Főmenü megnyitása

Osztrovszki György (Kolozsvár, 1914. március 28.Budapest, 1988. október 15.) iparpolitikus, vegyészmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Szakmai munkája a nyersanyag-feldolgozó ipar belföldi és nemzetközi együttműködésének szervezésére irányult, hozzájárult az exportképes magyar alumíniumkohászat megteremtéséhez. 1964 és 1981 között Magyarország nehézipari miniszterhelyettese volt.

Osztrovszki György
Született 1914. március 28.
Kolozsvár
Elhunyt 1988. október 15. (74 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Foglalkozása iparpolitikus,
vegyészmérnök
Tisztség magyar országgyűlési képviselő

Tartalomjegyzék

ÉletútjaSzerkesztés

A kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd a Bukaresti Műszaki Egyetemen szerezte meg vegyészmérnöki oklevelét 1940-ben. 1940-től 1941-ig a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. tatabányai alumíniumkohójának üzemmérnökeként dolgozott. Ezt követően ösztöndíjjal a Berlini Műszaki Főiskolán képezte tovább magát, itt készítette el doktori értekezését. 1945-től 1948-ig a Magyar Állami Szénbányák Rt. tatabányai telephelyén volt mérnök, üzemi részlegvezető, végül miniszteri biztos. Ezzel párhuzamosan 1944-ben csatlakozott a Magyar Kommunista Párthoz, 1945 és 1948 között országgyűlési képviselő is volt.

1948–1949-ben a Magyar Állami Szénbányák Rt. vezérigazgatói feladatait látta el, 1949–1950-ben a Nehézipari Minisztérium ipari csoportfőnöke volt. 1950-től 1953-ig az Országos Tervhivatal elnökhelyettesi posztján állt, 1955-től 1960-ig a szocialista tábor országait tömörítő gazdasági szervezet, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) moszkvai titkárságán tevékenykedett Magyarország képviselő-helyetteseként. 1961-től 1964-ig ismét az Országos Tervhivatal, 1964-től 1967-ig az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökhelyettesi feladatait látta el. 1964 és 1981 között nehézipari miniszterhelyettes volt. Ezzel párhuzamosan 1964-től 1980-ig elnökhelyettesként dolgozott az Országos Atomenergia-bizottság vezetőségében, 1967 és 1970 között pedig a moszkvai KGST-kirendeltség helyettes titkára is volt.

MunkásságaSzerkesztés

Fő szakterülete az energiahordozók és egyéb nyersanyagok termelésére és felhasználására épülő, átfogó ipari kooperációk kidolgozása, előkészítése és lebonyolítása volt. Behatóan foglalkozott Magyarország nyersanyaghelyzetével, a nemzetközi munkamegosztás és termelési együttműködés problémáival. Jelentős szerepet játszott a magyar–szovjet alumíniumipari együttműködés előkészítésében, ezzel az exportképes magyar alumíniumkohászat megteremtésében. 1978-ban akadémiai székfoglalóját e témakör áttekintésének szentelte (A népgazdaság nyersanyaghelyzete, különös tekintettel a vegyiparra és a timföld-alumínium iparra).

Betöltött posztjain hozzájárult a tudományos és a műszaki fejlesztéshez, az akadémiai műszaki kutatóhálózat kiépítéséhez, a tudományos ismeretek népszerűsítéséhez is.

Társasági tagságai és elismeréseiSzerkesztés

1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották. 1953–1955-ben az Akadémia főtitkári tisztségét is betöltötte, valamint elnökölte az ipargazdasági bizottság munkáját. 1951 és 1955 között a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének elnöke volt, de elnökként irányította a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat munkáját is. 1977-ben külső tagjává választotta a Svéd Királyi Műszaki Tudományi Akadémia.

1963-ban a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi tanára lett, 1977-ben a Bugát Pál-emlékérem első fokozatát vehette át.

Főbb műveiSzerkesztés

  • A szovjet tudomány szerepe a kommunizmus építésében; Szikra, Bp., 1952 (A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Akadémiája)
  • Osztrovszki György–Óhegyi Géza: Vegyipari nyersanyagok; Tankönyvkiadó, Bp., 1973
  • László Andor: A Szovjetunió és a KGST szerepe gazdasági fejlődésünkben / Osztrovszki György: A magyar-szovjet műszaki-tudományos együttműködés és jelentősége; MSZBT, Bp., 1979 (MSZBT dokumentáció)

Felhasznált forrásSzerkesztés

További irodalomSzerkesztés

  • Láng István: Osztrovszki György. Magyar Tudomány 1989. 4. sz.