Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2021-34-2
.jpg)
A magyar–török háború (1521–26) az Oszmán Birodalomnak a Magyar Királyság és Horvátország ellen vívott konfliktusa, melynek kimenetele döntő hatással lett a közép-európai térség sorsára nézve. A középkori magyar állam ebben a harcban bukott el. Bár Csehország és a Német Birodalom mellette állt, valójában néhány segédhadon kívül komolyabb segítséget nem nyújtottak.
A katonai vereségnek számtalan oka volt, ezek közül is legtöbbnek a gyökerei évtizedekre visszamenőleg keresendők. A Mátyás királyt követő II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország az anarchia állapotába süllyedt. A magyar nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, s a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészülve a közfelkeléssel, de ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel sem tudta felvenni a harcot.
A 15. század második felétől a Török Birodalom tovább erősödött, I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását helyezte kilátásba. Franciaország – az egyik nagyhatalom – Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit – a németeket és spanyolokat – török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ebben az időben szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal.
1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” meghalt II. Lajos magyar király, ezzel eldőlt az ország sorsa. A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-birodalmi trón, sőt olykor a spanyol korona és több itáliai és holland terület is kezükben volt, ami esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok, minden erőfeszítésük ellenére, részben a protestantizmus terjedése, részben a Német-római Birodalom széttagoltsága, illetve a francia terjeszkedés miatt, még másfél évszázadig nem voltak képesek a török kiűzésére Közép-Európából.