Pusztai János (író)

Pusztai János (Írói név. Polgári neve: Pászkán János) (Szatmárnémeti, 1934. június 19. – Budapest, 2014. augusztus 29.) erdélyi magyar prózaíró.

Pusztai János
Élete
Született	1934. június 19. Szatmárnémeti, Románia
Elhunyt	2014. augusztus 29. (80 évesen) Budapest, Magyarország
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)	próza

Életútja

Szülővárosában végzett fémipari szakiskolát (1952), s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952-53), onnan pedig háromévi katonáskodás (1954-57) után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek. Saját bevallása szerint azonban nem szerette az újságíróskodást, kollégáival sem tudott kijönni, ezért 1964-ben megválik a laptól, s az újságíróskodással is végleg felhagy. Rövid ideig Nagyszebenben, majd 1990-ig Nagybányán szerszámlakatosként dolgozik.

Noha 1953-tól több mint két tucat verse s csupán egy karcolata jelent meg a lapokban, úgy érzi, hogy igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Egy riportban vallja: mindig is író akart lenni, de nem elégítette ki az, hogy egyszerűen „munkásíró” legyen. Biztató hatással volt rá Balogh Edgár, akit 1963-ban írásaival felkeresett, s akivel aztán majdnem tíz éven át levelezett. „... te dokumentációs, vastag naturalista vonású, életélményes vagy... – írta neki Balogh Edgár 1965-ben –, de fel kell verekedned magad teljes művésziségre, európai szintre” (Korunk, 1976/9).

Első kisregénye, a Meglesett élet, amely az Ösvény a világba című Forrás-kötetében (1965) jelent meg, tulajdonképpen két nagy elbeszélését fogja egybe. A kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Szilágyi Júlia „rézkarc-tömörségű” jellemábrázolását emelte ki, s azt, hogy nem tesz semmit hozzá a valósághoz, hanem tapasztalatait közli, ami realizmusának legfőbb erénye (Korunk, 1966/2).

Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. A regény hőse, Ifjú György passzív hős, az örök kisember, aki azonban nem képes megrázkódtatás nélkül belesimulni az új világba. Nem szívderítő olvasmány – jegyzi meg a könyvről Gálfalvi György –, de kiemeli „irodalmunk e magányos szegénylegénye” írói felelősségérzetét, fegyelmezett, lényegre törő írásmódját. „Az egykor költőként induló Pusztai elsősorban a nyelvi tömörítő erőt és plasztikusságot hozta magával” – állapítja meg (Igaz Szó, 1970/2). Különben Pusztai maga vallja, hogy regényei a „valóságirodalomhoz” tartoznak. „De sokoldalúbban és teljesebben igyekszem a valóságot ábrázolni, mint a leszűkített értelemben vett valóságirodalom, aminek címén tőlem csak a tények egyszerű regisztrálását kívánták” (Igaz Szó, 1970/2). Nagy Istvántól, akit különben szellemi atyjának tekintett, nem csak az idők és a helyszínek eltérése különbözteti meg, hanem a maga világának sémáktól megszabadított látásmódja is. „Az író nem lehet a termelésben író” – mondja egy beszélgetés során Kántor Lajosnak, majd így folytatja: „A különböző helyzetek teljesen élethű leírását akarom ötvözni a korszerű írástechnikával [...] Továbbra sem törekszem [...] látványos irodalomra [...], hanem a már eddig alaposan megismert környezet szigorú, könyörtelen ábrázolását tartom fontosnak. A munkás belső világa érdekel engem” (Korunk, 1973/3).

Közel egy évtized telik el, amíg újra jelentkezik, s rövid egymásutánban két regénnyel is (A sereg. 1978; Zsé birtoka. 1979). Előbbi egy visszavonuló vesztes hadsereg névtelen tábori cipészének cselekvéseit-gondolatait a középpontba állítva sugallja „a történelmi tudatosság szintje alá nyomott, vak engedelmességre kárhoztatott személyiség” torzulását; utóbbi egy „történelmi időn kívüli parabolikus látomás” felidézésével azt példázza, hogy „az önkényes, önérdekű hatalom [...] puszta biológiai megmaradásért folytatott, cselekvési alternatíva nélküli küzdelem animális sorsába süllyeszti az embert” (Bertha Zoltán). Az eltelt idő a kiadás lehetőségének kivárását jelentette, az író azonban mondanivalójához újszerű kifejezési eszközt is kicsiholt. Amint maga vallja: eszménye az volt, hogy amit leír, „az tapintható, ízlelhető, szagolható legyen. Ehhez azonban sűrítettebbé kellett tennem a szövegemet: lemondtam a moralizálásról [...], mellőztem a kommentárokat, s a dolgok teljes megjelenítését egy átgondolt jelképrendszer szolgálatába állítottam [...] Burjánzóbbá lettek a mondataim, de pontosan így szolgálják azt a hatást, amit el akarok érni” (Igaz Szó, 1979/2).

Saját bevallása szerint, a Zsé birtoka „a rettegés és kitaszítottság könyve”, A sereg „a legyőzetés könyve”. A két regény hazai kritikusai megírásuk kivételes írói teljesítményét emelik ki: Mózes Attila szerint „... óriási stílusbravúrnak vagyunk tanúi: a stílus kétségbeesett küzdelme ez a valóság ellen, azzal, hogy maximálisan leképezi azt; a cselekmény értelmetlensége ellen, s ebben a küzdelemben önállósul: eszközből céllá lép elő, s önálló életet kezd, zsarnokká válik. Az író zsarnokává is, aki erőszakos gesztussal [...] egyszerűen megszakítja a mellérendelések áradatát” (Korunk, 1980/5). A vert sereg mozdulatairól, érzéseiről, cselekvéseiről, gondolatvilágáról személytelenül szól, de „múlt idejű igealakjainak halmozásával, ami a sorjázásban annyira személytelenné teszi ezt a mozgást, hogy a személytelenségben válik általánossá minden cselekedet”.

1984-ben megjelent Futótűz című regényével egy trilógia indul, a Tatárjárás. Pusztai írástechnikáját tekintve az előbbi regényeit folytatja: „lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointillizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal” (Bertha Zoltán). A cselekménykeret azonban ez alkalommal a tatárjárás kora, s hőse egyszerű kovácsmester, aki a nyilvánvalóan közeledő veszedelem küszöbén éli a maga megszokott életét, miközben tudatát és tudattalanját már hatalmába kerítette a pusztulás réme. Korántsem hagyományos utat járó történelmi regény ez, Pusztai úgy beszél az évszázadokkal ezelőtti emberekről, eseményekről, mintha csak pár évvel ezelőtt találkozott volna velük. Nem törekszik korhűségre – állapítja meg Nagy Pál –, ezért van benne annyi anakronizmus, ezek azonban nem zavarják az olvasót. Hiszen a szereplők sorsában, életérzésében a maguk idejére, életérzéseire ismernek rá. Az író „semmit sem adott fel írói eszményeiből; azzal, hogy prózáját szemmel láthatólag megtisztította a túlburjánzó bozótoktól és olvasmányosabbá tette, tehetségének újító erejéről nyújtott beszédes tanúbizonyságot” (Igaz Szó, 1985/3).

A könyv megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása így csak a rendszerváltás után következhetett. Ekkor azonban már kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertté is váltak) az Önéletrajz kötetei.

Az író 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1979-ben, 1980-ban és 1983-ban a Romániai Írószövetség prózadíját; 1990-ben Mikes Kelemen-díjjal tüntették ki.

A Román Televízió magyar műsorszerkesztősége 1990-ben, a Duna Televízió 1994-ben készített róla portréfilmet. Vígh István festményen, Léta László grafikában, Tőrös Gábor plaketten örökítette meg arcvonásait.

Művei

• Ösvény a világba / Meglesett élet; bev. Földes László; Irodalmi, Bukarest, 1965 (Forrás)
• Illés szekerén. Regény. 1969
• A sereg. Regény. 1978 (újrakiadása Budapest, 1983)
• Zsé birtoka. Regény. Kolozsvár, 1979
• Futótűz. Regény. 1984
• Hamu. Regény. Budapest–Bukarest, 1992
• Parázs. Regény. 1996
• Csapdában. Regény. 1999
• Önéletrajz. I-III. Budapest, 1999
• Árpád háza. Ősregény 199 rovásban; Püski, Bp., 2009
• ...Öregség 1-3.; Püski, Bp., 2012–2014

Források

• Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés IV. (N–R). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 2002. ISBN 973-26-0698-3  
• Kortárs magyar írók, 1945-1997 – Pusztai János szócikk