Régmúlt idők elbeszélése

Az Régmúlt idől elbeszélése, vagy Elmúlt idők krónikája, régiesen Nesztor-krónika, Nyesztor-krónika, óorosz őskrónika, (óegyházi szláv nyelven: Повѣсть времяньныхъ лѣтъ; oroszul: Пóвесть временны́х лет ukránul: Пóвість врéм'яних літ; belaruszul: Апóвесць мíнулых часóў), latin betűkre átírva Poviszty vremjanih lit, a szakirodalomban pedig csak PVL, Kelet-Európa, és a Kijevi Rusz történetét dolgozze fel körülbelül 850-től 1110-ig, több 11–12. századi egyházi személy összeállításában. A krónikát Kijevben írták 1113 körül. Az eredeti krónika szerzőjének Nyesztor kijevi szerzetest tartják, innen a krónika egyik elnevezése. A mű neve a szöveg nyitó mondatából származik, amely így hangzik: "Ezek a régmúlt idők elbeszélései Rus' földjének eredetéről, Kijev első fejedelmeiről, és arról, hogy Rus' földje milyen forrásból indult el." A művet alapvető forrásnak tekintik a keleti szlávok történetének értelmezésében. A krónika tartalma ma több fennmaradt kiadásból és kódexből ismert, amelyeket az évek során átdolgoztak, és amelyek egymástól csekély mértékű eltérést mutatnak.

Nyesztor, a krónikás – Viktor Mihajlovics Vasznyecov képe (1919)

TartalmaSzerkesztés

A 12. század elején II. Vlagyimir nagyfejedelem egy kézben egyesítette a Kijevi Ruszt. A művet az ő uralma idején állították össze korábbi írott források és száhagyomány alapján, és szerkesztettek egybe a kijevi fejedelmi udvar és az egyház szempontjai szerint. Ilyen módon tehát a 9–12. század történetéről kapunk egy képet, ahogyan azt Kijevben látták és tudták az ottani kolostori körökben. A szöveg főleg a keleti-szlávok történetét követi figyelemmel, ami a bibliai Bábel tornyától indul, és az 1117. évvel zárul. Földrajzi, kulturális és etnikai vonatkozású ismeretei a kor Kelet-Európájának elsődleges forrásává teszik. Természetesen a kor állami propagandájának a jegyeit is magán hordozza, mely a Rusz történetében ölt legfőképpen formát.

KézirataiSzerkesztés

Krónikájának közvetlen befejezése, 1113 után kétszer is újra feldolgozták: 1116-ban és II. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem kérésére 1118-1119-ben is. Csupán ezen feldolgozások maradtak ránk, melyeket a későbbiekben is felhasználtak. A Lavrentij évkönyvben fennmaradt legrégebbi változata a Silvester-kézirat 1377-ből való.

Magyar vonatkozásaiSzerkesztés

A mű számos helyen beszámol a korabeli magyarokról, akiket a szerző ugoroknak nevez, valamint a magyar vonatkozású földrajzi nevekről. A bevezető szövegrészben több érdekes információ olvasható. Egyrészt a krónika nem csak a már a Kárpát-medencében élő magyarokat emlití, hanem a keleten maradt magyarságot is. Előbbiek a Kárpátok közelében élnek, míg utóbbiak keleten, a Finnugor törzsek között. A krónika szerzője minimális változtatásokkal átvett egy bizánci szerző Geórgiosz Monakhosz művének szláv fordításából egy ókori előzményekre visszamenő leírást, amely a Noé fiainak juttatott népeket, területeket és országokat sorolja fel. A görög előképre visszamenő szövegbe azonban egy Ióannész Malalasz bizánci történetíró krónikájának szláv fordításából származó betoldást helyezett el, amelyhez egy magyarokhoz kapcsolódó rövid kiegészítést - Ugor hegyek - illesztett. Ebben a szerző a Kárpátokra – akárcsak más szláv források a Kaukázus nevet használta. Mivel a név bizánci forrásból származik, valószínűleg összefügg az ókori Caucoense, Caucasus mons, Caucalanda nevekkel, amelyekkel az erdélyi Kárpátokat ilették.[1] Ez nem összetévesztendő a az Oroszország és Törökország között elhelyezkedő Kaukázussal.

„Jáfetnek pedig az északi meg a nyugati részek jutottak: Média, Albánia, Kis- és Nagy-Örményország, Kappadókia, Paphlagónia, Galatia, Kolkhisz, Boszporusz, Meótisz, Dervisz, szarmaták, Taurisz lakói, Szkítia, Thrákia, Makedónia Dalmácia, Maloszia, Thesszália, Lokrisz, Pelenia, amely Peloponnészosznak is neveztetik, Árkádia, Epirosz, Illíria, szlávok, Lükhnidosz, Adria, Adriai-tenger. Szigetek is jutottak neki: Britannia, Szicília, Euboia, Rhodosz, Khiosz, Leszbosz, Küthéra, Zakünthosz, Kefalónia, Ithaka, Korzika, és Ázsia földjének egy része, amelyet Ióniának neveznek, és a Tigris folyó, amely Média és Babilónia között folyik; a Fekete-tengerig északra pedig: a Duna, a Dnyeszter, és a Kaukázusi, vagyis Ugor [= Magyar]-hegyek (Kárpátok), és onnan egészen a Dnyeperig. Egyéb folyói még: a Gyeszna, a Pripjaty, a Dvina, a Volhov, a Volga, amely keletre folyik, Sém részébe. A Jáfetnek jutott részben élnek a ruszok, a csúdok és egyéb más népek: merek, muromák, veszek, mordvinok, a zavoloki [= Volokon túli] csúdok, permiek, pecserák, a finnek, ugrok (ugra), litvánok, zimigolok, korszok, letgolok, lívek.”

A következő idézet beszámol róla, hogy a szlávok a Duna mentén telepedtek le, de ott most a magyarok (ugorok) és a bolgárok földjei vannak.

„Sok idő múltán a szlávok (slovĕni) a Duna mentén telepedtek meg, ahol most az Ugor- (Ugors’ka [= Magyar-]) és Bolgárföld van.”
„Az avarok ugyanis nagy termetűek és büszke észjárásúak voltak; és az Isten kipusztította őket, mind meghaltak, nem maradt egyetlen avar sem. És mindmáig él Ruszban ez a mondás: „Kipusztultak, mint az avarok”; hiszen sem nemzetségük, sem utóduk nem maradt. Ezek után érkeztek a besenyők; újból vonultak a fekete ugorok (ugri černii [=fekete magyarok]) Kijev mellett, később, Oleg idején.”
„És a kijevi hegyekhez érkeztek, és Oleg megtudta, hogy itt Aszkold és Dir a fejedelem. Harcosainak egy részét elrejtette a csónakokban, másokat hátrahagyott, és a gyermek Igort magával víve, egyedül indult hozzájuk. Amikor csónakja Ugorszkoje [= Magyar-hely] alá ért, elrejtvén harcosait, Aszkoldhoz és Dirhez küldött ezt üzenve: „Kereskedő vagyok, Oleg és Igor herceg megbízásából a görögökhöz megyünk.”
„A 6406. (898.) évben vonultak a magyarok (ugri) Kijev mellett a hegyen, amelyet most Ugorszkojének (Ugors’koe) neveznek, és a Dnyeperhez érkezvén felállították sátraikat; mert úgy vándoroltak, mint most a kunok (polovci). Kelet felől ideérkezve átkeltek a nagy hegyeken, amelyeket Magyar (Ugors’kia)-hegyeknek [= Kárpátok] neveznek, és hadakozni kezdtek az ott élő volohokkal és szlávokkal. Azelőtt ugyanis szlávok éltek ott, és a volohok elfoglalták a szlávok földjét, azután pedig a magyarok (ugri) elűzték a volohokat, és örökölték azt a földet, és letelepedtek a szlávok közé, behódoltatván őket maguknak, és ettől kezdve nevezték azt a földet Magyarnak (Ugor’ska) [= Magyarország]. És hadakozni kezdtek a magyarok a görögökkel, és behódoltatták a Thrák- és Makedónföldet (Frač’sku és Makidon’sku) egészen Szalonikiig (do Selunja). És háborút kezdtek a morvák és a csehek ellen. Egységes volt a szláv nép: a Duna mentén élő szlávok, akiket behódoltattak a magyarok (ugri), és a morvák (morava), a csehek (čechi), a ljahok, valamint a poljanok, akiket most Rusznak hívnak. Hiszen ezeknek a morváknak fordították le először a könyveket, ezt az írást szlávnak nevezték el, és ugyanez az írás van meg Ruszban és a dunai bolgároknál is.”
„A 6410. (902.) évben Leon császár felfogadta a magyarokat a bolgárok ellen. A magyarok rájuk támadtak, és leigázták az egész Bolgárföldet. Szimeon pedig, amikor erről értesült, a magyarok ellen fordult, a magyarok szembeszálltak

vele, és úgy legyőzték a bolgárokat, hogy Szimeon alig tudott Dorosztolonba (Derstr) elmenekülni.

„A 6442. (934.) évben. Első ízben vonultak a magyarok (ugre) Cárgrád [=Konstantinápoly] ellen, és meghódították egész Thrákiát. Rómanosz békét kötött a magyarokkal.”
„A 6451. (943.) évben. Ismét hadba vonultak a magyarok (ugri) Cárgrád [=Konstantinápoly] ellen, és miután békét kötöttek Rómanosszal, visszatértek övéikhez.”
„A 6477. (969.) évben. Szvjatoszlav így szólt anyjához és bojárjaihoz: „Nem akarok Kijevben maradni, a Duna menti Perejaszlavecben akarok élni, mert ott van az én földemnek a közepe, oda gyűlik össze minden jó: a Görögföldről az arany, pávolokakelmék, borok és mindenféle gyümölcsök; a csehektől és a magyaroktól pedig az ezüst és a lovak; Ruszból pedig a prémek és a viasz, a méz és a halfélék.” ”
„Vlagyimir, erről értesülve, e szavakkal parancsolta meg, hogy kovácsoljanak ezüstkanalakat: „Ezüsttel és arannyal nem tudok fegyvereseket szerezni magamnak, de fegyvereseimmel aranyat és ezüstöt is szerezhetek magamnak, ahogy nagyapám és apám is általuk jutott aranyhoz és ezüsthöz.” Vlagyimir ugyanis szerette druzsináját, és vele tanácskozott földjének berendezkedéséről, a hadjáratokról, a törvényekről, és békességben élt a szomszédos fejedelmekkel: a lengyel Boleszlavval, a magyar Istvánnal (Stefanom Ugr’skym) és a cseh Andrihhal. ”
„És miután imádkozott az Úrhoz, fölfeküdt az ágyára. És ekkor vadállatok módjára rárontottak a sátor mögül, kopjáikkal átszúrták, ledöfték Boriszt, és vele együtt szúrták le szolgálóját is, aki védelmére kelt, és testével oltalmazta őt. Ez a szolga ugyanis Borisz kedvence volt, magyar származású (syn ugresk), név szerint György (Georgi); Borisz nagyon szerette, egy nagy arany nyakékkel tüntette ki, s György ezt viselte, amikor őt szolgálta. ”
„Szvjatopolk meg, ez a megátalkodott és gonosz megölette Szvjatoszlavot, bérgyilkost küldve utána az Ugor-hegyhez (k gorĕ Ugor’stĕj [= Kárpátokhoz]), mikor az a magyarokhoz menekült.”
„Szvjatopolk Vlagyimir trónjára a saját fiát, Msztyiszlavot ültette, aki egyik ágyasától született. Jaroszlavot pedig elküldte a magyarokhoz (v Ugry), hogy segítségül hívja a magyarokat Volodar ellen. Ő maga meg Kijevbe ment. Jaroszlav, Szvjatopolk fia meg is érkezett a magyarokkal, és Koloman király és 2 püspök a Vagr mentén Peremisl környékén táborozott le. Volodar azonban bezárkózott a városba. Mivel David abban az időben tért vissza Ljahföldről, hitvesét Volodarnál hagyta, maga pedig elment a polovecekhez. És Bonyak fogadta őt, és innen David visszajött, majd mindketten a magyarok ellen vonultak. Útközben éjszakára letáboroztak. Éjfélkor Bonyak felkelt, eltávolodott a tábortól, farkas módon üvölteni kezdett. Előbb egy, azután sok farkas üvöltéssel válaszolt vissza. Mikor Bonyak visszatért, azt mondta Davidnak, hogy „holnap legyőzzük a magyarokat”. Reggel Bonyak harci rendbe állította seregét. Davidnak 100 harcosa volt, neki meg 300. Ezeket 3 egységre osztotta, és megtámadta a magyarokat. Altunopát előreküldte 50 emberrel, Davidot pedig a harci zászló alá állította, maga pedig harcosait 2 felé osztotta: 50-50 embert állított mindkét oldalra. A magyarok több sorba rendeződve álltak fel, mivel szám szerint 100 ezren voltak. Altunopa az első sorhoz vágtatott, nyílzáporral árasztotta el a magyarokat, majd elszáguldott előlük. Azok meg üldözőbe vették, és vágtatás közben Bonyak mellett száguldottak el, aki utánuk vetette magát, hátulról kaszabolva őket. Altunopa ekkor visszafordult, és nem engedte visszafelé a magyarokat, és így tömegével gyilkolva őket, egy csomóba szorí-

tották őket össze. Bonyak ekkor háromfelé osztotta seregét, és a csomóba terelt magyarokat úgy verte, mint sólyom a csókákat. És a magyarok megfutamodtak. Sokan a Vagrba, mások meg a Szanba fulladtak. A többiek a Szan mentén egymást taposva felmenekültek a hegybe. És 2 napig üldözték és kaszabolták Kálmán seregét. Itt ölték meg a magyarok püspökét, Kupánt, és sok-sok főurukat, hiszen azt beszélték, hogy 40 ezren estek el közülük.

„A 6607. (1099.) évben Szvjatopolk David ellen vonult Vlagyimirhoz és elűzte Davidot a ljahokhoz. Ugyanabban az évben megverték a magyarokat (ugri) Peremislnél. Ugyanabban az évben ölték meg Szvjatopolk fiát, Msztyiszlavot

Vlagyimirban, június havának 12. napján.

A román történetírásbanSzerkesztés

Az Anonymus által írt Gesta Hungarorum mellett, a román történészek másik legtöbbet idézett írott forrása a Nesztor-krónika. A román történelmi narratíva szerint a mű igazolja a Dák-római folytonosságot, azaz, hogy a románság már a magyarok előtt is Erdélyben élt. Ezt arra alapozzák, hogy a mű szerint a magyarok, a volohok-tól (vlachoktól) foglalták el a későbbi Magyarország területét. Habár a vlach szót a történelem során számos népre és etnikai csoportra alkalmazták[2], a román történelmi szemlélet minden esetben a középkori románokkal azonosítja őket. Állításaikat a mű ezen részére alapozzák:

„898. évben vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen, amelyet most Magyarnak (Ugorszkojének) neveznek, és a Dnyeperhez érkezvén, felállították sátraikat; mert úgy vándoroltak, mint most a kunok (polovci). Kelet felől ideérkezve átkeltek a nagy hegyeken, amelyeket Magyar (Ugorszkia)-hegyeknek neveznek, és hadakozni kezdtek az ott élő volohokkal (vlah) és szlávokkal (szloveni). Azelőtt ugyanis szlávok éltek ott, és a volohok elfoglalták a szlávok földjét, majd pedig a magyarok elűzték a volohokat, és örökölték azt a földet, és letelepedtek a szlávok közé, behódoltatván őket maguknak, és ettől kezdve nevezték azt a földet Magyarnak (Ugorszka). ”

Ezzel az érveléssel több probléma is felmerül. A szöveg szerint a területen eredetileg a szlávok éltek, akiket megtámadtak a vlachok, majd elfoglalták azok földjét. Ez már önmagában megcáfolja a dák-római folytonosság elméletét, ugyanis aszerint a románság (középkori nevükön vlachok) már a római kortól kezdve, megszakítás nélkül Erdély területén éltek, a szöveg viszont nem őslakosokként, hanem a szlávok után érkezett hódítókként azonosítja őket.[3] Ahogy Kristó Gyula rámutatott, a krónika szerint a vlachok nemcsak hogy nem éltek a területen a szlávok előtt, de a mű szerint a magyarok elűzték őket, tehát nem voltak ott jelen a mű keletkezésének idején sem.[4] Emiatt semmiképpen sem vonatkozhat a románok őseire, akik a 12. században már biztosan Erdély területén éltek.

A magyar, és egyes nem-román történészek szerint, a szövegben szereplő Vlach népnév a Frankokra vonatkozik[5][6][7][8][9][10][11], akik a 8. század végén elfoglalták a Kárpát-medence nyugati részét, és leigázták az ott élő szlávokat, mígnem a honfoglaló magyarok ki nem űzték őket a területről. Vladimir Petrukhin és Dmitrij Rajevszkij, Esszék az oroszországi népek történetéről az ókorban és a kora középkorban[12] című tanulmányukban részletesen kifejtik ezt. Rámutattak, hogy a szerző a krónika egy másik részében, ahol felsorolja Európa korabeli népeit, két helyen is külön megemlíti a Vlachokat.[13]

„A ljahok (ljachove) [=lengyelek] és a poroszok (prusi), a csúdok a Varég [= Balti]-tenger mellett élnek. E tenger mentén élnek a varégok (varjazi): innen keletre – Sém birtokáig, de ugyanazon tenger mentén nyugatra is élnek – az angol és voloh (do zemlĕ Agnjanski i do Vološ’ski) földekig.”

E szövegrész szerint, a varégok a Balti-tengertől keletre és nyugatra is éltek, nyugati irányban az "angolok és vlachok földjéig" terjeszkedtek. A varégok ("vikingek") a mai Észak-Franciaországban is letelepedtek, és róluk kapta nevét Normandia tartomány is (normann = északi ember, "viking"). Ez már önmagában kizárja, hogy a szövegben három helyen is szereplő Vlachok a románok ősei lennének, helyette egyértelművé teszi, hogy a szerző a vlach népnév alatt a frankokat~franciákat érti. A másik ide vonatkozó idézet a következő:

„Ugyancsak Jáfet nemzetségét alkotják a varégok, a svédek (svei), a norvégok (urmane), a gótok (gote), a ruszok (rus’), az angolok (agnjane), a galícsánok (galičane), a volohok (volchva), a rómaiak (rimljane), a németek (nĕmci), a karolingek (korljazi), a velenceiek (ven’dici), a genovaiak (frjagove) és mások, ezek nyugatról déli irányban telepedtek le, és szomszédosak Hám törzsével. ”

A második idézetből kiderül, hogy a műben szereplő Vlachok, nyugatról déli rányba, a "galícsánok" és a rómaiak között telepedtek le. A rómaiak elnevezés alatt a szerző a Kelet-római Birodalom (Bizánc) lakóit érti[14][15][16], azonban a "galícsánok" kilétéről megoszlanak a vélemények. Ludolf Müller szerint az elnevezés a hispáníai Galicia lakóira, azaz a spanyolokra vonatkozik[17], míg Dmitrij Lihacsov szerint Gallia (Franciaország) lakóit jelöli.[18] Az angol változatban egyenesen franciáknak fordították őket. Az is árulkodó, hogy a korabeli népek felsorolásakor a mű szerzője nem említ Frankokat, tehát mindenképpen valamilyen más névvel kellett hogy illesse őket, és mivel mindkét földrajzi leírás a mai Németország és/vagy Franciaország területén említi a őket, ezért a név nem vonatkozhat másra, csak a Frankokra.

A vlach szó vizsgálatai megerősítették, hogy a korabeli szlávok nem csak a románok őseit nevezték vlachoknak, hanem minden újlatin nyelvet beszélő népet is, így az olaszokat (velenceieket és genovaiakat) és a frankokat~franciákat is. Ezt megerősití az a tény is, hogy a IV. keresztes hadjárat után, miután a keresztes seregek kifosztották az Kontantinápolyt, létrehozták a Latin Császárságot. Ez, a zömmel francia származású, latin (azaz katolikus) vallású lovagok uralmának kezdetét jelentette, amely időszakot a helyi ortodox görögök többféle elnevezéssel illették.[19] Nevezték frankokráciának (Φραγκοκρατία = a frankok~franciák uralma), és latinokráciának (Λατινοκρατία = a latinok uralma), míg a velencei uralom alatt álló területekre a "venetokrácia" (Βενετοκρατία) és "enetokrácia" (Ενετοκρατία) szavakat használták. Ebből jól látható, hogy a frankokat (franciákat), akiknek birodalmába beletartoztak az olaszok is, a szlávok ugyan-úgy vlachoknak nevezték, hiszen a vlach szó eredetileg nem a románokat jelentette, hanem minden újlatin nyelvet beszélő népet, akikkel a szlávok kapcsolatba kerültek. Amikor a frankok (franciák) és a szlávok között a közvetlen érintkezés megszűnt, az archaikus vlach elnevezést már csak a továbbra is a közeli szláv kapcsolatokkal rendelkező olaszokra és románokra használták: magyar - olasz / oláh, lengyel - włosi / wołosi.

Lubor Niederle cseh történész egyedüliként amellett érvelt, hogy a szövegben szereplő Vlach szó az ókori rómaiakra vonatkozik, és a szöveg bizonyítja, hogy egyes szláv csoportok, már Traianus római császár uralkodása, és a dák-római háborúk idején is letelepedhettek a Duna mentén.[20][21] Ezt megcáfolja az a konszenzuson alapuló tény, hogy a szlávok a 7. század előtt nem jelentek meg a Balkánon, illetve az, hogy a szöveg mellékeli az események pontos kronológiáját is.

Az egyes fordítások közötti eltérésekSzerkesztés

A mű egyes fordításai között komoly eltérések mutatkoznak, amik rendkívül jelentősek mind a magyar, mind a román történelmi narratíva szempontjából. Az 1930-as angol nyelvű kiadás - valószínűleg korabeli nemzetközi politikai érdekektől vezérelve - a voloh szót hibásan fordította, és figyelmen kivül hagyta azt a tényt, hogy a három helyen szereplő voloh népnév, mindhárom esetben ugyanarra az egy népre vonatkozik. Ezzel szemben az angol változatban három különböző nép jelölésére használták. A fenti első idézetben, ahol a varégok (és a voloh nép) szállásterületéről esik szó, az angol változat a volohokat "franciáknak" (French) fordítja.[22] A fenti második idézetben, ahol Európa korabeli népei vannak felsorolva, a voloh szó már "olasz" (Italians) jelentéssel jelenik meg.[23] Végül pedig, ahol a magyarok honfoglalásáról esik szó, a voloh szó vlachok (Vlakhs), azaz románok jelentést kapott.[24] Ezek miatt célszerű az idegen nyelvű fordításokat fenntartással kezelni, és mindíg valamelyik eredeti szláv szövegből dolgozni vagy idézni. A három fent említett idézet orosz nyelven a következő:

„Ляхи же и пруссы, чудь сидят близ моря Варяжского. По этому морю сидят варяги: отсюда к востоку — до пределов Симовых, сидят по тому же морю и к западу — до земли Английской и Волошской. ”
„Потомство Иафета также: варяги, шведы, норманны, готы, русь, англы, галичане, волохи, римляне, немцы, корлязи, венецианцы, фряги и прочие, — они примыкают на западе к южным странам и соседят с племенем Хамовым. ”
„В год 6406 (898). Шли угры мимо Киева горою, которая прозывается теперь Угорской, пришли к Днепру и стали вежами: ходили они так же, как теперь половцы. И, придя с востока, устремились через великие горы, которые прозвались Угорскими горами, и стали воевать с жившими там волохами и славянами. Сидели ведь тут прежде славяне, а затем Славянскую землю захватили волохи. А после угры прогнали волохов, унаследовали ту землю и поселились со славянами, покорив их себе; и с тех пор прозвалась земля Угорской. ”

A magyar és az angol nyelvű kiadások között további jelentős eltérések vannak. Az ószláv változathoz nagyon hasonló orosz változatban szereplő норманны (normanny) szót a magyar változat norvég jelentésűnek fordítja[25][26], szemben az angol normann jelentéssel.[27] Akiket a magyar változat "galicsánoknak" nevez, azt az angol változat spanyoloknak. Az orosz корлязи (korljazi) szó jelentésében is eltérések mutatkoznak. A magyar változat meghagyta karoling jelentésűnek, míg az angol változatban francia jelentést kapott, elkövetve ezzel azt a hibát, hogy egy adott népre, két különböző elnevezést használ.

oroszul: варяги (varégok), шведы (svédek), норманны (normannok), готы (gótok), русь (ruszok), англы (angolok), галичане (galiciaiak), волохи (vlachok), римляне (rómaiak), немцы (németek), корлязи (karolingok), венецианцы (velenceiek), фряги (genovaiak)

magyarul: varégok, svédek (svei), norvégok (urmane), gótok (gote), ruszok (rus’), angolok (agnjane), "galícsánok" (galičane), volohok (volchva), rómaiak (rimljane), németek (nĕmci), karolingok (korljazi), velenceiek (ven’dici), genovaiak (frjagove)

angolul: Varangians (varégok), Swedes (svédek), Normans (normannok), Gotlanders (gótok), Russes (ruszok), English (angolok), Spaniards (spanyolok), Italians (olaszok), Romans (rómaiak), Germans (németek), French (franciák), Venetians (velenceiek), Genoese (genovaiak)

A varégok, svédek, gótok, ruszok, angolok, rómaiak, németek, velenceiek és genovaiak kilétében mindhárom fordítás egyetért.

Tartalmi kritikákSzerkesztés

A mű több azonosított kronológiai problémája és számos logikai ellentmondása miatt, megbízhatóságát a keleti-szláv történelem kortárs szakemberei széles körben megkérdőjelezték és alapos vizsgálatnak vetették alá.

Az elbeszélések megbízhatóságával kapcsolatos első kételyeket Nyikolaj Mihajlovics Karamzin fogalmazta meg az Orosz állam története (Isztorija goszudarsztva Rosszijszkovo) című művében, amelyben felhívta a figyelmet Nyesztor megkérdőjelezhető kronológiájára és prózai stílusára. Karamzin megfigyeléseire alapozva, a mű filológiájának további vizsgálata fényt derített a szöveg kompozíciójának különböző gyengeségeire.

Dmitrij Lihacsov szerint a krónika bőséges "töltelékanyag" jelenlétét mutatja, amelyet utólag adtak hozzá, és amely valójában "tönkretette az elbeszélés logikus menetét".[28] Véleménye szerint, "nincs még egy ország a világon, amelynek történelméről olyan ellentmondásos mítoszok keringenének, mint Oroszországról, és nincs még egy nemzet a világon, amelyik olyan sokféleképpen értelmezné történelmét, mint az orosz nép."[29] Lihacsov szerint a krónika megfelelő értelmezésének nehézségét az adja, hogy a szöveget eredetileg több szerző állította össze és szerkesztette különböző célokkal, valamint a régi keleti szláv nyelvből kellett lefordítani, ami nehéz feladatnak bizonyult.

Az orosz filológus és a textológia tudományának megalapítója, Alekszej Shakhmatov korán felfedezte, hogy az Nyesztor-krónika kronológiai hibával kezdődik. A krónika szerint "a 6360. (852.) évben, az indikció tizenötödik évében, III. Mikhaél császár trónra lépésekor nevezték el először Rusz földjét."[30] A 11. századi bizánci görög történetíró, Skylitzes János beszámolói szerint azonban III. Mikhaél császár nem 852-ben, hanem egy évtizeddel korábban, 842. január 20-án kezdte meg uralkodását.[31] Alekszej Shakhmatov szerint az ellentmondások egy része egyenes következménye annak, hogy "a kijevi uralkodó fejedelmeknek megvoltak a maguk propagandistái, akik átírták az évkönyveket, hogy a saját céljaiknak leginkább megfelelő politikai állításokat fogalmazzanak meg."[32] Shakhmatov továbbá úgy jellemezte a Régmúlt idők elbeszélését, mint olyan irodalmi alkotást, amely az egyház és az állam erős befolyása alá került.[33]

Wladyslaw Duczko szavai szerint a krónika többszöri szerkesztése és átdolgozása miatt "a nem összeegyeztethető információkat félretették, míg azokat az elemeket, amelyeknek ott kellett volna lenniük, de nem léteztek, kitalálták."[34]

Igor Danilevszkij orosz történész és író megemlítette, hogy a krónika inkább az események vallási jelentőségének bemutatására törekedett, mintsem arra, hogy az olvasónak azt az információt közvetítse, hogyan is történt valójában.Ennek eredményeként a szöveg jelentős részét közvetlenül korábbi, vallási felhangot tartalmazó művekből kölcsönözték, mint például egyes bizánci forrásokból, és leginkább a Bibliából. A főszereplőket gyakran bibliai személyiségekkel azonosították, így bizonyos releváns tulajdonságokat és tetteket tulajdonítottak nekik, amelyek nem feltétlenül feleltek meg a valóságnak.[35]

Egy ukrán történész, Alekszej Petrovics Tolocsko, megerősítette azt a következtetést, amelyre számos elődje jutott, azaz hogy a krónika tartalma többé-kevésbé fiktív. Tolocsko azzal érvelt, hogy egyes történeteket, mint például a Rurikidák nemzetség Kijevbe való bevonulásának történetét, azért találták ki, "hogy a múltbeli események értelmes rekonstrukcióját hozzák létre, és ezeket a jól ismert neveket bevonják a szerző történelmi forgatókönyvébe". Tolocsko a krónikát kiváló irodalmi műnek nevezte, amelynek története nem hiteles, és arra a következtetésre jutott, hogy "egyáltalán nem indokolt, hogy a múltról való tudásunkat továbbra is a tartalmára alapozzuk."[36]

Horace Lunt, a Harvard Egyetem nyelvésze fontosnak tartotta, hogy "szabadon elismerjük, hogy spekulálunk", amikor a műben szereplő meséket rekonstruáljuk, és szembesülünk a szöveg logikai ellentmondásaival.[37]

Paul Bushkovitch a Yale Egyetemről azt írja, hogy "a szerző az uralkodóit szolgálta, fejedelmeket és népeket azonosított, és olyan zűrzavart hagyott maga után a történészeknek, amelyet szinte lehetetlen rendezni."[38] Azt is megemlíti, hogy ellentmondások vannak a skandináv történelem és a krónika elbeszélései között. Például "a régészeti bizonyítékok nem illeszkednek a mű legendáihoz", továbbá "Skandináviában nem voltak olyan mondák a vikingek győzelmeiről és háborúiról Oroszországban, amelyek megegyeznének azokkal, amelyek Izland és a Brit-szigetek meghódításáról számolnak be". Véleménye szerint, a krónika hitelességét fenntartással kell kezelni, mert az az uralkodást szolgáló politikai eszköz volt.

Magyar nyelvenSzerkesztés

Arra a tényre, hogy az orosz évkönyvek a magyar történelem szempontjából igen jelentős források, már egy évszázaddal ezelőtt felfigyelt a magyar történettudomány. A múlt század végén Pauler Gyula német fordításban használta szövegüket, Hodinka Antal pedig 1916-ban publikált magyar vonatkozású részleteket. Hodinkának ez a kiadványa azóta is kézikönyv a magyar középkor kutatói számára.[39] Az első teljes magyar nyelvű fordítás Ferincz István munkája, aki több évtizeden keresztül tartott előadásokat és szemináriumokat a Régmúlt idők elbeszéléséről a Szegedi Tudományegyetemen. A fordítás alapjául a PVL Lavrentyij-évkönyv 1377. évi szövege szolgált, amelyet a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója 1950-ben két kötetben jelentetett meg D. Sz. Lihacsov és B. A. Romanov fordításában. A magyar fordítást a téma legkiválóbb hazai ismerője, a Pécsi Tudományegyetem professzora, Font Márta látta el kommentárokkal. A mű elérhető orosz, angol és további nyelveken is.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Ferincz István, Font Márta. Régmúlt idők elbeszélése – A Kijevi Rusz első krónikája, 16. o. [2015] 
  2. olaszokra, velenceiekre, románokra, frankokra, ruszinokra, és általánosságban minden nomád életmódot élő emberre
  3. Kristó Gyula. A korai Erdély, 40. o. [2002] 
  4. Kristó Gyula. A korai Erdély, 40. o. [2002] 
  5. Mathias Gyóni. Les Volochs des Annales primitives de Kiev – Études slaves et roumaines (francia nyelven), 83-92. o. [1949] 
  6. Ludolf Müller. Handbuch zur Nestorchronik IV (német nyelven), 210. o. [1977] 
  7. Vladimir Petrukhin, Dmitrij Rajevszkij. Очерки истории народов России в древности и раннем средневековье (orosz nyelven), 250. o. [2004] „При внимательном чтении мы уже сейчас можем убедиться, что не только русь упомянута в космографическом введении к «Повести временных лет» дважды. Дважды упомятута и волъхва, достаточно точ¬ но помещенная между некими галичанами и римлянами, жителями Рима: это те самые франки — волохи, которые, как говорится далее, «нашедши на словени на дунайския» и сели среди них, творя насилие. Такими же «находниками» впоследствии изображает летописец и ва¬ ряжскую русь в Восточной Европе, среди славянских и финно-угорских племен. Здесь же, кстати, становится ясно, почему для обозначения фран¬ ков летописец использовал архаичный этникон волохи: франками — фрягами в его времена называли уже генуэзцев.” 
  8. M. B. Sverdlov. К изучению мордовских исторических произве- дений в составе «Повести временных лет (orosz nyelven), 18-19. o. [1993] 
  9. D. S. Likhachev, O. V. Tvorogov. Повесть временных лет (orosz nyelven), 203. o. [2012] „В данном контексте предполагалось, что под волохами лето-писец имел в виду франков” 
  10. Kristó Gyula. Rómaiak és Vlachok Nyesztornál és Anonymusnál [1978] 
  11. Kristó Gyula. A korai Erdély, 40. o. [2002] 
  12. Петрухин В.Я., Раевский Д.С. Очерки истории народов России в древности и раннем средневековье. М., 2004
  13. Ferincz István. Régmúlt idők elbeszélése – A Kijevi Rusz első krónikája, 18. o. [2015] „Ugyancsak Jáfet nemzetségét alkotják a varégok, a svédek (svei), a norvégok (urmane), a gótok (gote), a ruszok (rus’), az angolok (agnjane), a galícsánok (galičane), a volohok (volchva), a rómaiak (rimljane), a németek (nĕmci), a karolingek (korljazi), a velenceiek (ven’dici), a genovaiak (frjagove) és mások, ezek nyugatról déli irányban telepedtek le, és szomszédosak Hám törzsével.” 
  14. Ferincz István, Font Márta. Régmúlt idők elbeszélése – A Kijevi Rusz első krónikája, 18. o. [2015] 
  15. Ludolf Müller. Handbuch zur Nestorchronik IV (német nyelven), 208. o. [1977] 
  16. D. S. Likhachev, O. V. Tvorogov. Повесть временных лет (orosz nyelven), 208. o. 
  17. Ludolf Müller. Handbuch zur Nestorchronik IV, 207. o. 
  18. Dmitrij Lihacsov - Повесть временных лет, часть 1. Текст и перевод. Подготовка текста Д. С. Лихачева, перевод Д. С. Лихачева и Б. А. Романова; часть 2. Приложения. Статьи (1950)
  19. Bizánc és a latinokrácia jogtörténete
  20. Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle – Laurentian Text, 235. o. [1930] 
  21. Lubor Niederle. Puvot a pocatky naroda Slovanskeho – Puvot a pocatky Slovanu jiznich. Bursík & Kohout, 141-146. o. [1906] 
  22. Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle – Laurentian Text, 52. o. [1930] „The Lyakhs, the Prussians, and Chud' border on the Varangian Sea. The Varangians dwell on the shores of that same sea, and extend to the eastward as far as the portion of Shem. They likewise live to the west beside this sea as far as the land of the English and the French.” 
  23. Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle – Laurentian Text, 52. o. [1930] „For the following nations also are a part of the race of Japheth: the Varangians, the Swedes, the Normans, the Gotlanders, the Russes, the English, the Spaniards, the Italians, the Romans, the Germans, the French, the Venetians, the Genoese, and so on. Their homes are situated in the northwest, and adjoin the Hamitic tribes.” 
  24. Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle – Laurentian Text, 62. o. [1930] „The Magyars passed by Kiev over the hill now called Hungarian, and on arriving at the Dnieper, they pitched camp. They were nomads like the Polovcians. Coming out of the east, they struggled across the great mountains, and began to fight against the neighboring Vlakhs and Slavs. For the Slavs had settled there first, but the Vlakhs had seized the territory of the Slavs. The Magyars subsequently expelled the Vlakhs, took their land, and settled among the Slavs, whom they reduced to submission.” 
  25. V. M. Bejlisz. The ethnonym al-Arman in an Arabic geographical composition of the XII century. Kitab al-Ja'rafiya and urmane "Tales of Bygone Years"", in Eastern Europe in antiquity and the Middle Ages. Problems of source studies, 6-10. o. [1990] 
  26. Ferincz István, Font Márta. Régmúlt idők elbeszélése – A Kijevi Rusz első krónikája, 18. o. [2015] 
  27. Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle – Laurentian Text, 52. o. [1930] 
  28. Dmitry Likhachov. Velikoe nasledie: Klassicheskie proizvedenija literatury Drevnej Rusi. Zametki o russkom, 342. o. [2007] 
  29. Dmitry Likhachov, Deming Brown. Russian Culture in the Modern World – Russian Social Science Review 34, no. 1, 70. o. [1993] 
  30. Samuel Hazzard Cross, Olgerd P. Sherbowitz-Wetzor. The Russian Primary Chronicle: Laurentian Text, 58. o. [1953] 
  31. John Skylitzes. A Synopsis of Byzantine History, 811–1057 [2014] 
  32. Mari Isoaho. Shakhmatov’s Legacy and the Chronicles of Kievan Rus’ – Kritika, no. 3, 642. o. [2018] 
  33. Aleksey Shakhmatov, Konstantin Konstantonovich. Povest’ Vremennikh Let. Introduction - Vol. I [1916] 
  34. Wladyslaw Duczko. Viking Rus: Studies on the Presence of Scandinavians in Eastern Europe. Brill Academic Publishers, 202. o. [2004] 
  35. Igor Danilevszkij. Povest’ vremennyh let: Germenevticheskie osnovy izuchenija letopisnyh tekstov. Aspekt-Press, 133. o. [2004] 
  36. Romensky A.A. “Primary Rus’ Without The Primary Chronicle: New Round Of Debate About The Early History Of Eastern Europe (Book Review: Tolochko A. P. 2015. Ocherki Nachalnoj Rusi. Kiev; Saint Petersburg: 'Laurus' Publ.).” Materialy Po Arheologii i Istorii Antičnogo i Srednevekovogo Kryma, no. 9 (2017): 543. o
  37. Horace Lunt. On Interpreting the Russian Primary Chronicle: The Year 1037 – The Slavic and East European Journal 32, no. 2, 251-64. o. [1988] 
  38. Paul Bushkovitch. A Concise History of Russia. Cambridge Press, 4. o. [2012] 
  39. Font Márta - A Kijevi Évkönyv mint magyar történeti forrás, Történelmi szemle, 1991 70.o

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés