Priszcilliánusok

A priszcilliánusok egy, a 4. században alapított ókeresztény irányzat. E gyűjtőnév annak a hispániai aszkétacsoportnak a tagjait jelölte, akiket Priscillianus nevéről nevezetek el.

A katolikus egyház eretnekeknek nyilvánította őket, mert szemben álltak az egyre több dogmát felállító egyházi tanítással és a dogma nélküli kereszténység eszméjét hirdette.[1] Az elítélés alapjául a gnosztikus dualizmus, a modalizmus és fatalizmus vádja állt.

Priscillianus a hispániai Ávila püspöke volt.[2], akit 381-ben egy időre száműzetésbe küldtek, majd több követőjével együtt boszorkányság vádjával 385-ben kivégeztek. Az ítélet ellen többek közt Tours-i Szt Márton is tiltakozott.[3]

A priscillianizmus követői modalista Szentháromság-tant hirdettek, tagadták Krisztus preegzisztenciáját és valóságos emberségét (doketizmus). Társadalomkritikájukban elítélték a házasságot, a gyermeknemzést, a húsfogyasztást [2] és aszkétikus életvitelt folytattak. Az nem ismert, hogy maga Priscillianus hányat hirdetett az előbbi tételek közül.

A priszcilliánusok a hatóságok szemében törvénysértők, jogtiprók voltak és romlott életet éltek. A mozgalom az erőteljes üldöztetés miatt a 6. században teljesen eltűnt.[1]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon
  2. a b Akadémiai Kiadó: Világvallások → priscillianizmus; 2009
  3. Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár, 2006

ForrásokSzerkesztés

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
  • Pallas