Simay István

Simay István (Szalacs, 1833. július 10. – Abbázia, 1910. július 8.) az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvédje, tanár, pedagógiai író, tankönyvíró.

Simay István
Született	1833. július 10. Szalacs
Elhunyt	1910. július 8. (76 évesen) Abbázia
Állampolgársága	magyar
Nemzetisége	magyar
Foglalkozása	pedagógus, pedagógiai író, tankönyvíró
A Wikimédia Commons tartalmaz Simay István témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Életútja és munkássága

„ Őszinte lélek lakott ebben az emberben, s aki látta őt, az egykori negyvennyolcas közhonvédet öreg bajtársainak körében, úgy vélte, hogy a nagyidőknek egy aranyzománcos lapja elevenedett meg"- írta. az Arad és Vidéke 1910 júliusában.

Simay István 16 évesen, a szabadságharc általános lelkesedésében, hazafias kötelességből állt be a seregbe. Anyja özvegy Rhédey grófnő fogadott leánya volt, elemi oktatását tőle és Szalacson kapta. Tízéves korában árva gyerekként a nagyváradi „Salamon árvaházba” jutott, katolikus papok nevelték, középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte, s Aradon érettségizett. A szabadságharcban közhonvédként szolgált, majd Zsibónál tette le a fegyvert. Egy ideig bujdosott, majd segédjegyzőként, később segédtanítóként tengette életét.

1852-ben Érkeserűben kapott tanítói állást, melyet utóbb az álmosdi tanítósággá cserélt fel. Innen 1853-ban Szatmárra került, ott a tanítóképző tanfolyamot két év alatt elvégezte, s az ottani árvaházban vállalt állást.

1855-58 között Nagyváradon újból a tanítóképző tanfolyamot hallgatta, főtanítói oklevelet szerzett. 1858-ban Oravicára ment német nyelvet tanulni. 1859-ben Nagyváradon helyettes tanító, ahonnan Gyulára nevezte ki őt a helytartótanács. Kilencévi munka után került Aradra, ahol 1872-ben az újonnan alapított polgári iskolánál lett tanár. 1878-ban már igazgató, majd 1889-től a város közgyűlése a szervezett iskolafelügyelői állásra választotta meg. Egy év múlva a város tanácsosa, és 1870-ben egyik alapítója az Aradi Vidéki Tanítóegyletnek, mely első elnökéül őt választották meg. A ma­gyar kormány és Arad városa többször elismerésben részesítette.

1862-től tagja volt a Magyar Természettudományi Társulatnak. 1867 augusztusában nősült meg Gyulán, felesége egy ottani közbirtokos, Prag Albin, Anna leánya volt. Nyolc gyermekük született, akik közül öt érte meg a felnőttkort.

Tankönyvíróként is fontos szerepet játszott a 19. század második felének aradi közok­tatásában. Az utókor azonban nem annyira pedagógusként tartja számon, hanem a Simay-gőzfürdő létrehozójaként, tulajdonosaként és az aradi 1849-49-es honvédegylet elnökeként, valamint az országos honvédegyletek szövetségének tiszteletbeli elnökeként. Nem akármilyen személyiség lehetett, ha a szabadságharc egyszerű közkatonáját a vértanúk városában a század vége felé a szabadságharc veteránjainak egyesülete elnökké választotta. Kiváló szónokként, negyvennyolcas érzületű emberként nem kevés összeget gyűjtött össze a támasz nélkül maradt idős harcosoknak.

Az igen gyakorlatias Simay 1884 decemberében nagy anyagi erőfeszítések árán meg­nyitotta az aradi fürdőt, amely a történelmi Magyarország vidéki városaiban az egyik legjobban felszerelt és legkorszerűbb higiéniai intézetnek számított. Az alacsony áraknak köszönhetően igazi népfürdővé vált. Legolcsóbb az uszoda volt, de a masszírozással, zuhanyozóval, tornaeszközökkel ellátott vízgyógyfürdőért, valamint a villany-, vas- és iszapfürdőért sem kellett sokat fizetni. Az intézet a két világháború között se vesztett népsze­rűségéből, borbélyműhelye, fodrászata, kávézója is mindig tele volt.

Az aradi Kossuth-szobor felállítását az 1884-ben alakult Kossuth Asztaltársaság kezdeményezte. Az alapkőletételnél jelen voltak az akkor még élő 1848-as aradi honvédek, köztük Simay István, a Honvédegyletek Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke. A szo­bor ünnepélyes leleplezésére 1909. szeptember 19-én került sor.

Cikkeiben - amelyek főleg a pedagógiai szaklapokban jelentek meg - didaktikai és fel­nőttoktatási kérdésekkel foglalkozott: Néptanítók Lapja (1872, 1878); Szabadság (1879, Nagyvárad); Pedagógiai Szemle (1880); Pedagógiai Plutarch (1888), stb.

Fő munkái: A felnőttek oktatásának reformja hazánkban… (Arad, 1875); Földirat (népiskolák számára) 4 kötetben. 1877.

Kisebb közleményei: Milyennek kell lenni a tanításnak, hogy a tanuló elméjét világosítsa, szívét képezze és az iskola ne legyen a félelemnek, hanem a vonzalomnak helye? (4 arannyal jutalmazott pályamű, mely a Tanodai lapok 1866. évfolyamában jelent meg.) Írt a Népnevelők Lapjába is. — Gyűlési beszédei az „Aradvidéki Tanítóegylet“ évkönyveiben, az „Egyetemes gyűlés” naplóiban és a Magyar Néptanító első és harmadik évfolyamában jelentek meg.

Források

• Sóki Béla: Érmellék 100 híressége. Kiadja a Scola Nostra Egyesület. Székelyhíd, 2009. 160.
• Rill József (szerk.): „Az iskola — én vagyok!”. Magyar Paedagogiai Szemle, I. évf. 1. sz. (1880) 2–9. o. Hozzáférés: 2022. augusztus 27.