Főmenü megnyitása

Wikipédia β

Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2016-44-1

< Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei
Franz Liszt 1858 detail.jpg

Liszt Ferenc (németül Franz Liszt) (Doborján, 1811. október 22.Bayreuth, 1886. július 31.) a 19. század egyik legjelentősebb romantikus zeneszerzője, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze.

Apja, Liszt Ádám, aki Esterházy herceg uradalmi hivatalnoka volt, korán felismerte fiának kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megadott annak kibontakoztatására. Liszt kilencéves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd műpártoló főurak támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. 1822. december 1-jén mutatkozott be az osztrák fővárosban. Első, nagy feltűnést keltő bécsi koncertjén az akkor 11 éves művészre még Beethoven is felfigyelt. Itt jelent meg nyomtatásban első műve – variációk Diabellinek ugyanarra a keringőtémájára, amelyre Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplése, majd négy nagy sikerű pesti, illetve budai koncertje után 1823 őszén apjával az európai művészeti élet központjába, Párizsba utazott.

Cherubini, a párizsi Conservatoire vezetője meggátolta, hogy felvegyék az intézménybe, ezért Bécsben maradt, ahol zeneelméletet és ellenpontot magánúton tanult. Közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozása után több helyre is meghívták Franciaországba, Svájcba, majd ismét Angliába. Többnyire népszerű operák témáira írt ábrándokat, parafrázisokat játszott. 1827-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol tehetsége a társasági élet ünnepelt hősévé tette. Itt ismerkedett meg Chopinnel, akitől eltanulta a zongorajáték árnyalatait, valamint Berliozzal, akitől a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait sajátította el. Az 1830-as évek végén újabb turnékra indult, bejárta egész Európát Portugáliától Oroszországig. 1835-ben a genfi konzervatórium tanára lett. Az 1838-as pesti árvíz károsultjait bécsi hangversenyeinek jövedelmével támogatta. Ugyanilyen bőkezűen járult hozzá néhány évvel később a bonni Beethoven-emlékműhöz. Oroszországi hangversenykörútjain nemcsak az orosz komponisták művészetét ismerte meg, hanem szerelmét, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnőt is, aki később irodalmi munkásságában is közreműködött. A negyvenes évek elején Weimarban lett az udvari színház karmestere: népszerűsítette és vezényelte kortársainak műveit, tanította a kontinens minden sarkából érkező pályakezdő muzsikusokat és komponistákat. Élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. A később róla elnevezett budapesti Zeneakadémia első éveiben készséggel segítette a magyar zenekultúra új központját, és az év néhány hónapjában tanított is itt.