Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2025-12-2
A Bosin-háború Japánban vívott polgárháború a 19. század második felében, 1868 és 1869 között, a Tokugava-sógunátus és a császári hatalom visszaállításáért küzdő erők között.
A háború oka a nemesség és a fiatal szamurájok körében terjedő elégedetlenség, Japán kényszerű megnyitása és a bakumacu elleni tiltakozás volt. Egyes nyugati szamurájok szövetsége, amelyben a Csósú, a Szacuma és a Tosza birtok tömörült, udvari tisztségviselők irányításuk alá vonták a császári udvart, és jelentős befolyást értek el a császárnál is. Tokugava Josinobu, a regnáló sógun – felismerve a tarthatatlan helyzetet – lemondott politikai hatalmáról a császár javára. Josinobu azt remélte, hogy ezzel megőrzi a Tokugava-ház helyzetét és lehetőséget teremt a későbbi kormányzati szerepvállalásra.
Azonban a császári erők mozgósítása, az edóbeli fanatikusok erőszakoskodásai, valamint egy császári rendelet, amely felhatalmazta a Szacumákat és a Csósúkat a Tokugavák hatalmának eltörlésére, arra késztette Josinobut, hogy hadjáratot indítson a kiotói császári negyed ellen. A hadi helyzet azonban hamarosan számára kedvezőtlen irányt vett, egy kisebb létszámú, de modern tűzfegyverekkel felszerelt császári haderő több ütközetben Edo feladására kényszerítette, magát pedig megadta a császári csapatoknak. Azok, akik lojálisak maradtak a Tokugavákhoz, visszavonultak észak felé Honsúba majd később Hokkaidóra, ahol megalakították az Ezói Köztársaságot. A hakodatei vereséget követően azonban ez a kis erődítmény is elesett, majd a császári hatalom kiterjedt a teljes országra, befejezve ezzel a Meidzsi-restauráció katonai fejezetét.
A háború alatt körülbelül 120 000 embert mozgósítottak, akik közül mintegy 3500 esett el. A háború végeztével a győztes császárhű erők elvetették kezdeti célkitűzésüket, az európaiak és az amerikaiak kiűzését, helyette a modernizálási politika egy változatát folytatták, a korábban a nyugati hatalmakkal megkötött egyenlőtlen szerződések újratárgyalását szem előtt tartva. Mivel Szaigó Takamori, a császári politika vezető személyisége továbbra is jelentős befolyást gyakorolt, a Tokugava-lojalisták kegyelmet kaptak, így több korábbi sógunpárti vezető is befolyásos pozícióhoz jutott az új kormányzatban.
A háború végével nem múlt el nyomtalanul a nemesi elégedetlenkedés. A következő évtizedben, az 1870-es években öt jelentősebb felkelés tört ki – 1874-ben a szagai felkelés, 1876-ban a Sinpúren-, az azuki és a hagi felkelés, 1877-ben pedig a szacumai felkelés –, de végül mindet leverték a modernebb császári csapatok.