„Horváth István (költő)” változatai közötti eltérés

Pályájának kezdeteire visszatekintve, az embertelen szintre leszorított, túlérett paraszti életforma megjelenítésével már indulásakor emberségért kiáltott. Ilyen értelemben első [[vers]]eskötete, ''Az én vándorlásom'' (Kolozsvár 1943) nem más, mint a költői személyiség önmeghatározása, s ugyancsak [[líraLíra (műnem)|lírai]]i fogantatású elbeszéléskötete, a drámai erejű ''Kipergett magvak'' (Kolozsvár 1944), annak a faluközösségnek a teremtő leltározása, amelynek üzenetével a világba érkezett. Míg az első még a paraszti tudat primitív világképe jegyében jött létre, a második már ésszerű számvetés eredménye. A szülőföld valóságát tulajdonképpen már ekkor fedezi fel kellő mélységben. Érdemes utolsó verseskötetei – ''Kiáltás halál ellen'' (1973), ''Visító csend'' (1975), ''Az idő vízesése'' (1977) – mellé állítani induláskori jajkiáltásait: pályája végén ugyanolyan súlyos szavú, létért pörlő költészet ez, mint már első megszólalásakor. Ugyanilyen – és mégis más. A kezdetkor ''Az én vándorlásom'' és a ''Nehéz szántás'' (Kolozsvár 1945) verseinek a paraszti múlt és világkép adott távlatot; a ''Magyarózdi toronyalja'' után gejzírként feltörő költészetének pedig már az a művészi látásmód, amely az enyészettől visszahódított falurajz és korunk új igényeinek szembesítése során átélt belső drámából fakad. A hiány költészete ez továbbra is, a teljesség sóvárgásának lírája. A költő olyan bensőséggel tölti ki a hosszú évtizedeken át maga körül érzékelt légüres teret, hogy a maga lelki drámájának kivetítésével a századvégi ember kiürülésére, dehumanizálódására figyelmeztethet.