
  15. Taubman 48–49. o.
  16. a b c Taubman 50. o.
  17. a b Taubman 52. o.
  18. Taubman 53–54. o.
  19. Taubman 55. o.
  20. a b Tompson 16–17 o.
  21. Átírva, Petrovo-Marjinszkij járás. Ezt a járást 1923-ban hozták létre, Petrovszkij és Marjinka települések környékéből. Előbbi ma Doneck része, utóbbi önálló járási központ.
  22. Taubman 63. o.
  23. a b Taubman 64–66. o.
  24. Khrushchev Volume 1: Commissar, 28. o.
  25. Taubman 68. o.
  26. a b c Taubman 73. o.
  27. a b Tompson 31–32 o.
  28. Tompson 33–34 o.
  29. Taubman 94–96. o.
  30. Taubman 105–106. o.
  31. Taubman 98. o.
  32. Taubman 99. o.
  33. a b Taubman 100. o.
  34. a b Taubman 103–104. o.
  35. Tompson 69. o.
  36. Taubman 114–115. o.
  37. Taubman 116. o.
  38. a b Taubman 118. o.
  39. Tompson 60 o.
  40. Где находились и чем занимались в Великую отечественную советские Генсеки Хрущев, Брежнев и Андропов Источник (orosz nyelven). Kulturologia.Ru. (Hozzáférés: 2022. május 31.)
  41. Taubman 73. o.
  42. Taubman 135–137. o.
  43. Taubman 72. o.
  44. Ránki 93. o.
  45. Ránki 112. o.
  46. Davies, Norman. Europa i krig 1939-1945: Ingen enkel seier. Gyldendal, 111. o. [2007]. ISBN 978-82-05-38330-2 
  47. Taubman 149. o.
  48. Taubman 150. o.
  49. Taubman 163. o
  50. Taubman 162–164. o.
  51. Khrushchev Volume 1: Commissar, 347. o.
  52. a b c d e f g h i Alden Whitman: Khrushchev's Human Dimensions Brought Him to Power and to His Downfall (angol nyelven). The New York Times Company. (Hozzáférés: 2022. április 6.)
  53. Khrushchev Volume 1: Commissar, 349–350. o.
  54. Taubman 164–168. o.
  55. a b Taubman 168–171. o.
  56. Taubman 81. o.
  57. a b c Douglas Birch: Khrushchev kin allege family honor slurred (angol nyelven). USA TODAY. (Hozzáférés: 2022. április 8.)
  58. Taubman 157–158
  59. Taubman 158. o.
  60. Taubman 158–162. o.
  61. Taubman 171–172. o.
  62. Taubman 177–178. o
  63. Taubman 81–82. o.
  64. a b c Tompson 86. o.
  65. Taubman 179. o.
  66. Taubman 180. o.
  67. Taubman 181. o.
  68. Taubman 193-195. o.
  69. Tompson 87–88. o.
  70. Taubman 195. o.
  71. a b Tompson 91. o.
  72. Taubman 199. o.
  73. Taubman 199–200. o.
  74. Taubman 200-201. o.
  75. Tompson 95. o.
  76. Taubman 203. o.
  77. a b Tompson 93. o.
  78. Taubman 203. o.
  79. Szergej Hruscsov. Никита Хрущев. Реформатор (orosz nyelven). «Vremja», 64. o. (2010). ISBN 978-5-9691-0533-1 
  80. Tompson 95. o.
  81. Taubman 205. o.
  82. a b Tompson 96–97. o.
  83. a b c d e f Khrushchev Volume 2: Reformer, 16–17. o.
  84. Taubman 210. o.
  85. a b Tompson 99. o.
  86. Taubman 226. o.
  87. Tompson 101. o.
  88. Taubman 228–230. o.
  89. Taubman 236–241. o.
  90. Tompson 114. o.
  91. (1953. március 8.) „Vast Riddle; Demoted in the Latest Soviet Shake-up” (angol nyelven). The New York Times Company.  
  92. a b Taubman 245. o.
  93. 1953 March 20 – Nikita Khrushchev begins his rise to power (angol nyelven). A&E Television Networks, 2020. március 19. (Hozzáférés: 2022. április 12.)
  94. Taubman 258. o.
  95. Taubman 246–247. o.
  96. Tompson 121. o.
  97. Timothy K. Blauvelt (2008. 3). „Patronage and betrayal in the post-Stalin succession: The Case of Kruglov and Serov” (angol nyelven). Communist and Post-Communist Studies 41 (1).  
  98. Andrew, Christopher, Gordievsky, Oleg. KGB: The Inside Story. New York: HarperCollins Publishers, 423–424. o. [1990]. ISBN 978-0-06-016605-3 
  99. Mark Kramer. „The Early Post-Stalin Succession Struggle and Upheavals in East-Central Europe” (angol nyelven). Journal of Cold War Studies 1 (2).  
  100. Harry Schwartz (1953. december 24.). „Beria Trial Shows Army's Rising Role” (angol nyelven). The New York Times.  
  101. Tompson 123. o.
  102. Tompson 125–126. o.
  103. a b Taubman 259. o.
  104. Taubman 263. o.
  105. Tompson 174. o.
  106. Taubman 260–264. o.
  107. Fursenko 15–17. o.
  108. Fursenko, Alekszandr. Khrushchev's Cold War. W.W. Norton & Co., 27. o. [2006]. ISBN 978-0-393-05809-3 
  109. Taubman 266–269. o.
  110. Taubman 275. o.
  111. Taubman 276. o.
  112. a b Taubman 279–280. o.
  113. Tompson 153. o.
  114. Nyikita Szergejevics Hruscsov: Речь Хрущева на закрытом заседании XX съезда КПСС (24—25 Ф евраля 1956 г.) (orosz nyelven). Bucherei А. Metreweli, München. (Hozzáférés: 2022. április 12.)
  115. February 25, 1956 Khrushchev's Secret Speech, 'On the Cult of Personality and Its Consequences,' Delivered at the Twentieth Party Congress of the Communist Party of the Soviet Union (angol nyelven). Wilson Center Digital Archive. (Hozzáférés: 2022. április 12.)
  116. a b Kende Tamás (2006. 1). „A nyertesek kongresszusa”. Beszélő 11 (1).  
  117. Khrushchev, Sergeĭ. Nikita Khrushchev and the Creation of a Superpower. The Pennsylvania State University Press, 200. o. [2000]. ISBN 978-0-271-01927-7 
  118. a b Taubman 286-291. o.
  119. Tompson 176–183. o.
  120. Taubman 361-364. o.
  121. Tompson 189. o.
  122. Medvedev 41–42. o.
  123. Tompson 198–199. o.
  124. Medvedev 154–157. o.
  125. Medvedev 153. o.
  126. Zubok 175. o.
  127. Zubok 172. o.
  128. Aaron Hale-Dorrell (2015. július 7.). „The Soviet Union, the United States, and Industrial Agriculture”. Journal of World History 26 (2), 295-324. o.  
  129. Lazar Volin (1959. 05). „Soviet Agriculture under Khrushchev”. The American Economic Review 49 (2), 15-32. o.  
  130. Volin, Lazar. Khrushchev and the Soviet Agricultural Scene, Soviet and East European Agriculture. University of California Press, 1-22. o. [1967/2020]. ISBN 9780520314801 
  131. Aaron Todd Hale-Dorrell: [https://cdr.lib.unc.edu/downloads/hd76s0171 Khrushchev’s Corn Crusade: The Industrial Ideal and Agricultural Practice in the Era of Post-Stalin Reform, 1953–1964] (angol nyelven). (Hozzáférés: 2022. április 19.) [doktori értekezés]
  132. Stephen J. Frese (2004. 11). „Comrade Khrushchev and Farmer Garst: East-West Encounters Foster Agricultural Exchange”. The History Teacher 38 (1), 37-65. o.  
  133. Carlson 205–206. o.
  134. a b Taubman 373. o.
  135. Medvedev 85. o.
  136. Medvedev 86–87. o.
  137. Medvedev 87–89. o.
  138. Medvedev 89–91. o.
  139. Medvedev 92–93. o.
  140. Medvedev 91–92. o.
  141. David Joravsky (1962. 11). „The Lysenko Affair”. Scientific American 207 (5), 41-49. o.  
  142. Tompson 214–216. o.
  143. Taubman 519–523. o.
  144. Taubman 607. o.
  145. Medvedev 160–161. o.
  146. Carlson 141. o.
  147. Khrushchev Volume 3: Statesman, 16–17. o.
  148. Medvedev 108. o.
  149. Tompson 192. o.
  150. Tompson 193. o.
  151. a b Catriona, Kelly. Children's world: growing up in Russia, 1890–1991. Yale University Press, 147. o. [2007]. ISBN 978-0-300-11226-9 
  152. Coumel, Laurent. The scientist, the pedagogue, and the Party official: Interest groups, public opinion, and decision-making in the 1958 education reform, Soviet state and society under Nikita Khrushchev. Taylor & Francis, 66-95. o. [2009]. ISBN 978-0-415-47649-2 
  153. Perrie, Maureen. The Cambridge History of Russia: The twentieth century. Cambridge University Press, 488. o. [2006]. ISBN 978-0-521-81144-6 
  154. Taubman 307. o.
  155. Taubman 308. o.
  156. a b Taubman 385. o.
  157. Taubman 628. o.
  158. Zubok 174. o.
  159. Zubok 174-175. o.
  160. Zubok 175. o.
  161. Taubman 525–528. o.
  162. a b Tompson 257–260. o.
  163. Daniel, Wallace L.. „Father Aleksandr Men and the Struggle to Recover Russia's Heritage” (angol nyelven). Demokratizatsiya 17 (1), 73–92. o.  
  164. Pospielovsky 83. o.
  165. Chumachenko, Tatiana A.. Church and State in Soviet Russia: Russian Orthodoxy from World War II to the Khrushchev years. Edward E. Roslof, 187. o. [2002]. ISBN 9780765607492 
  166. Tchepournaya, Olga (2003). „The Hidden Sphere of Religious Searches in the Soviet Union: Independent Religious Communities in Leningrad from the 1960s to the 1970s” (angol nyelven). Sociology of Religion 64 (3), 377–388. o.  
  167. Pospielovsky 84. o.
  168. Антирелигиозная кампания СССР (1958–1964) (HTML). (Hozzáférés: 2022. június 28.)
  169. a b Theodore Otto Windt Jr.: The rhetoric of peaceful coexistence: Khrushchev in America, 1959 (angol nyelven). Informa. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  170. Nyikita Szergejevics Hruscsov: 'On peaceful coexistence', from Foreign Affairs (October 1959) (angol nyelven). CVCE. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  171. Fursenko, Alekszandr. Khrushchev's Cold War. W.W. Norton & Co., 23-26. o. [2006]. ISBN 978-0-393-05809-3 
  172. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 230. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  173. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 149. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  174. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 150. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  175. Tompson 195–196. o.
  176. Tompson 187–188. és 217. o.
  177. Zubok 183–184. o.
  178. Carlson 247. o.
  179. Carlson 63. o.
  180. Skouras and Khrushchev debating capitalism vs communism (angol nyelven). Youtube, 1959. szeptember 19. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  181. Carlson 133. o.
  182. Carlson 226–227. o.
  183. Tompson 211. o.
  184. Tompson 218. o.
  185. Martha McNeil Hamilton (2000. november 10.). „Gem of a Jeweler Faces a Final Cut” (angol nyelven). The Washington Post.  
  186. Tompson 219–220. o.
  187. Tompson 219–223. o.
  188. Tompson 224. o.
  189. Tompson 225. o.
  190. Tompson219220
  191. The Paris Summit Falls Apart (angol nyelven). UPI, 1960 (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  192. Taubman 441. és 469. o.
  193. Carlson 265–266. o.
  194. Carlson 284–286. o.
  195. Zubok 139. o.
  196. William Taubman. „Did he bang it?: Nikita Khrushchev and the shoe” (angol nyelven). The New York Times.  
  197. Janello, Amy, Jones, Brennon. A Global Affair: An Inside Look at the United Nations. Jones & Janello, 230. o. [1995]. ISBN -86064-139-3 
  198. a b Nina Khrushcheva (2000. október 2.). „The case of Khrushchev's shoe” (angol nyelven). New Statesman.  
  199. Nikita Khrushchev. Yale University Press. [2000]. ISBN 0-300-07635-5 
  200. Tompson 232. o.
  201. Tompson 233–235. o.
  202. Reeves 145. o.
  203. Perry, Barbara A.. Jacqueline Kennedy: First Lady of the New Frontier. University Press of Kansas [2009]. ISBN ISBN 978-0-7006-1343-4. 
  204. Tompson 235–236. o.
  205. KECSKÉS D. GUSZTÁV: A szovjet csatlós államok a NATO perspektívájában az 1962-es kubai rakétaválság idején (magyar nyelven). real mtak. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  206. Tarján M. Tamás: 1962. október 14. – A kubai rakétaválság kezdete (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  207. William Blum: 30. CUBA 1959 to 1980s The unforgivable revolution (angol nyelven). AOL. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  208. Erdei András: A kubai rakétaválság története (magyar nyelven). Múlt kor. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  209. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 248. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  210. Max Holland: The “Photo Gap” that Delayed Discovery of Missiles (angol nyelven). CIA. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  211. a b John T. Correll: Airpower and the Cuban Missile Crisis (angol nyelven). Airfore Magazine. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  212. Kennedy, Robert. [0 Thirteen Days: A Memoir of the Cuban Missile Crisis]. W.W. Norton & Company, 19-21. o. [1999]. ISBN 978- 0-393-31834-6 
  213. John F. Kennedy: President John F. Kennedy's Speech Announcing the Quarantine Against Cuba, October 22, 1962 (angol nyelven). Mount Holyoke College. (Hozzáférés: 2022. április 29.)
  214. The Submarines of October (angol nyelven). National Security Archive. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  215. Edward Wilson: Thank you Vasili Arkhipov, the man who stopped nuclear war (angol nyelven). Guardian News & Media Limited. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  216. a b Department of State Telegram Transmitting Letter From Chairman Khrushchev to President Kennedy, October 26, 1962 (angol nyelven). John F. Kennedy Presidental Library and Museum. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  217. Fursenko, Alekszandr. " Khrushchev's Cold War". W.W. Norton & Co., 469-472. o. [2006]. ISBN 978-0-393-05809-3 
  218. A. Walter Dorn és Robert Pauk: U Thant and the Cuban Missile Crisis (angol nyelven). WalterDorn.net. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  219. Reeves, Richard. President Kennedy: Profile of Power. New York: Simon & Schuster, 390-403. o. [1993]. ISBN 978-0-671-64879-4 
  220. Reeves, Richard. President Kennedy: Profile of Power. New York: Simon & Schuster, 426. o. [1993]. ISBN 978-0-671-64879-4 
  221. 67. Telegram From the Department of State to the Embassy in the Soviet Union. The Cuban Missile Crisis, October 1962. United States Department of State, 1962. október 27. [2021. szeptember 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  222. Christopher, Andrew. [0 For the President's Eyes Only: Secret Intelligence and the American Presidency from Washington to Bush]. Harper Perennial, 688. o. [1996]. ISBN 978-0-06-092178-1 
  223. Cuban Missile Crisis Timeline (angol nyelven). Nuclear Age Peace Foundation. (Hozzáférés: 2021. augusztus 12.)
  224. Hunt, Michael H.. [0 Crises in U.S. Foreign Policy: An International History Reader]. Yale University Press, 287. o. [1996]. ISBN 978-0-300-06597-8 
  225. Bruce W. Nelan: Armageddon's Echoes (angol nyelven). AllPolitics. (Hozzáférés: 2021. augusztus 11.)
  226. COMMENCEMENT ADDRESS AT AMERICAN UNIVERSITY, WASHINGTON, D.C., JUNE 10, 1963 (angol nyelven). John F. Kennedy Presidental Library and Museum. (Hozzáférés: 2022. április 29.)
  227. Taubman 602. o.
  228. Taubman 604–605. o.
  229. Reeves, Richard. President Kennedy: Profile of Power. New York: Simon & Schuster, 550. o. [1993]. ISBN 978-0-671-64879-4 
  230. 1963-77: LIMITS ON NUCLEAR TESTING (angol nyelven). CTBTO. (Hozzáférés: 2021. augusztus 16.)
  231. Treaty banning nuclear weapon tests in the atmosphere, in outer space and under water (angol nyelven). ENSZ. (Hozzáférés: 2021. augusztus 16.)
  232. a b Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 166-168. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  233. ANTONI DUDEK: Trzy dni października (lengyell nyelven). Polska Press. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  234. 1956: Sowieci idą na Warszawę! (lengyel nyelven). ATLAS HISTORYCZNY HISTAR. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  235. Bajban ismerszik meg a barát (magyar nyelven). Múlt-kor történelmi portál. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  236. 1956: érett egyetemistákból neveletlen kamaszok (magyar nyelven). Szabad Európa. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  237. a b A Szabadság napjai (magyar nyelven). Sulinet. (Hozzáférés: 2022. május 16.)
  238. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 168-170. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  239. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 145-147. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  240. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 169. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  241. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 189. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  242. Taubman 427–428. o.
  243. Taubman 336. o.
  244. Taubman 337. o.
  245. Zubok, Vladislav. A Failed Empire: The Soviet Union in the Cold War from Stalin to Gorbachev. University of North Carolina Press, 111. o. [2007]. ISBN 978-0-8078-5958-2 
  246. Taubman 336–337. o.
  247. Taubman 338. o.
  248. Zubok, Vladislav. A Failed Empire: The Soviet Union in the Cold War from Stalin to Gorbachev. University of North Carolina Press, 136. o. [2007]. ISBN 978-0-8078-5958-2 
  249. Taubman 391. o.
  250. Taubman 392. o.
  251. Zubok, Vladislav. A Failed Empire: The Soviet Union in the Cold War from Stalin to Gorbachev. University of North Carolina Press, 137. o. [2007]. ISBN 978-0-8078-5958-2 
  252. Taubman, William. Khrushchev: The Man and His Era. W.W. Norton & Co, 394. o. [2003]. ISBN 978-0-393-32484-6 
  253. Taubman, William. Khrushchev: The Man and His Era. W.W. Norton & Co, 470-471. o. [2003]. ISBN 978-0-393-32484-6 
  254. Szergej Koroljov: Lehetőség a Föld mesterséges holdjának fejlesztésére (orosz nyelven). RGANTD. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  255. V.E. Gugyilin: Создание первых искусственных спутников Земли. Начало изучения Луны. Спутники "Зенит" и "Электрон" (orosz nyelven). Buran. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  256. Korolev and Freedom of Space: February 14, 1955–October 4, 1957 (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  257. A Föld mesterséges holdjának megalkotásáról szóló határozat – Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága, 1955. augusztus 8. (orosz nyelven). RGANTD. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  258. a b Anatoly Zak: Object D: the first Soviet satellite project (angol nyelven). Russian Space Web. (Hozzáférés: 2021. október 20.)
  259. Anatolij Zak: Sputnik mission (angol nyelven). Russian Space Web. (Hozzáférés: 2021. október 29.)
  260. WORLD'S FIRST SATELLITE AND THE INTERNATIONAL COMMUNITY'S RESPONSE (angol nyelven). The Voice of Russia. (Hozzáférés: 2021. október 29.)
  261. Brzezinski, Matthew B. Red Moon Rising: Sputnik and the Hidden Rivalries That Ignited the Space Age. Henry Holt and Co, 158-159. o. [2007]. ISBN 978-0-8050-8147-3. Hozzáférés ideje: 2021. október 29. 
  262. a b Kirill Bessonov: Sputnik's Legacy (angol nyelven). Moscow News. (Hozzáférés: 2021. november 4.)
  263. World Opinion and the soviet Satellite (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2022. május 24.)
  264. Siddiqi, Asif. A.. Sputnik and the Soviet Space Challenge. University of Florida Press, 172. o. [2003]. ISBN 978-0-8130-2627-5. Hozzáférés ideje: 2021. november 4. 
  265. Dancsó, Béla. Holdséta. Novella Kiadó, 13-25. o. [2004]. ISBN 9639442240. Hozzáférés ideje: 2021. október 19. 
  266. Zenit – Zenit Chronology (angol nyelven). astronautix.com. (Hozzáférés: 2014. január 4.)
  267. Dancsó Béla: Embert az űrbe! – 50 éves a Mercury program (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2014. január 4.)
  268. Asif A. Siddiqi: Challenge to Apollo – The Soviet Union and the Space Race (269-270. o.) (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2012. november 16.)
  269. Taubman 615. o.
  270. Taubman 617. o.
  271. Taubman 615. o.
  272. Taubman 5. o.
  273. Taubman 6. o.
  274. McCauley, Martin. The Cold War 1949-2016. Routledge, 64-65. o. [2017]. ISBN 9781138999015 
  275. McCauley, Martin. The Khrushchev Era 1953–1964. Longman, 81. o. [1995]. ISBN 9780582277762 
  276. Taubman 13. o.
  277. Taubman 16. o.
  278. Frank B. Gibney: Leadership of the Soviet Union of Nikita Khrushchev (angol nyelven). Britannica. (Hozzáférés: 2022. június 28.)
  279. NYIKITA SZERGEJEVICS HRUSCSOV (1894 - 1971) (magyar nyelven). doksi. (Hozzáférés: 2022. június 28.)
  280. William J. Tompson: The Fall of Nikita Khrushchev (angol nyelven). JSTOR. (Hozzáférés: 2022. június 28.)
  281. Lazar Volin: Khrushchev and the Soviet Agricultural Scene (angol nyelven). De Gruyter. (Hozzáférés: 2022. június 28.)
  282. Taubman 16-17. o.
  283. Taubman 622-623. o.
  284. Roy Medvedev: N.S. Khrushchev in retirement (angol nyelven). Oxford University Press. (Hozzáférés: 2022. május 18.)
  285. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 279. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  286. Tompson, William J.. "Khrushchev: A Political Life". St. Martin's Press, 280. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  287. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 280-281. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  288. Theodore Shabad: Izvestia Likens ‘Memoir’ to Forgeries (angol nyelven). The New York Times Company. (Hozzáférés: 2022. május 27.)
  289. Traubman 58–59. o.
  290. Валентин Барышников: Юлия Хрущева, внучка и дочь (orosz nyelven). Радио «Свобода». (Hozzáférés: 2022. május 27.)
  291. Nikita Hruscsov felesége: életrajz, történelem és érdekes tények (magyar nyelven). sodiummedia. (Hozzáférés: 2022. április 5.)
  292. Tompson, William J.. "Khrushchev: A Political Life". St. Martin's Press, 282-283. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  293. Carlson, Peter. "K Blows Top: A Cold War Comic Interlude Starring Nikita Khrushchev, America's Most Unlikely Tourist". PublicAffairs, 299]. o. [2009]. ISBN 978-1-58648-497-2 
  294. HARRY SCHWARTZ: We Know Now That He Was A Giant Among Men; Khrushchev (magyar nyelven). The New York Times Company. (Hozzáférés: 2022. május 27.)
  295. Service, Robert. A History of Twentieth-Century Russia. Harvard University Press, 375. o. [1997]. ISBN 9780713991482 
  296. Medvedev, Roy és Zhores. Khrushchev: The Years in Power. W.W. Norton & Co, 180-182. o. [1978]. ISBN 978-0231039390 
  297. Medvedev, Roy és Zhores. Khrushchev: The Years in Power. W.W. Norton & Co, 180-185. o. [1978]. ISBN 978-0231039390 
  298. Fursenko, Alekszandr. Khrushchev's Cold War. W.W. Norton & Co., 544. o. [2006]. ISBN 978-0-393-05809-3 
  299. Taubman, William. Khrushchev: The Man and His Era. W.W. Norton & Co, 650. o. [2003]. ISBN 978-0-393-32484-6 
  300. Tompson, William J.. Khrushchev: A Political Life. St. Martin's Press, 283-284. o. [1995]. ISBN 978-0-312-12365-9 
  301. Горянникова В. Ф. В. Д. Калмыков — конструктор, учёный, министр
  302. Герои страны
  303. Указ Президиума Верховного Совета СССР, 9 апреля 1943
  304. Указ Президента Республики Ингушетия от 29 апреля 2006 года № 102 «О награждении орденом „За заслуги“ Хрущёва Н. С.»
  305. См.
  306. a b Вручення М. С. Хрущову диплома про присвоєння йому звання «Почесний шахтар» і знака «Шахтарська слава» І ступеня. / Ленінець. — 1960 (12 квітня). — № 44 (3446). — С. 2.

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Nikita Khrushchev című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) Хрущёв, Никита Сергеевич című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés