Schloss Neugebäude
A Schloss Neugebäude vagy Neugebäude-kastély egyike a II. Miksa császár megbízásából épült manierista váraknak Bécs 11. kerületében, a Simmeringen. A legenda szerint arra a helyre épült, ahol Szulejmán szultán sátorvára állt Bécs első török ostroma alatt.
| Schloss Neugebäude | |
 | |
| A Neugebäude-kastély északról nézve, 2005 | |
| Település | Bécs |
| Építési stílus | reneszánsz |
| Hasznosítása | |
| Felhasználási terület | kastély |
| Tulajdonos | II. Miksa német-római császár |
| Elhelyezkedése | |
 Schloss Neugebäude
Pozíció Bécs térképén
| |
 é. sz. 48° 09′ 38″, k. h. 16° 26′ 32″Koordináták: é. sz. 48° 09′ 38″, k. h. 16° 26′ 32″ | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Schloss Neugebäude témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A 17. századtól egyes részeit lebontották vagy áthelyezték; a kastély és a kertek, amelyeket 1744-től lőszerraktárként is használtak, állaga leromlott.
1945 után a kastélyt raktári és gyárépületként hasznosították, az 1970-es években történelmi emlékművé nyilvánították, és 2000-ben részben felújították. A főépület jelenleg különféle rendezvények helyszíne.
Elhanyagolt állapota ellenére a Neugebebäude-kastély az Alpoktól északra fekvő egyik legnagyobb és legfontosabb manierista rezidencia.[1][2]
Története szerkesztés
.jpg)
A palotakomplexum Miksa császár kedvenc projektje volt. A kastélyt és kertjét komplex műalkotásnak tekintették. A helyet szándékosan úgy választották meg, hogy növeljék a császár hírnevét, aki ezzel a reprezentatív komplexummal is kifejezte hatalmát.
A környék császári rezidenciája a Kaiserebersdorf-palota volt, amely megfelelő lakópalota volt, a zöld Lusthaus a Praterben, és a Neugebäude-palota, amely valószínűleg inkább tisztán szórakoztató palota és belvedere volt, azaz kilátó a vadászatok és a fogadások számára.
A „régi” Kaiserebersdorf-kastéllyal ellentétben az „új épület” elnevezés abból eredeztethető, hogy először 1573 októberében jelent meg „neue Gepews” néven.
1566. november 1-jén Miksa császár naplójában írta … az embenek olyasvalakire van szüksége, aki ismeri az építészetet … Nagy vágya volt, hogy nyári palotát építsen Simmeringen, Bécs közelében, a fácánkert épületét, az új épületet. Jacopo Strada, a császár építőmestere is a több építész egyike volt.[3] 1569-ben kezdődött a vár építése Pietro Ferrabosco tervei szerint. Az első kőfaragásra a leithabergi új kőbányájában került sor. A mesterek, Bartholomäus Pethan és Antonio Pozzo a nyugati galéria monumentális oszlopain dolgoztak. 1572-ben Hans Bürgert építõmesterként tartották nyilván. Az Udvari Kamara felhívta 1576. április 17-én Trautmannsdorf családot, hogy javíttassa meg a Lajta hídját, hogy a csilléket ne akadályozzák az új épülethez közlekedő kőhordókocsik.[4] 1576. június 13-án Lajtasomorja, Sarasdorf és Wilfleinsdorf önkormányzatait arra utasították, hogy kocsikkal szállítsanak (forspontban) nagy kőtömböket a Leitha-hegység kőbányájából az új fácánkerti építkezéshez. Ha a kocsik túl gyengék lennének, akkor plusz lovakat és ökröket biztosítsanak. Egy másik rendelet értelmében 1576 októberében díj ellenében adták át a császári épületnek kifaragott kőoszlopokat, hogy Őfelségének ne kelljen kirendelnie a munkásokat. Október 12-én felmerült a sürgős igény, hogy az egész folyamatnak, mint a hét vagy nyolc kőkötegeknek (oszloppároknak) már állniuk kell, ellentétben a torlódással.[5] Habár számos művész, kőfaragó és más érintett személy neve ismert, az eredeti építészről semmit sem tudni, ami arra utalhat, hogy a formatervezés nem mástól, mint magától a császártól származott.
Abban az időben a kamara még nem tudta, hogy a császár ugyanazon a napon meghalt Regensburgban. A létesítmény semmiképpen sem volt teljes, de a munka a vártnál előhaladottabb volt. II. Rudolf császár az apja műve iránti tiszteletből az építkezést folytatta, ám valójában csekély érdeklődéssel. 1579-ben a keleti galéria oszlopait kiszállították a császári kőbányából.
Ladislaus von Zierotin, a morva nemes 1590 júliusában írta le a gyönyörű épületet, a hosszú belső udvart, amelyet fehér márványból (császári kőből) készített magas oszlopok, angol alabástromból készült szökőkutakkal és rézfedésű tornyokkal, festményekkel és szobrokkal díszítették. A romlás jelei azonban már 1600 körül kezdődtek, a vakolat lepotyogott a galériáktól.
1665 májusában a régi réz eltávolításra került a bécsi Hofburg számára, … az új kastélyhoz a réz a Neygebauen épülő tornyára került. 1683-ban a kastély megsemmisülés nélkül túlélte a törököket, a kuruc invázió 1704. június 11-én a Rákócz-felkelés alatt viszont komoly károkat okozott, amikor visszavonulásuk közben az épületet felgyújtották, s a császári menagerie-ben a ritka állatok többsége elpusztult.
Az eredeti épület részei ma Schönbrunnban találhatók. Mária Theresia értékes elemeket vitetett át oda, különösen a Gloriette építéséhez. Úgy gondolják, hogy elsősorban a nagy oszlopokat és a bukraniont újra felhasználták, valamint a két szökőkutat, amelyeket Alexander Colin készített.[6]
Katonai felhasználása szerkesztés
A puskaport 1744 óta tárolták a Neugebäude-kastélyban, amelyet korábban a város bástyáin tartottak. 1779-től a külső fal tornyaiban raktározták fel.
1780-ban a földszinten lévő kastélyt újjáépítették, és itt alakult ki puskapor- és salétromgyártás.
Az 1848-os forradalom idején a korábbi palotát különleges védelemben kellett részesíteni, mivel a hadsereg lőszerraktárait a bécsi térségben tárolták. A kertben lőszerkocsik és fegyverek találtak helyet.
1869-től a puskapor előállításának és a lőszerek tárolásának befejezését többször megvitatták a közelbe tervezett központi temető miatt. Ennek ellenére a Neugebäude-kastélyt 1918-ig katonai célokra használták.
1922-ben az üzem a bécsi önkormányzat birtokába került. A déli kertben a krematóriumot Clemens Holzmeister tervei szerint átépítették kegyeleti emlékerdővé.
Egy ideig az épületet különféle ipari vállalatok használták, köztük a Saurer-üzem is. A második világháború alatt a Saurer-Werke a háború céljából gyártott járműveket. Kényszermunkásokat dolgoztattak itt koncentrációs táborokból, így a mauthauseni koncentrációs táborból is.[7] A szövetségesek lebombázták a gyárakat, amelyek háborús üzemként működtek, de a kastély viszonylag sértetlen maradt. 1945-ben a szovjet Vörös Hadsereg felszabadította a túlélõ kényszermunkásokat.
A műemlékvédelem 1975-ös évében arra törekedtek, hogy újjáépítsék a Neugebåude-kastélyt. Abban az időben Helmut Zilk lendületet adott az egykori csodálatos épület régi tervek szerinti helyreállításának. Két szimpózium zajlott a történelmi emlékek lehetséges felhasználásának és megfelelő megőrzésének kérdésében. 1989-ben vizsgálatot folytattak a Schloss Neugebäude felhasználásáról, ám ezek további következmények nélkül maradtak.
Napjainkban szerkesztés
Az ezredfordulóra az új épületet látszólag elkerülték az újjáélesztési kísérletek. A teljesen megtisztított és megcsonkult kastélyépületben számos Kaisersteinből származó ajtó- és ablakkeret továbbra is kiváló állapotban van. Egy kerek ablak Steinmetz-karakter A látható. A gazdasági udvarban őrizték meg a császári kőből készült, gyönyörű szegéllyel rendelkező szökőkutat. Az 50 ló istállója belül változatlan maradt, eredeti díszes téglapadlójával. Tizenkét toszkán oszlop, amelyek a császárbanyaii kőből készültek, magas alapokkal, még mindig a három méter magas keresztgerinc boltozatát tartják.
2001 őszén megalapították a „Neugebäude-kastély megőrzési és újjáélesztési társulását”. Ennek két alapvető célja van: egyrészt a teljes rendszer karbantartása és újjáélesztése, másrészt a jövőbeni felhasználásra vonatkozó javaslatok kidolgozása. 2002 márciusában megtörténtek az első biztonsági intézkedések és a helyszín tisztítása. Májusban az 1945 után hozzátoldott melléképületeket lebontották. A honlapot június végére készítették elő nyári tevékenységekre. Szeptemberben megkezdődött a strukturális biztonsági helyreállítás első szakasza. Szinte egy évvel később, 2003 júniusában befejeződött az első biztonsági mentési munka. 2007 elejére a rendezvények „gyönyörű csarnokát” felújították, és felszerelték a műszaki infrastruktúrát. A tervezésért és a munkákért Manfred Wehdorn építészeti irodája volt a felelős.
A kastélyt számos különféle rendezvényre használják (nyári mozi, színház, bazárok, kiállítások, koncertek, partik, esküvők és egyéb rendezvények). A várat részben vagy egészben lehet bérelni rendezvényekre. Rendszeres művészettörténeti túrák folynak a kastélyban.
Külső felújítása szerkesztés
A helyreállítás célja az eredeti, majd a későbbi vakolási és festési felület óvatos feltárása volt a 16–18. századból, valamint az összes gipsz- és kőfelület megőrzése és helyreállítása a Szövetségi Műemlékek Hivatala irányelveinek megfelelően. Ezenkívül a homlokzat időbeli károsodásait orvosolták, amelyeket elsősorban a szennyezés, erózió, vízkárosodások, rossz javítási munkák és felfagyások okoztak.
Az ón redőnyökkel ellátott ablakszerkezetek kőfalait már egy korábbi építkezési szakaszban javították, és nem képezték a megújított homlokzati helyreállítás tárgyát.
A különféle gipszalkotásoknak tisztán felismerhetőeknek kell maradniuk. A 16. és a 18. század között keletkezett felületi egyenetlenségeket megfelelő vakolattömítésekkel bezárták. Az alapanyag önmagában látható maradt, és nem volt szabad semmilyen homogenizáló festékkel bevonni. A 19. és a 20. század tömítéseit óvatosan eltávolították.
Iránymutatásként szolgáltak a már elvégzett mintaszakaszok és a restaurátor által a külső vakolat restaurálására vonatkozó mintavételi munkákról szóló jelentések. Minden intézkedést és eszközt úgy választottak meg, hogy semmilyen módon ne akadályozzák a későbbi védelmi intézkedéseket az eredeti épületállomány kárára. A nyugati torony, a déli és a keleti homlokzat kivitelezési ideje 2010 közepéig meghosszabbodott. Az építési költségek körülbelül 600 000 eurót tettek ki.
A kastély szerkesztés
Az „új épület” – művészettörténeti szempontból, mint manierista, azaz a reneszánszból a barokkba való átmeneti időszak – alapvetően hat területből áll:
- A központi főépület északi terasszal, a fő udvar és az U alakú udvar épület.
- Az úgynevezett Löwenhof körüli alkatrészek, amelyek a labdaházból, a kennelcsarnokból, az istállóból és a melléképületekből állnak, valamint a hozzájuk tartozó fali traktumok
- A felső, déli kert, amelynek falai és tornyai körülölelik a fácánkertet és az úgynevezett virágpartert.
- Az alsó, északi kert a már nem létező falakkal és a tó előtti rész.
- A történelmi tejipari épület, amely ma a közvetlen közelében, a Neugebäudestrasse területén található
- A környező nyitott tér, azaz az egykori ártéri táj, amely manapság nagyrészt eltűnt, mindazonáltal szerves része a teljes „új épület” mint műalkotás hitelességének.
A főépület keskenysége nem teszi lehetővé lakóépületként való felhasználását. A császári udvar állandó jelenlétét kiszolgáló nagyobb konyhahelyiségeket szintén nem találtak. A tájra néző lejtőn, majd a Duna árterületein elhelyezett hely a kastély kilátópontja, vagyis a Belvedere szerepét is szolgálja vadászati kirándulások, ünnepi fogadások és reprezentatív funkciók szempontjából.
Galéria szerkesztés
A nagy galériák az első emeleten helyezkednek el, a központi rizalittól nyugatra és keletre. Az északi oldalon a nyugati és a keleti galéria nyitott loggiaoszlopsorból állt, egyenként kilenc boltívvel, amelyek nyolc pár magas talapzatú toszkán oszlopon nyugodtak. Közöttük fut egy balusztrádkorlát. A loggiák a középső rizalittól két ajtón keresztül érhetők el. Bukranion (ökörkoponya) motívum is volt a falon, a kerek ívek mögött, a déli oldalon kerek, íves ablaknyílásokkal. A loggiák idővel leomlottak. Anton de Moys építész színes tollrajzokkal rögzítette a részben összeomlott mennyezet állapotát.
Az oszloploggiákat 1775-ben eltávolították, és az íves árkád északi oldalát egy csökkenő penttető váltotta fel. Az oszlopokat Schönbrunnba vitték, és 1776-ban felhasználták az újonnan épített Gloriette-hez. A bukraniont szintén felhasználták, de az egyik ma is az eredeti helyén van. A tető alatti téglalapú ajtók szintén részben felismerhetők.
Sétaterem szerkesztés
A galéria nyugati végén van egy hatalmas belmagasságú, téglalap alakú terem, ferde sarkokkal, íves boltozattal és mély falrészekkel. A déli lépcső a kettős héjú boltíves zónához vezet, ahonnan egy átjáró és egy lépcső vezetett az egész főépület körüli fedett sétatérre. Úgy gondolják, hogy eredetileg Bartolomäus Spanger freskója volt a mennyezeten. Előzetes tanulmányként egy tollrajzot őriztek meg a bécsi Albertinában.
Barlang szerkesztés
A barlang közvetlenül a sétálóterem alatt található, oszlopok, mély fülkék és szándékosan szabálytalan falak középső, szinte kör alakú elrendezéséből áll. Ez a német nyelvterületen a legrégibb fennmaradt barlang. A barlangok (grották) Olaszországban jelentek meg a reneszánsz idején. A kezdetben mindig összekapcsolódtak a kertekkel és a víz jellemzőivel. 1150 körül a firenzei Boboli-kertben található barlangok vagy a müncheni rezidencia Antiquariuma, grotto-udvarával, kb. 1570 körül szolgálhattak volna az új épületben található barlang modelljeként.
„Gyönyörű termek” szerkesztés
Az úgynevezett „gyönyörű csarnokokat” valószínűleg eredetileg másképp nevezték, idővel kapták jelenlegi nevüket. A központi résztől nyugatra és keletre helyezkednek el a galériák, az egykori pillérloggiák alatt. A két csarnok préselt boltívei masszív faloszlopokon támaszkodnak. Az íves réseket szobrokkal, a mennyezetet pedig festéssel és díszítéssel láthatták el. A két csarnok eredeti funkciója nem ismert, de méretükből következik, hogy fogadások lebonyolítására szánták őket. Az 1570-től müncheni rezidenciában található antikvarázs fogalmat nyújt arról, hogy a csarnokok hogyan néznének ki, ha befejezték volna őket.
Jégpince szerkesztés
A keleti galéria végén van egy helyiség, amelyet a régebbi irodalomban jégpincének vagy tárolóhelynek hívnak. Tényleges tervezett felhasználása ismeretlen. A szoba keleti fekvésű, s egy kis, kör alakú torony-ablakfülke felé nyílik. Az eredeti padlószint körülbelül 1,5 méterrel mélyebben volt, mint manapság. Egy összekötő járat feltehetően az északi fal réséből vezetett innen a Löwenhofba.
Oroszlános udvar szerkesztés
A Löwenhof a főépület északi oldalán helyezkedik el, és akkor valószínűleg egy, a jégpincével összekötő járattal elérhető volt. Az eredetileg nyitott udvar területét falmaradványok jelzik, amelyek kezdetben csak keretezték a nyitott tereket, és csak később váltak az épületek részévé. Ez a folyamat hasonló volt a labdaházban és a lóistállóban is.
A „Löwenhof” név csak a 17. században jelent meg, amikor bizonyosan tartottak itt nagymacskákat, s ahonnan valószínűleg az oroszlánmenyasszony legendája származott.
Az úgynevezett „új építőipari motívum” a Löwenhof egész területére jellemző, váltakozó szélesebb és keskenyebb ívek sorozatával, amelyek megtalálhatók a lóistálló, a kennelfolyosó és az udvar fala belső oldalán, s az ókori római diadalívek sorozatára emlékeztetnek, mint amilyen a Constantinus diadalíve a 4. századi Rómából.
Lóistálló szerkesztés
A lóistálló a Löwenhoftól keletre található. Ez egy téglalap alakú épület, amelynek kívülről árkádos szerkezete van, és háromszintes előcsarnoka boltozatos mennyezettel és toszkán oszlopokkal. Az oszlopok csak a 17. közepén kerültek oda. Eredetileg nagy, világos ablakok voltak a déli falon, ami annak tudható be, hogy a helyiséget narancsligetként használták, az üvegház korai példájaként. Másrészről, a lóistálló elegáns kialakítása az olyan csodálatos barokk istállókra hasonlít, amelyek például a Bécs közeli Alsó Belvederében vannak.
Labdaház szerkesztés
A nagy labdaház a Löwenhoftól keletre található. Itt egyfajta korai teniszjátékot játszottak. Két emelet került bele a palotakomplexum katonai célú átalakítása során. Amikor a labdaház 1993-ban kigyulladt, ezeket a födémeket eltávolították, és a tetőt felújították.
Halhűtő szerkesztés
A „halhűtő” korábban az étkezésre szánt halak tenyésztésére szolgáló öt akváriumból állt, majd később vadállatok tartására használták. A medencék mindegyike a kennel két árkádját tartalmazta, amelyek között az édesvízellátás csatornái futottak. Egyértelmű a hasonlóság a római Villa Madama peschierájával, amely 1516-ban készült. Az ott található építmény egy íves bélésfalból áll, előtte vízgyűjtővel.
Kert szerkesztés
Felső kert szerkesztés
A déli kertet négy parcellára osztották, amelyeket négy hatszögletű saroktoronnyal ellátott galéria vett körül. A komplexum Bécs török ostroma idején épült, és az iszlám művészet elemeit tartalmazza. A források szerint a kert mesebeli táj volt, közepén labirintussal, szökőkutakkal, tavakkal, grottékkal és pergolákkal. A Feuerhalle Simmering (krematórium) 1922-es megépítésével és az egykori kertnek urnaligetként történő felhasználása miatt a kert eredeti megjelenésében és működésében történő helyreállítása bonyolult lesz.
Alsó kert szerkesztés
Az északi alsó kert 12 500 m² nagyságú, és utakkal 18 db 21x21 méteres négyzetalakú kertre van osztva. A két középső mező közepén Alexander Colin két szökőkútja állt. A kertmezőket a reneszánszra jellemző geometriai mintákkal alakították ki. A mezők pázsitelemeit téglalap alakú, négyzet alakú, köralakú és keresztmintákra osztották. A kertet a kastély épületéből a legalacsonyabb teraszon, vagy kívülről a kerti kapukon keresztül lehetett elérni. A tó a kerttől északra terült el. A Gloriette körül védő és körülhatároló fal futott. A kert tengelyeit valószínűleg fák jelezték.
1573–1579 között a híres botanikus, Carolus Clusius Bécsben a császár kertészeti igazgatójává vált. Azt állítják, hogy a tulipánt és a gesztenyét, valamint a perzsa orgonát Konstantinápolyon keresztül hozta Bécsbe. A Neugebäude-palota kertje valószínűleg Európában az egyik elsőként mutatta be ezeket a virágokat.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Anon., Stadt Wien saniert Neugebäude in: Wiener Geschichtsblätter, Jg. 29, 1974, XXVII
- ↑ Peter Noever (szerk), Wiener Bauplätze, Verschollene Träume – Angewandte Bauplätze, Bécs, 1986, 115. o.
- ↑ Hilda Lietzmann: Das Neugebäude in Wien, Sultan Süleymans Zelt – Maximilian II. Lustschloss. Deutscher Kunstverlag, 1987 ISBN 3-422-06008-1
- ↑ Hofkammerarchiv Wien: Niederösterreichische Herrschaftsakten 1576, Erstnennung Steinbruch am Leythaberg, Steinlieferungen
- ↑ Helmuth Furch: Historisches Lexikon Kaisersteinbruch in Mitteilungen des Museums- und Kulturverein Kaisersteinbruch, 2. kötet, 325–328. o., 2002–2004 ISBN 978-3-9504555-8-8
- ↑ Manfred Wehdorn, „Der Aufbau – Perspektiven Sondernummer 2004 – Das Neugebäude, Ein Renaissance – Schloss in Wien“, N.J. Schmid Verlags G.m.b.H, Bécs, 2004
- ↑ Herbert Exenberger, „2. April 1945 – Evakuierung des KZ-Nebenlagers Saurer-Werke“, in Simmeringer Museumsblätter, 73/74. füzet, Bécs, 2005. április
Fordítás szerkesztés
Ez a szócikk részben vagy egészben a Schloss Neugebäude című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.