Pekcse
Pekcse (hangul: 백제, handzsa: 百濟, RR: Baekje ; i. e. 18 – i. sz. 660) a koreai három királyság néven emlegetett egyik királyság volt Kogurjo ( ) és Silla mellett, a Koreai-félsziget délnyugati részén. Tongmjong kogurjói ( ) király fia, Ondzso ( ) (온조) alapította.[1][2] A 4. században élte virágkorát, területe ekkor a Han folyótól egészen a félsziget déli csücskéig tartott. 384-ben lett buddhista állam, művészetére a kínai államok voltak hatással, melyekkel szoros kapcsolatot tartott. Jó viszonyt ápolt Japánnal, ahová közvetítette a kínaiaktól átvett kultúrát. Az ötödik századtól területe csökkenni kezdett, harcokat vívott Kogurjó ( )val és Sillával, végül 660-ban Silla végleg meghódította a területeit. 2015-ben a korszakból fennmaradt épületeket és sírokat Pekcsei történelmi régió néven a Világörökség részévé nyilvánították.
Pekcse ( ) | |||
백제 (百濟) i. e. 18 – 660. augusztus 29. | |||
| |||
Pekcse ( ) 375-ben | |||
Általános adatok | |||
Fővárosa | Ürje (위례, ) (i. e. 18 – i. sz. 475) Ungdzsin (웅진, ) (476–538) Szabi (사비, ) (538–660) | ||
Hivatalos nyelvek | pekcse ( )i nyelv | ||
Vallás | buddhizmus konfucianizmus sámánizmus | ||
Kormányzat | |||
Államforma | monarchia | ||
Uralkodó | király (lista) | ||
A Wikimédia Commons tartalmaz Pekcse ( ) témájú médiaállományokat. |
Története
szerkesztésTongmjong kogurjói ( ) király fia, Ondzso ( ) (온조) alapította a Szamguk szagi ( ) szerint i. e. 18-ban. Az alapító legenda szerint amikor féltestvére, Juri ( ) lett a kogurjói ( ) trón várományosa, Ondzso ( ) és testvére Pirju (비류, ) délnek vándoroltak, hogy saját törzset alapítsanak. Pirju ( ) Micshuhol (미추홀, ) (a mai Incshon ( )) területén telepedett le, Ondzso ( ) pedig a mai Szöul környékén. Pirju ( )nak azonban nem sikerült az államalapítás a mocsaras tengeri területen, emiatt öngyilkos lett, népe pedig Ondzsó ( )hoz csatlakozott. A legenda valódiságára nincs bizonyíték, azt azonban szemlélteti, hogy a pujó ( )iak egy része délre vándorolva hozta létre Pekcsét ( ).[3]
Először csupán egy kis városállam volt, egyike az 54 városállamból álló Mahan államszövetségnek, majd lassanként növelte a területét más városállamok meghódításával a konföderáción belül. A 3. században Koi ( ) király tovább növelte a területet Lölang ( ) (koreaiul 낙랑, Nangnang) és Tajfang ( ) (koreaiul 대방, Tebang ( )) körzetek, valamint a moho ( ) nép (koreaiul 말갈, malgal) északabbra szorításával. 369-ben Kuncshogo ( ) király a maradék mahani államokat is meghódította, Kajától ( ) is szerzett területeket, 371-ben pedig Kogurjó ( )ba is benyomult, ahol Phenjanban megölte Kogugvon ( ) királyt.[4][5]
A 4. század közepére így már jelentős kiterjedésű királyságként, a Han folyó medencéje is hozzá tartozott, itt volt megtalálható első fővárosa, Ürje (위례, ) is.[6] Az állam barátságos viszonyt ápolt a Csin ( )-dinasztiával, és a va (japán) néppel is, átemelte a kínai találmányokat és közvetítette őket Japán felé. Kuncshogo ( ) megerősítette a királyságot azzal, hogy bevezette az utódlásos monarchiát, melyben a király fia örökli a trónt. A trónörökösök rendre a Csin ( ) klánból választottak feleséget maguknak. Ekkortájt született a Szogi ( ) (서기, 書記), mely Pekcse ( ) történetét írta le.[4] Ma már nincs nyoma ennek a feljegyzésnek, csak a Szamguk szagi ( ) említi.[7]
Az 5. században Kogurjo ( ) agresszív terjeszkedése megfosztotta Pekcsét ( ) északi területeitől, és a székhelyt délebbre, Ungdzsinba (웅진, ) (a mai Kongdzsu ( )) kellett áthelyezni. A Han folyó területének elvesztése végzetes csapás volt a virágzó kereskedelemmel rendelkező királyság számára. Szong ( ) király idejében (523–554) a főváros átkerült Szabiba (사비, ) (a mai Pujo ( ) megye). A folyóparton fekvő város kereskedelmi szempontból jobb fekvésű volt, mint a hegyekben elzárt Ungdzsin ( ). A király országa nevét is megváltoztatta: Nambujo ( ) (Dél-Pujo ( )) lett. Ebben az időszakban megerősödött a kapcsolat a kínai Liang-dinasztiával és a japánokkal is.[6][8]
A királyság közben Sillával próbált szövetkezni, Tongszong ( ) király még sillai feleséget is választott magának. Szong ( ) király is kötött Sillával katonai szövetséget, abban a reményben, hogy visszaszerezheti a Kogurjo ( ) által elfoglalt területek egy részét, 551-ben sikerült is elfoglalnia a Han-folyó alsó területét, a felsőt pedig Silla szerezte meg. 553-ban azonban váratlanul Silla felbontotta a szövetséget és elfoglalta az alsó szakaszt is. Pekcse ( ) ekkor korábbi ellenségével, Kogurjóval ( ) és a japán Jamato-udvarral, valamint Kajával ( ) kötött szövetséget Silla ellen és véres csaták sorozata kezdődött. Végül azonban 660-ban Silla beolvasztotta a királyságot, majd Kogurjót ( ) is legyőzve egyesítette a Koreai-félszigetet.[6][9][8]
Közigazgatása
szerkesztésÖt adminisztratív egysége létezett, a kormányban 16 hivatalos rangfokozat volt, az első fokozat hat tisztviselője egyfajta kabinetet alkotott. A legmagasabb rangú tisztviselő a szangdzsvaphjong (상좌평, )[10] volt, akit három évre választottak.[6] Az Ungdzsin ( )ba költözést követően a közigazgatási rendszert is átalakították, 22 körzetet (담로, tamno ( )) hozva létre, egy-egy körzetben a királyi család valamely tagjának volt hűbérbirtoka. Szabi ( )ban Szong ( ) király új rendszert állított fel, öt fővárosi kerületet (부, pu ( )) és öt vidéki tartományt (방, pang ( )).[8]
Gazdasága
szerkesztésA három királyság korában rizst, kölest, tarka cirokot, Ázsiában honos babfajokat és szójababot, ginzenget, szezámmagot, kendert termesztettek, és állatokat is tenyésztettek. Folyt a selyemkészítés, és a bőrárukkal való kereskedés is. A földek a királyi család birtokában voltak, a buddhista templomok is nagy földterületekkel rendelkeztek, melyeket a nemesektől kaptak ajándékba (használati jogként).[11] Négyféle birtoktípus létezett: a királyi birtok, mely a királyi család közvetlen tulajdonát képezte; a nemeseknek és katonai vezetőknek ajándékozott föld, melynek azonban csak a használati jogát élvezhették; a helyi klánfejeknek adományozott föld, melynek továbbadásába a király nem szólt bele; valamint a falvak által megművelt közös földterület, ahol a közösségi munkában termelt gabonát elosztották a közösség tagjai között. A föld tulajdonjoga a királynál maradt minden esetben.[12]
Pekcse ( ) jelentős öntözőrendszerrel rendelkezett, ami hozzájárult a mezőgazdaság fejlődéséhez. Megmunkálták a vas mellett az aranyat és az ezüstöt is, de a kézművesség is fejlett volt. Az adót áruban vagy terményben kellett megfizetni. Nincs bizonyíték arra, hogy ebben a korban rendszeresen vertek volna fémpénzt a Koreai-félszigeten, de kínai érméket használtak a fővárosi vásárokban, ahová kínai és japán kereskedők is ellátogattak.[11] Ugyanakkor a Miruksza ( ) templom feltárásakor a 2000-es években aranypénzt találtak, melyre az volt vésve: „1 rjang ( ) (량) arany” – ez utalhat arra is, hogy pénzként használták.[13]
Társadalma
szerkesztésAz uralkodó és a nemesi réteg a Kogurjó ( )ból ide vándorolt pujó ( )iakból tevődött össze, míg a parasztságot a már a területen korábban élő hanok[* 1] alkották. A nemesek közé a helyiek nem kerülhettek, csupán katonai rangokat érhettek el, illetve alacsonyabb civil rangban szolgálhatták az uralkodó osztályt. A nemesek palotái egyben adógyűjtő hivatalként és katonai központként is működtek, a nemesek a parasztoktól elkülönülve éltek. A parasztok a földet bérlőként művelték. A háborúban elfogott ellenséges katonákból rabszolgák lettek, akiket a manufaktúrákban, építkezéseken és a földeken dolgoztattak, de rabszolgák lettek a bűnözők is (például a lopásért, házasságtörésért vagy adósság vissza nem fizetéséért elítéltek). Ha valaki rabszolgává vált, visszaút már nem volt, leszármazottai is rabszolgasorba kerültek. A nobik voltak a személyi rabszolgák, akik a háztartásokban dolgoztak, de ide tartoztak a mutatványosok, táncosok is. A társadalmi rétegek felépítése, jellemzői mindhárom államban hasonlóak voltak.[14]
Külkapcsolatai
szerkesztésA pekcsei ( ) királyok aktívan keresték a kapcsolatot más államokkal, például a Csin ( )-dinasztiával (265–420), az északi Vej ( )-dinasztiával (386–535) és eleinte Sillának is küldtek ajándékokat. A kínai dinasztiákkal való kereskedés révén került be a pekcse ( )i kultúrába a buddhizmus és a taoizmus. 652-ben Idzsa ( ) király szakított meg minden kapcsolatot a kínaiakkal, amikor a Tang-dinasztia felszólította, hogy ápoljon barátságos viszonyt az akkor már ellenséges Sillával.[5][15]
Japánnal hosszú időn át jó kapcsolatuk volt, számos pakszát ( ) (kiváló mesterember vagy akadémikus) küldtek oda, akik átadták tudásukat.[5] A Nihonsoki és a Kodzsiki szerint 400 körül Pekcse ( ) Vang In ( ) (왕인) tudóst küldte Japánba, aki kínai nyelvű könyveket vitt magával.[16] Létezésére egyéb említések nincsenek, valószínűleg kitalált személy.[17] A Silla elleni harcokban a japánok segítették a királyságot.[15]
Számos pekcse ( )i telepedett le Japánban, a Soku Nihongi szerint például Takano no Niigasza (ca. 720–790), Kammu japán császár anyja Murjong ( ) király (501–523) egyik leszármazottja volt.[18]
Kultúrája
szerkesztésMűvészetek
szerkesztésPekcsében ( ) virágzott a buddhizmus, mely 384-ben egy kínai szerzetes révén került az országba, de a konfuciánus eszmék is szabadon terjedtek. A királyság a kínai déli dinasztiákkal ápolt szoros kapcsolatokat, melyek a művészetére is hatással voltak. Jól példázzák ezt az arányosan kidolgozott buddhista szobrok, melyeken a jellegzetes mosolyra „Pekcse ( )-mosoly” néven hivatkoznak a művészettörténészek.[19][6] A legelső ismert koreai buddhista szobor az úgynevezett Ttukszom ( )-buddha, mely az ötödik századi Pekcséből ( ) származik.[20]
A hetedik században, a mai Észak-Csolla ( ) tartományban épült a Miruksza ( ) templom, melynek egyik pagodája fénykorában Kelet-Ázsia legmagasabb kőpagodája lehetett.[21]
A királyság jelentős szerepet játszott a buddhizmus közvetítésében Japán felé.[22] Emellett a kulturálisan virágzó Pekcse ( ) számos tudóst, kézművest, festőt, építészt küldött Japánba, akik átadták a tudásukat. A fémmegmunkálásban is jelentős eredményeket értek el, a jellegzetesen pekcsei ( )nek tulajdonított „hétágú kard” (칠지도, cshildzsido ( )) is Japánba került.[23] A három királyság közül technikailag Pekcse ( ) valószínűsíthető a legfejlettebbnek.[24]
-
A Miruksza ( ) templom
-
Pekcse ( )-kori aranyékszerek
-
A „Pekcse ( )-mosoly”
-
Cshildzsido ( ) kard
Nyelv
szerkesztésPekcse ( ) nyelvéről nagyon kevés információ maradt fenn, jelenleg a besorolatlan nyelvek közé tartozik, azt sem sikerült bizonyosan megállapítani, melyik nyelvcsaládhoz tartozhatott. Mivel a királyságot Pujo ( ) származásúak alapították, ezért a nyelvet szokás pujo-pekcse ( )i nyelvnek is hívni.[25][26]
A három királyság korában kezdtek el terjedni a Koreai-félszigeten a klánnevek kínai mintára, Pekcsében ( ) olyan klánnevek bukkantak fel, mint a Csin ( ) (진), a Pek ( ) (백), a Sza ( ) (사) vagy a Jon ( ) (연), melyeket kínai írásjegyekkel írtak.[27]
Irodalom
szerkesztésA kor irodalmában a meghatározó műfaj a hjangga ( ) (향가) volt, melyet népdalként lehetne leginkább definiálni. A kínaiak már elég korán feljegyezték, hogy a koreaiak szeretnek táncolni és énekelni.[28] Számos óriás kőfaragvány született ebben a korszakban, melyekre neves személyek, királyok tetteit vésték fel, kínai írással. A konfucianizmus és a buddhizmus terjedése az irodalmi témaválasztást is befolyásolni kezdte. A pekcse ( )i irodalomból nem sok emlék maradt fenn,[29] az egyetlen megmaradt hjanggát ( ) Mu királynak tulajdonítják, a címe Szodongjo ( ) (서동요, c. 600), és feltehetően a sillai hercegnő Szonhvá ( )nak címezték.[30] A pekcse ( )i szövegek közül egy levél maradt még fenn, amit Kero ( ) király küldött Kínába, egy kőtáblára vésett szöveg (사택지적비, Szathek Csidzsok pi ( )) 654-ből, valamint a Murjong ( ) király sírkövére vésett hatsoros szöveg.[31]
Zene
szerkesztésA korabeli zenéről keveset tudni, az azonban bizonyos, hogy a pekcse ( )i zenészek gyakran jártak a kínai dinasztiák udvarában, és cseréltek tudást. Feljegyzések megerősítik, hogy Pekcse ( ) a dél-kínai dinasztiáktól vette át a maszkos táncokat, melyeket Japán felé közvetített (gigaku). Az egyik átvett, népszerű kínai hangszer a hárfához hasonlító kunghou ( ) (箜篌; hangul: 공후, konghu ( )) volt. A királyság zenészei, hangszerkészítői Japánba is gyakran látogattak, így feltételezhető, hogy fejlett és sokrétű zenei tudással rendelkeztek.[32][33][34]
Ruházat
szerkesztésA pekcsei ( ) ruházat színeiről és mintáiról írásos emlékek, rajzok, valamint sírokban fennmaradt kelmedarabok tanúskodnak. A kender mellett többféle szövésű selymet és ramit is felhasználtak. A színeknek már ekkor is nagy jelentősége volt, a hivatalnokok ruházata rang szerint más-más színű volt. A király színei közé tartozott a lila, a fekete, a fehér és a zöld, a tisztviselők vöröset, lilát, zöldet, feketét, fehéret és sárgát viseltek. A lila volt a legrangosabb szín, utána a vörös következett, emiatt e két színt a parasztok nem viselhették. A ruházat és a kiegészítők (aranyozott bronzcipők[* 2], övek, koronák, ékszerek) mintázataiban geometriai alakzatok, virágminták, hosszanti és keresztvonalak, T alakú minták és állatformák (például sárkány, főnix, varangy) köszönnek vissza. Emellett szörnyalakok, természeti motívumok (felhők, hegyek, fák) és buddhista szimbólumok is megjelennek.[35]
Gasztronómia
szerkesztésPekcse ( ) korában már ismerték a fermentált ételeket, a szójababkrémet, a szójaszószt, létezett a kimcshi ( ) is, ekkor még csilipaprika nélkül. Buddhista hatásra a nabak kimcshi ( ) is elterjedt.[36] Régészeti leletek alapján elmondható, hogy többféle edényt használtak, ismerték a hosszú alagútkemencét.[37] Korábbi feljegyzések alapján valószínűsíthető, hogy már ismerték a ttok ( )ot, melyet vallási rituálékban is felhasználtak. Az is feltételezhető, hogy a buddhizmus megjelenésével terjedt el a teázás szokása.[36]
Emlékezete
szerkesztés2010-ben a Pekcséhez ( ) kapcsolódó műemlékek és történelmi területek (Kongdzsu ( ) és Pujo ( )) felkerültek az UNESCO világörökségi javaslati listájára.[38] Ezt követően a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (CHA) a helyi önkormányzatok segítségét kérte az örökségvédelmi program megvalósításához, így 2012-ben létrejött a Pekcse ( ) Történelmi Területek Jelölési Irodája, ami 2014-ben alapítvánnyá alakult át. A Pekcse ( ) Történelmi Területek Megőrzéséért és Igazgatásáért Alapítvány (Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation) két érintett tartomány és három város felügyelete alatt áll.[39] Az alapítvány feladata a világörökségi listára való felkerülés elősegítése, és a kulturális értékek megőrzése, gondozása.[40] 2015 májusában a CHA bejelentette, hogy az ICOMOS javasolta az UNESCO-nak a „pekcsei ( ) történelmi régió” felvételét a világörökségi listára. A Világörökségi Bizottság június végi ülésén döntött a kérdésről és a világörökség részévé nyilvánította.[41][42]
Pekcse ( ) és a három koreai királyság korszakát a modern művészetek is megörökítik, számos film, televíziós sorozat készült. Ilyen például a 2003-ban bemutatott Once Upon a Time in a Battlefield (황산벌) című filmvígjáték, mely a Sillával vívott hvangszanboli ( ) csatát mutatja be,[43] a televíziós sorozatok közül a The King of Legend (2010–2011, KBS), mely Kuncshogo ( ) királyról szól,[44] a Kjebek ( ) (2011, MBC), mely Pekcse ( ) utolsó királyát mutatja be,[45] míg a The Daughter of the Emperor (2013, MBC) történetének főszereplője Murjong ( ) király lánya.[46] 2010-ben az EBS csatorna Sabiseong, the Lost City címmel dokumentumfilmet készített a királyság utolsó fővárosáról.[47]
Pujo ( ) megyében található a 3,2 km²-en elterülő, turistalátványosságként funkcionáló Baekje Cultural Land, ahol korabeli épületeket igyekeztek reprodukálni a pekcsei ( ) kultúra bemutatásához, megőrzéséhez. Itt forgatták a Running Man televíziós vetélkedő egyik epizódját is.[48]
2013-ban Szamcshon ( ) (삼천) címmel musicalt állítottak színpadra Dél-Koreában, mely a Pekcse ( ) királyság bukását mutatja be.[49]
Megjegyzések
szerkesztés- ↑ Nem tévesztendő össze a han kínaiakkal
- ↑ Kép: Gilt Bronze ornamental Shoes. Baekje Museum. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Doosan
- ↑ Nahm 29. o.
- ↑ Kim 38. o.
- ↑ a b Kim 38-40. o.
- ↑ a b c BHACMF 1
- ↑ a b c d e Britannica
- ↑ 서기 (koreai nyelven). Doopedia. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ a b c Kim 40-42. o.
- ↑ Nahm 30. o.
- ↑ Sangjwapyeong 상좌평(上佐平). Korean History Thesaurus. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
- ↑ a b Nahm 34-35. o.
- ↑ Choy 41-42. o.
- ↑ Buddhist Relics from the Stone Pagoda of Mireuksa Temple. Koreana. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ Choy 37., 39., 41. o.
- ↑ a b BHACMF 2
- ↑ Lee 23. o.
- ↑ Seki Akira 関晃: Kodai no kikajin 古代の帰化人, 1996.
- ↑ The emperor's new roots. The Guardian, 2001. december 28. (Hozzáférés: 2015. május 5.)
- ↑ Korean Buddhist Sculpture, 5th–9th Century. Timeline of Arts History. The Metropolitan Museum of Art. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
- ↑ MET
- ↑ The Stone Pagoda of Mireuksa Temple. Koreana. (Hozzáférés: 2014. április 25.)
- ↑ Miller 5. o.
- ↑ Pak 42-43. o.
- ↑ Pak 30. o.
- ↑ Miller 3. o.
- ↑ Puyo-Paekche. The Multitree. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
- ↑ Nahm 33. o.
- ↑ Namh 49. o. Lee 60–61. o.
- ↑ The Three Kingdoms period and unification: 57 bce–935 ce. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2013. december 8.)
- ↑ Lee 70., 86. o.
- ↑ Lee 87., 91. o.
- ↑ Don Michael Randel. The Harvard Dictionary of Music. Harvard University Press, 273. o. (2003). ISBN 9780674011632
- ↑ Keith Pratt, Richard Rutt. Korea: A Historical and Cultural Dictionary. Routledge, 298. o. (2013). ISBN 9781136794001
- ↑ Ki-baek Yi. A New History of Korea. Harvard University Press, 62. o. (1984). ISBN 9780674615762
- ↑ Suh, Mi Young and Park, Kil Soon: Traditional Textile Materials of Baekje Kingdom. Universitz of Nebraska-Lincoln, 2008. (Hozzáférés: 2015. május 4.)[halott link]
- ↑ a b Food of Baekje. Songpa-gu Office. [2015. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ Sunhwa Rha. Pottery: Korean Traditional Handicrafts. Ewha Womans University Press, 111. o. (2006). ISBN 9788973006823
- ↑ Gongju and Buyeo Historic Sites. UNESCO. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ History. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. június 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ Conservation and Management Foundation. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. június 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ Ancient Korean sites likely to be listed as UNESCO world heritage. Yonhap News, 2015. május 4. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ Baekje Historic Areas. whc.unesco.org. UNESCO World Heritage Convention (Hozzáférés: 2015. július 4.)
- ↑ 황산벌 (Once Upon a Time in the Battlefield). Twitch Film. [2016. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ King Geunchogo. Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ Gyebaek. Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ The Daughter of the Emperor. Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ Baekje revived through TV documentary. The Korea Times via Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
- ↑ Baekje Cultural Land (백제문화단지). Korea Tourism Organization. [2014. július 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ Musical Samcheon. SkyNews. (Hozzáférés: 2015. május 4.)[halott link]
Források
szerkesztés- ↑ BHACMF 1: Foundation and Expansion of Baekje. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. november 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ BHACMF 2: Revival and Development of Baekje. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. március 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ BHACMF 3: Components Related to the Each Period. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. június 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
- ↑ Britannica: Paekche. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
- ↑ Choy: Bong-Youn Choy. Korea: A History (ebook), Tuttle Publishing (1971). ISBN 9781462912483[halott link] via Scribd (regisztráció szükséges)
- ↑ Doosan: 백제 (koreai nyelven). Doosan Encyclopedia. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
- ↑ Kim: Jinwoon Kim. A History of Korea: From "Land of the Morning Calm" to States in Conflict. Indiana University Press (2012). ISBN 9780253000781
- ↑ Lee: szerk.: Peter H. Lee: A History of Korean Literature [archivált változat]. Cambridge University Press (2003). ISBN 9781139440868 [archiválás ideje: 2014. november 29.]
- ↑ MET: Korea, 1–500 A.D.. Metropolitan Museum of Arts. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
- ↑ Miller: Roy Andrew Miller (1979). „Some Old Paekche Fragments”. The Journal of Korean Studies 1, 3-69. o, Kiadó: University of Washington Center for Korea Studies. via JSTOR. (regisztráció szükséges)
- ↑ Nahm: Nahm, Andrew C. Korea: Tradition and Transformation — A History of the Korean People, második kiadás, Elizabeth, NJ: Hollym International (1996). ISBN 1-56591-070-2
- ↑ Pak: Sŏng-nae Pak. Science and Technology in Korean History: Excursions, Innovations, and Issues. Jain Publishing Company (2005). ISBN 9780895818386
További információk
szerkesztés