Főmenü megnyitása

SMS Hindenburg

a Császári Haditengerészet csatacirkálója

Az SMS Hindenburg a Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) egyik csatacirkálója volt az első világháborúban, a Derfflinger-osztály harmadikként, kisebb módosításokkal elkészült egysége. Ugyanolyan 30,5 cm-es lövegekkel volt felszerelve, mint a testvérhajói, de a módosított lövegtornyoknak köszönhetően nagyobb volt a lőtávolsága. 2,5 méterrel volt náluk hosszabb és sebessége is valamivel nagyobb volt. Paul von Hindenburg tábornagy után nevezték el, annak Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál aratott győzelmei előtt tisztelegve.

SMS Hindenburg
SMS Hindenburg Scapa Flow-ban
SMS Hindenburg Scapa Flow-ban
Hajótípus csatacirkáló, (Großer Kreuzer / Schlachtkreuzer)
Névadó Paul von Hindenburg tábornagy
Tulajdonos A Német Császári Haditengerészet zászlaja Kaiserliche Marine
Hajóosztály Derfflinger-osztály
Pályafutása
Építő Kaiserliche Werft, Wilhelmshaven
Ára 59.000.000 Márka
Megrendelés 1912
Építés kezdete 1913. október 1.
Vízre bocsátás 1915. augusztus 1.
Szolgálatba állítás 1917. május 10.
Szolgálat vége 1919. június 21.
Sorsa Scapa Flow-ban személyzete elsüllyesztette
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 26 947 t; max.: 31 500 t
Hossz 212,8 m teljes
210,0 m vízvonalon
Szélesség 29 m
Merülés 9,57 m
Hajtómű 14 gőzkazán, 4 Parsons-gőzturbina – 4 db háromszárnyú hajócsavar (∅ 4,0 m)
Üzemanyag szén
Teljesítmény 75 585 LE (56 364 kW) (névleges)
Sebesség 26,6 csomó (49,2 km/h)
Hatótávolság 11 300 km 12 csomós sebesség mellett
Fegyverzet 8 db 30,5 cm-es löveg (L/50) (720 lövedék)
14 db 15 cm-es löveg (L/45) (2240 lövedék)
4 db 8,8 cm-es löveg (L/45) (1800 lövedék)
4 db 50 cm-es torpedóvető cső (12 torpedó)
Páncélzat vízvonal: 100-300 mm
fedélzet: 30-80 mm
lövegtornyok: 150-270 mm
kazamaták: 150 mm
parancsnoki híd: 130-300 mm
hátsó híd: 50-200 mm
citadella: 270 mm
lövegpajzsok: 70 mm
válaszfalak: 45 mm

Legénység 1112 fő (ebből 44 tiszt)
1390 fő (háború idején)
A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Hindenburg témájú médiaállományokat.

A Hindenburg volt az utolsó befejezett német kapitális hadihajó az első világháború idején és késői szolgálatba állítása miatt nem vett részt komolyabb tengeri összecsapásokban. Az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) zászlóshajójaként 1917-18-ban több rövidebb hadműveletet vezetett. A Hindenburgot a Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) legtöbb egységéhez hasonlóan Scapa Flow-ban internálták 1918 novemberében. Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsára itt 1919. június 21-én a többi hajóval együtt a legénysége elsüllyesztette, hogy ne kerülhessen a britek kezére. A Hindenburg volt az utolsó hajó, mely elsüllyedt. 1930-ban kiemelték és a következő két év során lebontották.

TervezésSzerkesztés

A Hindenburg fő fegyverzetét nyolc darab 30,5 cm-es ágyú alkotta, melyeket négy Drh LC/1913 jelű duplatoronyban helyeztek el. Ezek a Derfflingerre és a Lützow-ra telepített Drh LC/1912 tornyok továbbfejlesztett változatai voltak ésezeknél az ágyúkat magasabb szögben lehetett megemelni (16° a 13,5° helyett).[1] Ennek köszönhetően a lőtávolsága 2000 méterrel nagyobb volt.[2] 1916-ban utólag a másik két csatacirkáló lövegtornyait is hasonlóan módosították. A Lützow-hoz hasonlóan 14 darab 15 cm-es 45-ös kaliberhosszúságú gyorstüzelőágyúval és négy 60 cm-es torpedóvetőcsővel volt felszerelve, szemben a Derfflinger 12 darab 15 cm-es ágyújával és négy 50 cm-es torpedóvetőcsövével.

 
a Hindenburg vízrebocsátása 1915. augusztus 1-én

Az első világháborús német hadihajók közül a Hindenburg meghajtása volt a legerősebb. A csúcssebességét illetően a szakirodalmak eltérő adatokat hoznak fel 26,6 és 27,0 csomó között, mely értékek meghaladják a testvérhajóinál mért 25,5 csomós értékeket. Itt figyelembe kell venni azt is, hogy a Hindenburg esetében a próbautakat a harci körülményekhez közeli terheléssel végezték, nem pedig a békeidőkben szokásos módon üresen az erre a célra kijelölt területen a Danzig melletti Neukrugnál. A sebességpróbákra a Kieli-öböl sekély vizében került sor, ami jelentősen befolyásolta a hajó sebességét. Közel teljes terhelés mellett a Hindenburg több mint 95 000 LE-s teljesítmény leadására volt képes, ami alapján feltételezik, hogy a valós végsebessége elérhette a 29 csomót – hasonlóan a Seydlitzhez, mely egységnek rosszabb volt a hosszúság-szélesség aránya és mely ezt a sebességet kisebb teljesítmény mellett érte el.

ÉpítéseSzerkesztés

A Kaiserliche Werftnél Wilhelmshavenben épült Hindenburg volt az osztálya utolsó egysége. Az 1912-13-as költségvetésben határoztak a megépítéséről. A kiöregedett Hertha védett cirkáló pótlására szánt csatacirkáló gerincét 1913. június 30-án fektették le és 1915. augusztus 1-én bocsátották vízre, de a háború miatt megváltozott prioritások miatt az építése egészen 1917. május 10-ig elhúzódott. Emiatt a nagyobb tengeri összecsapásokban már nem vehetett részt. A brit hírszerzés tévesen a késői átadását annak tudta be, hogy egyes elemeit a skagerraki csatában megsérült Derfflinger javításához használták fel. Az építése valójában a fellépő munkaerőhiány miatt húzódott el ennyire.[3]

SzolgálatSzerkesztés

Második helgolandi csataSzerkesztés

A Hindenburgot 1917. október 20-án jelentették teljesen bevethetőnek. November 17-én a Moltkéval és a II. felderítőcsoport könnyűcirkálóival közösen aknamentesítést végző egységek távoli biztosítását látta el, mikor az aknaszedőket brit hadihajók támadták meg. A támadók között voltak a britek új csatacirkálói, a Repulse, a Courageous és a Glorious is. Mire azonban a két német csatacirkáló a helyszínre ért a britek már visszavonultak. November 23-án a Hindenburg váltotta a Seydlitzet az I. felderítőcsoport zászlóshajójaként.

1918. április 23-ai előretörésSzerkesztés

1917 végén a Hochseeflotte könnyű egységei rajtaütéseket hajtottak végre a Nagy-Britannia és Norvégia között közlekedő konvojokon. Október 17-én a Brummer és a Bremse könnyűcirkálók kaptak el egy konvojt, melynek tizenkét teherhajójából kilencet, valamint az őket kísérő két brit rombolót elsüllyesztették. December 12-én négy német romboló ütött rajta egy öt teherhajóból és az őket biztosító két rombolóból álló konvojon. Az öt teherhajót és az egyik rombolót elsüllyesztették. A rajtaütéseket követően David Beatty tengernagy, a brit főerőket képező Grand Fleet parancsnoka csatacirkálókat rendelt a konvojok védelmére. A németek számára így ismét lehetőség adódott a Grand Fleet egy kisebb részének csatára kényszerítésére. A Franz von Hipper tengernagy által kitervelt hadművelet szerint az I. felderítőcsoport csatacirkálói könnyűcirkálók és rombolók kíséretében megtámadták volna az egyik nagyobb konvojt, míg a Hochseeflotte nagyobbik része a csatahajókkal a közelben biztosította volna őket.

1918. április 23-án 05:00-kor a német flotta a Hindenburggal az élen kihajózott a hadművelet végrehajtására Wilhelmshavenből. Hipper minimális rádióforgalmat engedélyezett csak, hogy a britek ne tudják bemérni a helyzetüket. A csatacirkálók 06:10-re Bergentől délnyugatra jártak már 60 km-re, mikor a Moltke elveszítette jobboldali belső hajócsavarját. A víz ellenállása hiányában a tengelyrúd egyre gyorsabban forgott, mígnem a hajtómű szét robbant. A szétrepülő darabok több kazánt megrongáltak és lyukat ütöttek a hajótesten. A legénység által elvégzett gyors javítások révén bár képes volt 4 csomós sebességgel való haladásra, az Oldenburg csatahajót a vontatására rendelték. A történtek ellenére Hipper folytatta az északi irányú előretörést és többször is keresztezték a konvojok által használt útvonalat. Miután nem akadtak egyetlen hajóra sem, 14:00-kor Hipper elrendelte a visszavonulást és 18:37-re elérték a bázisaikat védő aknamezőket. Később megállapították, hogy az elkapni kívánt konvoj egy nappal korábban hajózott ki, mint számították.[4]

Tervezett hadműveletekSzerkesztés

 
a Hindenburg útban Scapa Flow felé

1918. augusztus 11-én Hippert tengernaggyá léptették elő és kinevezték a Hochseeflotte parancsnokává. Helyét az I. felderítőcsoport élén Ludwig von Reuter ellentengernagy vette át és másnap a Hindenburgon húzatta fel a zászlóját.

A Hindenburg részt vett volna a háború utolsó napjaira tervezett hadműveletben, mellyel a Grand Fleetet tervezték egy utolsó nagy csatára bírni és a lehető legnagyobb veszteséget okozni a antantnak, hogy így érjenek el kedvezőbb pozíciót Németország számára a béketárgyalások során. A terv szerint egy időben két támadást hajtottak volna végre könnyűcirkálók és rombolók a La Manche csatornán illetve a Temze torkolatában. A Hindenburg és a másik négy csatacirkáló a Temze elleni támadást támogatta volna. A csapások után a holland partoknál vonták volna össze erőiket, ahol a Grand Fleet beérkező erőivel megmérkőztek volna. Míg a flotta Wilhelmshavenben gyülekezett, a háborútól megfáradt tengerészek tömegével kezdtek dezertálni. Mikor a Von der Tann és a Derfflinger csatacirkálók áthaladtak a belső kikötőből kivezető zsilipen, a fedélzetüket 300 tengerész hagyta el és tűnt el a parton.

Október 29-ének éjjelén több csatahajó fedélzetén zendülések törtek ki. A III. csatahajóraj (Geschwader III) három egysége megtagadta a horgony felhúzására kiadott parancsot és a Thüringen valamint a Helgoland csatahajók fedélzetén szabotázscselekményeket követtek el. A nyílt lázadás miatt az indulásra kiadott parancsot visszavonták és a hadműveletet lefújták. A hangulat lecsillapításának elősegítésére a Hochseeflotte rajait különböző bázisokra irányították.

A háború utánSzerkesztés

 
a Hindenburg felépítménye az elsüllyesztése után

Az első világháborút záró fegyverszünet értelmében a német flotta nagy részét Scapa Flow-ban internálták, köztük a Hindenburgot és a többi csatacirkálót is. 1918. november 21-én az internálandó hajókat – 14 csatahajót és csatacirkálót, 7 könnyűcirkálót és az 50 legmodernebb rombolót – útba indították Skóciába.

Az indulásuk előtt Adolf von Trotha tengernagy közölte Reuter ellentengernaggyal, az internálandó flotta parancsnokával, hogy a hajók semmilyen körülmények között nem kerülhetnek a britek kezére. Az Északi-tengeren találkoztak a Cardiff könnyűcirkálóval, mely az antant 370 hajóból álló flottájához vezette őket és ezek kíséretében közelítették meg Scapa Flow-t.

A Versailles-ben folytatott tárgyalások idején a német hajók fogságban maradtak. Reuter tengernagy a The Times-ból értesülhetett arról, hogy a fegyverszünet aláírásának határidejét 1919. június 21-ben határozták meg. Mivel úgy gondolta, hogy a britek ráteszik a kezüket a hajókra, közölte a hajók tisztjeivel, hogy a hajókat az első adandó alkalmommal el kell süllyeszteni. A hadgyakorlatozó brit flotta június 21-én reggel elhagyta Scapa Flow-t és ezt követően 11:20-kor Reuter utasítást adott a hajók elsüllyesztésére. A 17:00-kor utolsóként a Hindenburg süllyedt el. Kapitánya rendelkezett úgy, hogy a hajót egyenletesen süllyesszék el, megkönnyítve így a legénységének a fedélzet elhagyását. Számos sikertelen próbálkozást követően 1930. július 23-án sikerült kiemelni és a következő két év során lebontották Rosythban. A harangját 1936-ban,[5] majd a második világháború után 1959. május 28-án ismét visszaszolgáltatták a Németországnak.

KapitányokSzerkesztés

Név Rang Parancsnokságának ideje
Johannes von Karpf sorhajókapitány 1917. május 10. – 1917. december 1.
Hans Eberius sorhajókapitány 1917. december 1. – 1918. január 31.
Walter Hildebrand sorhajókapitány 1918. február 2. – 1918. december 3.
Erich Heyden korvettkapitány 1919. június 21-ig

IrodalomSzerkesztés

LinkekSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Hindenburg témájú médiaállományokat.

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Hindenburg című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Hindenburg című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

JegyzetekSzerkesztés

  1. Campbell 57. o.
  2. Staff 36. o.
  3. Staff 42. o.
  4. Massie 748. o.
  5. Die Kieler Woche im Gange, Baruther Anzeiger, 20. August 1936