Sárköz (néprajzi táj)

A Sárköz vagy Tolna megyei Sárköz mint néprajzi kistáj a magyar néprajztudományban többnyire Alsónyék, Decs, Őcsény és Sárpilis községek területét jelenti. A táj némely szerzőnél Bátával, az itt élő református lakossággal is kiegészül, másoknál egész Bátával. A tájnév előfordul a „Tolna megyei” jelzővel és anélkül egyaránt.[1]

Sárköz
Sárköz.JPG
Hely  Magyarország (Tolna megye)
Legmagasabb pont Óriás-hegy (285 m)
Elhelyezkedése
Az őcsényi református templom egy korabeli fényképen

A földrajzi értelemben vett Sárköz a néprajzi tájnál nagyobb területet jelöl. A Sárköz név a néprajzi szerzők többsége számára a két világháború között, a 20. században szűkült le a Tolna megyei nevezetes négy falura. Ennek hatására a Sárköz szó jelentésének térbeli leszűkülése nemcsak a tudományban következett be, hanem a közvélemény tudatában is. Ehhez nagymértékben hozzájárult az egyke fölfedezése, nemzeti üggyé válása, az írók, szociográfusok, újságírók nagy hírverése a Tolna megyei Sárköz körül.

Szócikkünkben a Sárköz elnevezést következetesen a néprajzi kistájra használjuk.

A táj felfedezéseSzerkesztés

A négy falu lakosságát református vallása különítette el a környező települések lakóitól. Népművészetének sajátos stílusával a vidék korán felhívta magára a figyelmet. Már a 17–18. században felkeresték a tájegység jellegzetességei iránt érdeklődő utazók, de a 19–20. században– is fogadott jeles vendégeket: Garay János, Baksay Sándor, Móricz Zsigmond, Féja Géza írókat. Gazdag népzenei anyagára Liszt Ferenc és Kodály Zoltán is felfigyelt, népművészetének pompája, színharmóniája többek között Csók Istvánt is megihlette.[2]

TörténelemSzerkesztés

KözépkorSzerkesztés

 
Decs madártávlatból

A honfoglalást követően magyarok, majd besenyők telepedtek meg itt. A helynevek és okleveles adatok alapján Győrffy György ezt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le, a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz…[3] Az itteni besenyőség már a 12. század folyamán teljesen elmagyarosodhatott.

A sárközi és a környékbeli helynevek eredete a legkorábbi századokba nyúlik vissza. Őcsény, Decs neve bizonytalan eredetű, többen a fejedelmi családdal hozzák kapcsolatba. Pesty Frigyes úgy tudja, hogy Őcsény Árpád-kori település, amelynek lakói az I. Béla király alapította szekszárdi apátság szabados katonái: a libertinusok voltak. I. Rákóczi Ferenc hadjárata után a Kálvin vallására tértek, és emiatt elvesztették kiváltságaikat. A decsiek iskolai tanulmányaikból és ismeretterjesztő előadásokból tudják, hogy községük története a magyar állam alapításáig nyúlik vissza, és hogy Decs lakói a honfoglalás után érkezett, a magyarságba beolvadt kunok és besenyők leszármazottai.

Nyék egy honfoglaló törzstöredék nevéből ered, lakói úgy tudják, hogy a honfoglaláskor ide a kazár vagy kun-kabar törzs telepedett le és – szerintük – ők ezek leszármazottai.

Pilis talán szláv földrajzi elnevezésből származik. A falu nevének eredetéről az egyik népies föltevés az, hogy a mocsaras vidéken sok volt a pille. Ezért: pillés, és ebből lett Pilis. A másik álláspont szerint a falu a nádas, mocsaras, ingoványos területből kiemelkedő kopasz dombra települt, amely olyan volt, mint a barátok pilise.

Ete személynévből eredhet.[4] Ete már korábban is népes település volt, hisz a 14. század elején a Szentlélek tiszteletére avatott aránylag nagy jövedelmű parochiális egyházáról olvasunk a pápai tizedjegyzékben.[5]

Ugyanekkor Etén kívül csupán Ebes, Őcsény, Kesztölc és Aszivágy voltak a Sárközben templomos helyek, Decsen csak fakápolna állt még a 15. század elején is, s a váci káptalan 1402-ben kért engedélyt a pápától, hogy helyette kőtemplomot építhessen és kegyúri plébániát alapíthasson. Minthogy kérvényében megemlíti, hogy ezen a vidéken a templomok kőből épültek, kőtemploma volt Etének is. 1402-ben a váci káptalan engedélyt kért a pápától, hogy a decsi fatemplom helyére kőtemplomot emelhessen és kegyúri plébániát alapíthasson.

Török hódoltságSzerkesztés

A török hódoltság alá kerülő sárköziek kétfelé adóztak, hiszen új uruknak, a töröknek is fizettek tizedet a gabonatermésből. A szőlőművelés nagy arányban folyt tovább a török alatt is, a magyar és a török források egyaránt a bortermelés központi szerepét tanúsítják. A távoli városok kereskedői is borért látogatták Szekszárd környékét, bár kétségtelen, hogy a munkaigényes szőlőművelés a hódoltsági területeken jelentősen visszaesett. A szőlők pusztulását a magyar források egyértelműen igazolják, de a termőterület csökkenéséről statisztikailag értékelhető adatokat nem szolgáltatnak. A bor nemcsak értékes kereskedelmi cikk volt, hanem azért is fontos szerepet játszott a belső-sárközi falvakban, mert pótolta az ivóvizet, így megvédte az ott élőket a mocsaras vidékeken gyakori járványoktól. Ezért a hegyalji falvak lakói mellett a göröndökön[6] megtelepedett sárközieknek is voltak itt szőleik. De még távolabbi vidékekről, sőt a Duna bal partjáról valókat is találunk a musttizedet fizetők között, így például Kesztölcön pilisiekkel, decsiekkel és asszonyfalvaiakkal mellett négy pestivel is találkozunk. A csatári hegyen Tolnaiak, gerjeniek, faddiak, mázaiak és ságiak, Ebesen tolnaiak, ráckeveiek, kalocsaiak és őcsényiek műveltek szőlőt.

Bár a defterek eredményei magasak, mégis ezek a reálisabb adatok, mivel összeíróik birtokon belül voltak, a szigetiek pedig messze voltak a Sárköztől, és az urbáriumot bemondás alapján állították össze. A defterdár semmiképpen sem tüntethetett fel a valóságosnál több tizedet, mert mindennel el kellett számolnia. Hamisan magas adatok felvételével önmagát károsította volna meg.[7]

ReformációSzerkesztés

A Dunamente – közte a Sárköz lakossága is – a magyar területek közül az elsők között tért át a protestáns vallásra – ahogy Földváry László, a Dunamelléki Református Egyházkerület historikusa írta: „A magyarföldi reformációnak kiindulási pontja az alsó-dunamellékén volt.” Már az 1540-es években terjedt itt a reformáció, és Tolna mezővárosa vált a hódoltsági területek egyik szellemi központjává. Itt már a 16. században protestáns főiskola működött, külföldet megjárt, művelt tanárokkal, és velük közvetlen kapcsolatban álltak a hitújítók:

Tolna mellett Decs is jelentős szerepet játszott a magyar reformáció terjesztésében. Forrásaink szerint a Sárközben először itt bukkant fel 1540-ben protestáns prédikátor, egy bizonyos Gergely pap. Decs olyannyira fontos szerepet játszott a korai magyar reformációban, hogy az 1560-as években Szegedi Kis István szuperintendens zsinatot tartott itt.[7]

MigrációSzerkesztés

A török megszállás hosszú ideje alatt a Sárköz sokat hanyatlott, különösen súlyos volt a pusztulás a utolsó évtizedekben. A nagyobb hadjáratok pusztításai mellett a martalócok, végvári vitézek állandó beütései okoztak nagy károkat. Az itt megmaradt csekély lakosság is állandóan útra készen állott. És folytonos mozgásban volt: Ete és Asszonyfalva lakóit Decs fogadta be; Sárpilis népe a Duna–Tisza közére menekült, majd visszatért; Dél-Baranyából pedig ide húzódtak fel menekülők.[5]

A Dunamente török időket átélt régi magyar falvaiban a migráció legtöbbször nagy múltú népi kapcsolatokat éltetett: ilyen lehetett a halasi és a baranyai kapcsolat. Szinte természetes, hogy hagyományos népi kapcsolat[8] állt fenn a Duna bal parti és jobb parti Sárköz régi falvai között, amely kapcsolat kihatott a két terület lakosságának migrációjára is.

Szeremle és Csanád falvakat református magyarok lakták, akik ha őseik költöztek is egyik faluból a másikba, a Duna menti tájon kontinuusnak számítottak. E falvak a szűkebb környék, a Duna-táj, tágabban a közép-magyarországi régió református népességével tartott fenn népi kapcsolatokat, ami együtt járt veszély esetén tömeges, békésebb időkben szórványos áttelepülésekkel. A népi kapcsolatok terén a török időkben szinte természetes dolognak számított az ismerős falvak közötti kiegyensúlyozott népességmozgás, az oda-vissza házasodás, a rendszeres ki- és beköltözés.[7]

18–20. századSzerkesztés

A népesség alakulása

Év Őcsény Decs Sárpilis Alsónyék Báta
Az 1728-as összeírás szerint 40 őslakos jobbágy családfő „hereditarii subditi„ , 23 fő egynegyed telken[9] 3 egésztelkes jobbágy mellett 81 fél- és negyedtelkes jobbágy[9] 14 jobbágy, 4 zsellér[9] 30 örökös jobbágy és 2 zsellér[9] 75 szabad költözésű jobbágy
1794-es adatok 284 telkes gazda, 84 kisházas, 8 zsellér, 14 nemes és 3 mesterember, összesen: 1994 fő[9] 244 birtokos, 109 zsellér és 7 házatlan zsellér, 2 nemes és 7 mesterember, összesen: 4000 fő[9] 56 sessiós gazda, 24 kisházas, 2 zsellér, összesen: 570 fő[9] 149 jobbágycsalád, 22 kisházas, 4 nemes és 1 mesterember[9] 116 gazda, 115 házas zsellér és 45 házatlan[9]
1869-es összeírás szerint 2225 fő 2375 fő 598 fő 998 fő 3364 fő
1900-as adatok[10] 3514 fő 3251 fő 791 fő 1318 fő 4080 fő
1930-as adatok[11] 3438 fő 4809 fő 931 fő 1690 fő 3689 fő
2001-es adatok 2572 fő 4275 fő 707 fő 821 fő 1927 fő
Népsűrűség 35 fő/km² 45 fő/km² 32 fő/km² 25 fő/km² 29 fő/km²

A vallási megoszlás alakulása

Év Őcsény Decs Sárpilis Alsónyék Báta Összesen
  ref.[12] ev.[13] rk.[14] ref. ev. rk. ref. ev. rk. ref. ev. rk. ref. ev. rk. ref. ev. rk.
1869 1991 3 191 2035 3 273 503 1 65 879 3 108 - - - 5408 10 637
1880 1901 43 642 2032 19 571 519 1 133 826 2 281 - - - 5278 65 1630
1890 2022 226 1410 2006 89 1014 510 4 195 907 15 435 - - - 5445 334 3052
1900[10] 1816 149 1490 1911 114 1112 488 14 267 856 7 437 464 13 3543 5535 297 7116
1910[15] 1820 57 1531 1905 160 1532 481 14 371 843 14 659 431 8 3725 5490 253 7818
1920[16] 1584 58 1755 1777 233 2221 447 17 452 725 28 670 341 6 3344 4874 342 8442
1930[11] 1508 81 1811 1806 216 2700 422 71 434 711 19 939 322 5 3326 4769 392 9210

Hagyományos gazdaságSzerkesztés

FöldművelésSzerkesztés

A régi Sárközben a földművelés jóformán csak annyira szorítkozott amennyi elég volt a kenyérre, szinte a 19. század végéig az állattartás érdekeinek volt alávetve. Táplálékul elsősorban búzát és kölest, takarmánynak pedig árpát és zabot termeltek. A 19. század vége óta elterjedt a kukorica, a burgonya a 19. század elején tűnt fel. A sárköziek nagy gondot fordítottak a kendertermesztésre hisz ez az anyag adta a híres sárközi viselet alapját.

A földművelés jelentősége a 19. század végén a területek ármentesítése folytán drámaian megnőtt.

Ármentesített terület alakulása művelési ágak szerint (1869–1895)

Község Szántóföld Rét Legelő Erdő Nádas Terméketlen Összes terület
1869 1895 1869 1895 1869 1895 1869 1895 1869 1895 1869 1895
kh.[17] kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh. kh.
Őcsény - 4413 2932 1863 2703 1393 1434 - 506 498 1153 563 8731
Decs - 5804 3849 3747 2180 1273 1890 555 745 338 3389 336 12055
Sárpilis 204 2164 885 692 1130 263 41 77 488 40 668 180 3419
Alsónyék - 2575 1178 1709 764 1000 877 - 1314 21 1491 319 5627
Báta - 2364 380 1084 1021 781 254 103 1333 312 1791 134 4781
Összesen 652 20164 10979 10042 10108 6521 4614 783 4388 1210 9736 1759 40480

ÁllattartásSzerkesztés

  A régi vízivilágban sok háziállatot tartottak: edzett nagyszarvú szürkemarhákat; gyors, aprótermetű, télire hosszú szőrt eresztő parlagi lovakat és a bakonyi sertésekre emlékeztető, hosszú orrú kesedisznókat; juhokat és kecskéket azonban nem, mivel nem tudták a vizet megúszni. Csak a szőlőhegy kopár oldalain legelt egy-két birka, hogy az ünnepi paprikást elkészíthessék belőlük. Az aprójószágok közül a vadkacsához hasonló tarka tollú réce (kacsa) és riba (liba) volt a legtöbb, valamint a tík (tyúk).

HalászatSzerkesztés

A állattartásnál kiterjedtebb volt a halászat. A legjobb zsákmánnyal a Nagy-Duna és számos holtága, morotvája kecsegtetett, a halászok azonban a kisebb folyókon és vízfolyásokon is kivetették hálóikat. A halászó helyeknek úgyszólván „fele hal, fel víz” volt. Sokféle halat ismertek: tok, kecsege, márna, menyhal, ponty, kárászponty, süllő, tarkasüllő vagy barátkóc, erős farkú süllő, kardakeszeg, márnakeszeg, patuckeszeg, jászkeszeg, karikakeszeg, sivánkeszeg, vörösszárnyú keszeg, buborkakeszeg, dévérkeszeg, balin vagy kapókeszeg, harcsa. A tavi halak közül ismerték: a csukát, a compót, a kárászt, a budrest vagy durgencs és a paptetűt. A sárköziek kitűnően ismerték a vizek járását és a halak természetét. Asárközi kisvizeknek a rekesztőhalászat felelt meg legjobban: ennek segítségével a hal útját elzárva olyan helyre terelték, ahonnan könnyűszerrel ki tudták szedni. A vejszét és a varsát használták erre a célra. A vizes világban „sült hallal ették a főtt halat”. Ha megunták, csak a fejét vagy csak a derekát fogyasztották el, a többit eldobták. Télre is tettek el halat: fölhasítva alaposan kimosták, egy napig sóban tartották, kipöckölték a hasát és úgy szivarították (szárították) a kéményben és a padláson. A felesleget a környékbeli piacokon adták el, vagy terményért elcserélték. A halászat annyira fontos volt a sárközieknek, hogy népdalaikban is megörökítették:

De szeretnék aranyhallá válni:
Sárpilistől, Bátáig úszkálni.
Rátalálnék babám hálójára,
Elbúcsúznék tőle utoljára.

SzőlőtermesztésSzerkesztés

A sárközi szőlők a híres szekszárdi szőlővidékhez tartoznak. A régi Sárközben a szőlő volt a legfontosabb kultúrnövény. A filoxéravész előtt hazai fajtákat termeltek, ezeket nem kellett olyan intenzíven gondozni (pl. permetezni), mint a későbbieket. A szüret ünnepség számba ment. A szőlőt zsákba gyömöszölve alacsony taposókádba tették. Alatta sajtár állt a kicsurgó színlének; ha megtelt, az úgynevezett töldöklőn át töltötték hordóba. Mezítláb taposták ki a szőlőt, a zsákba maradt ún. csömögét villával átrakták a bálványos faprés kosarába, és amikor megtelt, kisajtolták. A bort vasabroncsos hordóba tárolták. Híres volt a decsi szagos, a bátaszéki fehér és a szekszárdi vörös. A régi Sárvízen Szekszárdig is fölmentek a borszállító hajók, de a sárköziek is elszállították boraikat kocsival Fehérvárra, Budára, Győrbe és Bécsbe.

Népi kultúraSzerkesztés

DíszítőművészetSzerkesztés

NépviseletSzerkesztés

A Kárpát-medence magyar népviseletei közül kettő válik ki gazdagságát, színösszeállítását, alapanyagát tekintve: a kalotaszegi és a sárközi.

SzövésSzerkesztés

A sárközi díszítőművészet legfejlettebb, legismertebb ága a szövés. A sárközi szövésről szóló első híradás 1715-ből származik.

HímzésSzerkesztés

A sárközi hímzés múltja nem a szabott és a parittya főkötőkkel kezdődik, hanem a feketével hímzett halotti párnákkal.

KerámiaSzerkesztés

A „sárközi stílus” összefoglaló név, mely több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. Bár a stílusegységet alkotó fazekasközpontok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés mégis helytálló.

Települések és építkezésSzerkesztés

A Sárközre a zárt falvak, valamint a szétszórtan épített szőlőbeli tanyák és a Duna-menti szállások jellemzőek. A falvak sokszor elpusztultak, újjáépültek.

NépszokásokSzerkesztés

A sárközi népszokások változatosak, bonyolultak és gazdagok, igen sok régi elemet őriztek meg. Három csoportra oszthatjuk őket: Az emberi élet főbb állomásaihoz kapcsolódóak (születés, házasság, halál), a gazdasági élettel kapcsolatos szokások (aratás, szüret, fonó, disznótor stb.) és a jeles napokhoz (ünnepekhez) kapcsolódóak.

A családi élethez kapcsolódó szokásokSzerkesztés

  • Születés, paszita és csöröglő: A gyermekágyas asszonyt és az újszülöttet sokféle babonás eljárással védték: A vánkos alá kést tettek, fokhagymát dugtak a kulcslyukba, hogy távol tartsák a boszorkányt. Keresztelőre a módosabbak 5-10 komát is meghívtak. A keresztelő napján egyszerű vendégség volt: hideg ételeket tálaltak fel. Ezután a komaasszonyok naponta felváltva hordták a paszitát: Díszes komatálba téve az ételt (leves, sült, tésztafélék) külön komakendővel (szőttes abrosz) kötötték le. Kínálás előtt megkóstolták, hogy a gyermekágyas jobb étvággyal fogyassza. A csöröglő volt az igazi örömünnep, amelyet aratás, szüret, disznótor idején tartottak, néha csak egy-két évvel a születés után. Eredetileg csak az elsőszülött fiú, később a leány kedvéért is megrendezték. Valósággal kisebbfajta lakodalom volt. A vendégeket a bába toborozta össze, aki itt a vőfély szerepét töltötte be. A vendégek csöröglét (forgácsfánkot) vittek.
  • Lakodalom: A Sárköz a korai házasságok hazája volt. A lakodalmi szokások több részből tevődtek össze:

Kérető vagy kullogó (leánykérés); Elkendőzés, kézfogó vagy jegyváltás (eljegyzés); Hívogatás; Ökörvágó vagy készítő; Nász; Esküvő; Lakodalmi ebéd; A menyasszony kikérése és elsiratása; az ágyvitel; A menyasszony beköszöntése; Lakodalmi vacsora; Kásapénz és szakácstánc; Lakodalmi tréfák, menyasszonytánc; Újmenyecske tánca; Csiszló vagy tyúkverő

  • Temetés és halotti tor: A temetés utáni este van a tor, csak idősebb emberek tiszteletére tartották.

A gazdasági élet szokásaiSzerkesztés

A gazdasági jellegű népszokások közül a Sárközben a szőlő- (hálótanya, szüret) és kendermunkákkal (kendergázolás, fonó) kapcsolatban éltek legszínesebb és legváltozatosabb hagyományok. A szőlőőrzés szokását már 1833-ban leírta Garay János. A szüreti bál a hagyományos formák között zajlott, külön helyi koreográfiája nem volt.

  • Disznóvágás: Téli időszakban rokoni és baráti segítséggel vágták a disznót, a munka végeztével este nagy tort tartottak.

A jeles napokhoz kapcsoló szokásokSzerkesztés

A sárköziek jóval kevesebb jeles napokhoz kapcsolódó népszokást ismernek, mint gazdasági vagy családi vonatkozásút.Országos viszonylatban is feltűnően kevés a jeles napjaik száma. Ismerik a Luca-napi kurkálást. A jeles névünnepek alkalmával a névnapi köszöntést, az aprószenteki suprikálást, az újév köszöntést. Megtartották a farsangot, elterjedt volt a nagypénteki mosakodás és féregűzés, a Szent György napi harmatszedés. A bátaiak húsvétkor tojást hímeztek. Május 1-jén májusfát állítottak. Bátán ekkor majálist tartottak, ez volt a májusi kalinkózás.

NéphitSzerkesztés

A régi sárköziek hittek a rendkívüli képességű emberekben és csodás lényekben. Azt tartották, aki keresetlen szenet talált, ördögi hatalmat nyert. Úgy is lehetett valaki látó és tudó, ha Luca-székre ült. A szemverést az összenőtt szemöldökű, úgynevezett szúrós nézésű emberek tekintetének tulajdonították. Nagyon sokat foglalkoztatta a sárközieket a kincs, a kincskeresés gondolata. Erre a foggal körömmel született hetedik gyermeket, az úgynevezett táltost (a sámán magyar utódja) tartották megfelelőnek. A fekete jérce Luca-napján tojt első tojásából kelt ki a lúdvérce (lidérc): csak férfi költhette ki a hóna alatt.

NépköltészetSzerkesztés

A sárközi népköltészetnek legjellemzőbb műfaja a lírai dal. A Sárköz népdalkincse feltűnően gazdag, egy-egy jó énekes sokszor több száz nótát is ismert. Minden alkalmat felhasználtak a nótázásra, még hangszeres zenekíséret mellett is daloltak pl. tánc közben. A szebb alkotások rendkívül rövid idő alatt elterjedtek, és az újak mellett sokáig megőrizték a hagyományos dalkincset is. Az országosan ismert dalokat itt is tudták, sok esetben helyi szövegváltozattal. A lírai dalok közül a szerelmi népdalok csoportja a leggazdagabb. A legrégibb szerelmi népdalok a vízivilágot idézik:

Sűrű nádas, magas a teteje,
Szárcsamadár fészket rakott benne.
Mondd meg nekem, te fekete madár:
Merre jár most az én kedves babám.

Sok pásztor- és betyárdalt is tudtak. A dalok mellett verset, rigmust, különféle mondókákat, falucsúfolókat és találóskérdéseket is gyűjtöttek náluk.

NéptáncSzerkesztés

A sárközi táncdialektus a kelet-dunántúli csoporthoz tartozik, amely tovább folytatódik a Duna-Tisza közi Bácskába, Kalocsán és környékén, és általában a Duna egész mellékén. A sárköziek minden alkalmat megragadtak a táncra. Változatosság, a mozgás magasfokú, művészi megnyilvánulása, erő és optimista öntudat jellemző rájuk. A sárközi táncok legrégiesebb rétegét a kanásztáncok képviselik. E régi férfi szóló a Sárközben már fejlettebb páros, csoportos tánccá alakult; a kanásztáncból sarjadt a cinöge, az ugrós és még több más tánc. A verbunk is ismert volt. A páros táncok közül a lassú csárdás eléggé színtelen, annál jellemzőbb a gyors, friss csárdás. A viszonylag épen fennmaradt női körtáncok mindmáig nagyon sok alkalmi változatban élnek. A sárközi táncok közül a nők karikázója (körtánca) tér el legjobban az országosan ismert típusoktól, ez a legjellemzőbb és talán a legszebb táncuk.

NépnyelvSzerkesztés

A sárközi népnyelv az alföldi nyelvjárásterület duna-drávai csoportjába tartozik. Hangtani szempontból legfőbb jellemzője az ö-zés. Használata azonban soha nem volt olyan következetes, mint például Szeged környékén. Hasonló jellegzetesség a diftongus (kettős magánhangzó). Jellemző igei és főnévi ragjuk az -a, -e, -ja, -je helyett használt i: adi, tudi, mondi. Nagyon szeretik még a kicsinyítő képzőket, amelyek igéhez és névszóhoz egyaránt járulhatnak például gyerökcse. Erőteljesek és régies jellegűek a sárközi szólások is.[18]

A Sárköz településeiSzerkesztés

Jelenlegi településekSzerkesztés

Kihalt településekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

  • Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből 7.) Szekszárd, 1975.
  • Balázs Kovács Sándor: A presbitérium szerepe a sárközi parasztság életében. Dunatáj 1994 (XVII.) 2-3. sz. 65-74.
  • Balázs Kovács Sándor – Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd, 1999. ISBN 963-7209-16-6
  • Balázs Kovács Sándor: Fejezetek Sárpilis történetéből. Szekszárd, 2006. ISBN 963-0604-07-8
  • Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata. Néprajzi Értesítő, 1940. (32.). 233-249.
  • Féja Géza: Sarjadás. – Sárközi élmények és utazások. Bp., 1963.
  • Flórián Mária: A „sárközi szőttes” története. Ethnographia 1990. (CI.) 194-256.
  • Fodor Márta: A sárközi kontraktualista jobbágyok úrbéri terheinek alakulása. (Tanulmányok Tolna megye történetéből. V.) Szekszárd, 1974. 277-317.
  • Gémes Balázs–G.Vámos Mária: Decs, Sárközi tájház. TKM kiskönyvtár 70., 1981. (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 963-555-070-0
  • Györffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940.
  • Holub József: Ete város története. (Adalékok a Tolna megyei Sárköz település- és gazdaságtörténetéhez.) Történeti Statisztikai Közlemények 1958. (II.) 3-4. 1-19.
  • Katona Imre: Sárköz. Bp., 1962.
  • Kunszabó Ferenc: Sárköz. Szépirodalmi kiadó, Budapest 1986
  • K. Balog János: Évszázadokon át. Tolna megye történeti olvasókönyve I. Szekszárd, 1978.
  • Kovách Aladár: A Tolna megyei Sárköz népviselete. Néprajzi Értesítő 1907 (VIII.) I. rész 71-94. o.; II. rész 201-221. o.
  • Pataki József: A Sárköz gazdaság- és településföldrajza. Pécs, 1936.
  • Pataki József: A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd. 1954.
  • Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566), Tanulmányok Tolna megye történetéből II. (Szerk.: Puskás Attila). Szekszárd, 1969 5-85.

JegyzetekSzerkesztés

  1. A korábbi irodalomban, a népi szóhasználatban és a történeti forrásokban Kalocsa városa Duna bal parti környékét is Sárköznek nevezték (Kalocsai Sárköz). A két táj Bogyiszló és Szeremle térségében érintkezik egymással. A szabályozott medrű Duna folyik köztük. (Lásd: Balázs Kovács Sándor: A Tolna megyei Sárköz és rokon településeinek kapcsolatrendszere a 17–20. században, Szekszárd, 2006. szerk. Gaál Attila, 171–176.
  2. Gémes B.–G. Vámos M.: Decs, Sárközi tájház 1.
  3. Győrffy György: Besenyők és magyarok. Bp., 1940. 416–418., 491–492.
  4. A környékbeli Fajsz, Solt és talán Szekszárd neve is a fejedelmi család emlékét őrzi, Koppány pedig nemzetségnév.
  5. a b Katona, Imre. Sárköz (1962) 
  6. Mocsárból kiemelkedő magaslatok (a Sárköz legtöbb települése ilyenen helyezkedik el).
  7. a b c Balázs Kovács, Sándor. Fejezetek Sárpilis történetéből (2006) 
  8. Például azonos vagy hasonló népi kultúra, összeházasodások
  9. a b c d e f g h i Andrásfalvy, Bertalan.szerk.: K. Balog János: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig, Tanulmányok Tolna megye történetéből. Szekszárd: a Tolna megyei Tanács Levéltára (1975) 
  10. a b szerk.: KSH: 1900. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 129. o. (1900) 
  11. a b szerk.: KSH: 1930. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 23. o. (1930) 
  12. Református
  13. Evangélikus
  14. Római katolikus
  15. szerk.: KSH: 1910. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 47. o. (1910) 
  16. szerk.: KSH: 1920. évi népszámlálás I., Magyar Statisztikai Közlemények, 39. o. (1920) 
  17. katasztrális hold
  18. Katona, Imre. Sárköz, 133-205. o. (1962) 

További információkSzerkesztés