Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2021-1-1
Az Apollo–1, vagy eredeti NASA jelölése szerint AS–204 volt az Apollo-program első olyan küldetése, amelyen a fedélzeten embereket küldtek volna a világűrbe. Az 1967. február 21. napjára tervezett startra végül nem került sor, mert 1967. január 27-én egy startszimulációs teszt során az űrhajó kabinjában tűz ütött ki, melynek során Gus Grissom parancsnok, Ed White, a parancsnoki modul pilótája és Roger Chaffee holdkomppilóta az életüket vesztették.
A korábban John F. Kennedy elnök által bejelentett program a Holdra szállást célozta meg minél előbb, de lehetőség szerint a Szovjetuniót megelőzve. Ehhez a NASA kialakított és elfogadott egy koncepciót, majd a koncepcióhoz illesztve egy egymásra épülő műveleti sorrendet, amellyel repülésről repülésre fejlődve elérhetik a Holdat. Ennek a sorban egymás után következő repüléssorozatnak lett volna az első eleme az újonnan fejlesztett Apollo űrhajó berepülése.
A tervek szerint – és némileg a sietség jegyében – az Apollo űrhajó (CSM) fejlesztését két szakaszra osztották, az első szakaszban Block I jelöléssel egy olyan űrhajó jött volna létre, amely még nem rendelkezett volna minden olyan berendezéssel, ami a Holdhoz való eljutáshoz szükséges (az csak a későbbi, Block II jelölésű űrhajó tudta volna), ám Föld körüli pályán alkalmas lett volna a konstrukció kipróbálására. Korábban AS–201 és AS–202 jelzéssel végrehajtották már az újonnan fejlesztett űrhajó próbáit ember nélkül, automata üzemmódban, a következő lépcső lett volna, hogy emberek is legyenek a fedélzeten. Az első starthoz azonban sorozatos tesztekre, startelőkészületekre volt szükség, amelyek biztosan haladtak az 1967 februárjára tervezett éles start felé.
Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzetért felelős vezetője már egy évvel korábban, 1966 januárjában kijelölte a leendő legénységet, Gus Grissom parancsnok, Ed White, a parancsnoki modul pilótája és Donn Eisele személyében, akit később egy szerencsétlen baleset miatt Roger Chaffee-re cserélt le a személyzeti főnök. Ez a trió volt kirendelve az űrhajót gyártó North Americanhez, hogy a gyártást felügyeljék a NASA oldaláról, majd az ő feladatuk volt, hogy az űrrepülést megelőző teszteken is részt vegyenek. Egy ilyen tesztnek ígérkezett 1967. január 27-én egy ún. „csatlakozók ki” (plugs out) startszimuláció is, amikor azt akarták letesztelni, hogy amikor leválasztják az indítóállás energiaforrásairól, a saját akkumulátoraira és rendszereire támaszkodva hogyan működik az űrhajó.
A teszt délután 13:00:00-kor (18:00:00 UTC) kezdődött, és különböző problémák miatt lassan haladt. A legmakacsabb egy kommunikációs probléma volt, az űrhajó személyzete és a néhány épületnyire ülő földi irányítás akadozva, rosszul hallotta egymást a rádión. A technikusok éppen elhárították a hibát, amikor az űrhajóból zavarodott, kétségbeesett adás érkezett, az űrhajósok tüzet észleltek a kabinban. A tűz villámgyorsan terjedt el, kirobbantva az űrhajó oldalát, majd a lassú mentés miatt megölve az űrhajóban rekedt űrhajósokat.
A NASA átfogó baleseti kivizsgálásba kezdett, amelyhez felállították a Floyd F. Thompson vezette vizsgálóbizottságot. A vizsgálók megállapították, hogy a perdöntő hiba az volt, hogy az addig sikerrel alkalmazott tiszta oxigén kabinlégkört alkalmazták az űrhajónál – ráadásul túlnyomáson –, amely rendkívüli mértékben megnövelte a tűzveszélyt, karöltve a hibásan megválasztott, gyúlékony anyagokkal. Ezen kívül még egy tervezési hiba súlyosbította a helyzetet, a kabinajtó tervezésénél szakítottak a korábbi gyakorlattal, és egy befelé nyíló, három részből álló bonyolult szerkezetet építettek be. A tűz során megemelkedett belső nyomás olyan erővel préselte a befelé nyíló ajtót, hogy képtelenség volt kinyitni. A helyszínre érkező mentőcsapatnak is hosszú percekbe tellett kinyitni, amikor már késő volt, az űrhajósok életét nem sikerült megmenteni. Ezen felül számos gyártási hibát, pontatlanságot találtak mind a vizsgálat kedvéért teljesen szétszerelt űrhajóban, mind a folyamatokban, felvetve a gyártó North American felelősségét is. A vizsgálat megállapította, hogy az űrhajósok halálát nem a tűz okozta, hanem az átégett légzőcsöveken, vagy a szintén végzetesen megsérült űrruhákon keresztül beáramló mérgező gázok belélegzése.
A belső vizsgálat mellett – politikai oldalról – külső, szenátusi vizsgálatok is folytak. Ezek nyomán mind a NASA-nál, mind a North Americannél szervezeti, személyi, gyártási folyamatbeli és az irányítási gyakorlaton belüli változások mentek végbe. Magát az űrhajót is átalakították. Más oxigén-nitrogén kabinlégkört alkalmaztak, a gyúlékony anyagokat száműzték a kabinból, lecserélték a kabinajtót is, illetve számos további változtatást eszközöltek. Megszüntették az űrhajó Block I és Block II sorozatra való felosztását is, és a folyamat végén egyetlen Apollo űrhajótípus jött létre, amelynek a szűzfelszállását aztán az Apollo–7-en Wally Schirra, Donn Eisele és Walt Cunningham végezte el, bő másfél évvel a katasztrófát követően.