„Mefisztó-keringők zongorára” változatai közötti eltérés
[nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
13. sor:
== ''Második Mefisztó-keringő'' (S.515) ==
A ''[[Második Mefisztó-keringő]]''t ([[Liszt Ferenc műveinek listája#Egyéb zenekari művek|S.111]]) [[Liszt Ferenc]] hetven éves korában komponálta zenekarra. Ezt az egytételes darabot 1880 decemberében, Tivoliban, a Villa d’Estében komponálta, és januárban meghangszerelte. A kompozíciót 1881. március 9-én mutatták be a [[Pesti Vigadó|Vigadóban]], a Filharmóniai Társaság zenekarát [[Erkel Sándor]] vezényelte. A
Liszt 1881-ben elkészítette a mű zongoraátiratát is, és ezt is, akárcsak a zenekari változatot, [[Camille Saint-Saëns]]nak dedikálta. Ebben a darabban már nyoma sincs a két évtizeddel korábbi, [[weimar]]i stílusának, zenei nyelve erőteljesen megváltozott, annyira, hogy az időskori Liszt-darabokat a kortársak már nem is értették: Liszt Ferenc a zene értelmezésében, formálásában jócskán megelőzte korát. A ''Fővárosi Lapok'' például ezt írta beharangozóul: ''„Liszt Ferencnek egy kézirati szeszélyét mi fogjuk ma este először megismerhetni. Farsangi ötlet, mely tűnődésre vonz az iránt, hogy mért üldözi e papi maestro a művészetben is annyira a szegény ördögöt és poklát. A Dante-szinfóniában, a Gounod-valse-ban s a Lenau-féle Faust tavaly ismertetett csapszék-táncában eléggé feltárta már az ördög jellemtelenségeit, vigyorgásait, intrikus voltát, s amennyiben zenei kacskaringókkal lehetséges, még személyrajzát, tüzes sárkányleheletét, lólábát, szarvát és csóválgó farkát is, úgyhogy e zeneszerző képzelmét már eléggé láttuk e tárggyal foglalkozni. Ennek dacára megmutatta Liszt, hogy a csorvós talajon még virít a kék virág, s újra megtáncoltatja Mefisztót rettenetesen rengő ritmussal. […] írt egy második Mefisztó-keringőt, amely az elsőhöz képest terjedelemre és tartalomra nézve megcsappant, a hangszerelés gazdagságára nézve azonban, nemkülönben fitogtató disszonanciák tekintetében, túlhaladja az elsőt. Belső rend nincs benne, mint szinfoniai költeményeiben sem […]. Tetszés szerint ismételget egy zenei frázist, melyet nem közvetítve csatol egy másikhoz. A ritmus, az ütenyméret, hangnemek, s az időmérték elvesztik itt igazgató jelentőségüket; váltakoznak, felül-alul kerekednek, a megkergült Mefisztó pezsgő szenvedélyéhez képest, s elhangozva, azon nyugtalan, elégedetlen, kedélyüres helyzetben hagy bennünket, melyet a mesternek minden efféle vadregényes kalandműve után érzünk.”''<!--AZ IDÉZETET NE JAVÍTSD!-->
Valóban, ez a Mefisztó szikárabb, fanyarabb, érdesebb, de ugyanúgy agresszív és félelmetes démon, és valóban, meglehetősen távol van a régi, a húsz évvel korábbi szellemes-világfi sátántól. A mű szerkezetileg három, majdnem teljesen egyforma hosszúságú szakaszra oszlik, formája A–B–A, alaphangneme Esz-dúr. A csendes kezdet ellenére azonnal félelmetesnek hat, mert megszólal benne a mefisztói tritonus. A kezdés után következő első (A) szakasz vad karakterű, majd egy generálpauza után következik a középrész (B), amely az öreg, megcsömörlött Mefisztó idézőjelbe tett epekedése (ne feledkezzünk meg a mű önarckép jellegéről!). Az első rész vad Mefisztó-témája vezet a befejező részhez.
|