„Mefisztó-keringők zongorára” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
14. sor:
=== ''Második Mefisztó-keringő'' (S.515) ===
A ''[[Második Mefisztó-keringő]]''t ([[Liszt Ferenc műveinek listája#Egyéb zenekari művek|S.111]]) [[Liszt Ferenc]] hetven éves korában komponálta zenekarra.
Liszt 1881-ben elkészítette a mű zongoraátiratát is, és ezt is, akárcsak a zenekari változatot, [[Camille Saint-Saëns]]nak dedikálta. Ebben a darabban már nyoma sincs a két évtizeddel korábbi, [[weimar]]i stílusának, zenei nyelve erőteljesen megváltozott, annyira, hogy az időskori Liszt-darabokat a kortársak már nem is értették: Liszt Ferenc a zene értelmezésében, formálásában jócskán megelőzte korát. A ''Fővárosi Lapok'' például ezt írta beharangozóul: ''„Liszt Ferencnek egy kézirati szeszélyét mi fogjuk ma este először megismerhetni. Farsangi ötlet, mely tűnődésre vonz az iránt, hogy mért üldözi e papi maestro a művészetben is annyira a szegény ördögöt és poklát. A Dante-szinfóniában, a Gounod-valse-ban s a Lenau-féle Faust tavaly ismertetett csapszék-táncában eléggé feltárta már az ördög jellemtelenségeit, vigyorgásait, intrikus voltát, s amennyiben zenei kacskaringókkal lehetséges, még személyrajzát, tüzes sárkányleheletét, lólábát, szarvát és csóválgó farkát is, úgyhogy e zeneszerző képzelmét már eléggé láttuk e tárggyal foglalkozni. Ennek dacára megmutatta Liszt, hogy a csorvós talajon még vírít a kék virág, s újra megtáncoltatja Mefisztót rettenetesen rengő ritmussal. A Lenau Faustjának ismert szakaszát választá újra költői indokul, s második, javított felfogással írt egy második Mefisztó-keringőt, amely az elsőhöz képest terjedelemre és tartalomra nézve megcsappant, a hangszerelés gazdagságára nézve azonban, nemkülönben fitogtató disszonanciák tekintetében, túlhaladja az elsőt. Belső rend nincs benne, mint szinfoniai költeményeiben sem …. Tetszés szerint ismételget egy zenei frázist, melyet nem közvetítve csatol egy másikhoz. A ritmus, az ütenyméret, hangnemek, s az időmérték elvesztik itt igazgató jelentőségüket; váltakoznak, felül-alul kerekednek, a megkergült Mefisztó pezsgő szenvedélyéhez képest, s elhangozva, azon nyugtalan, elégedetlen, kedélyüres helyzetben hagy bennünket, melyet a mesternek minden efféle vadregényes kalandműve után érzünk. Dallamcsimbókjai, fényes hangszerelésének színfonadékja nem kárpótolnak, s méltán bánkódunk azon, hogy Liszt mért nem folytat zeneszerzői működésével oly sikeres munkát, melyre nézve geniálitás s művészi hasznosság szempontjából alig versenyezhet valaki vele: értjük átírásait, melyeket kegyelettel, rendkívül ízléssel és szellemmel költ.”''
Valóban, ez a Mefisztó szikárabb, fanyarabb, érdesebb, de ugyanúgy agresszív és félelmetes démon, és valóban, meglehetősen távol van a régi, a húsz évvel korábbi szellemes-világfi sátántól. A mű szerkezetileg három, majdnem teljesen egyforma hosszúságú szakaszra oszlik, formája A–B–A, alaphangneme Esz-dúr. Noha a kezdet csendes, ennek ellenére azonnal félelmetesnek hat, mert megszólal benne a mefisztói tritonus. A visszafogott kezdés után az első (A) szakasz vad karakterű, majd egy generálpauza után következik a középrész (B), amely az öreg, megcsömörlött Mefisztó idézőjelbe tett epekedése, „vágyakozó”, amoroso dallam (ne feledkezzünk meg a mű önarckép jellegéről!). Megszólal az első rész vad Mefisztó-témája, amivel a befejező részhez érkezünk.
== Felhasznált források ==
| |||