Mindmáig alkalmazott -(de Magyarországon , és több Európai Uniós tagállamban már nem használják)- anyag a fogászati [[tömés]] során az [[fogászati amalgám|amalgám]]. Higany és [[ón]] ötvözetből álló fogtöméseket már az [[Ókori Kína|Ókori Kínában]] is alkalmaztak, körülbelül Kr. u. [[600]] körül.<ref name="Fazekas">{{cite book | author=Fazekas Árpád | title=Megtartó fogászat és endodoncia | year=2006 | publisher=Semmelweis Kiadó | pages= 49 | id=ISBN 963 9656 12 7}}</ref> [[1818]]-ban Louis Regnard egy 68 °C olvadáspontú, [[bizmut]]ot, [[ólom|ólmot]], [[ón]]t és higanyt tartalmazó amalgámot állít elő, melyet kis darabokban helyzetek a fogüregbe, majd ott egy felforrósított műszerrel olvasztottak egybe. Egy évvel később Charles Bell angol kémikus fedezte fel azt a lehetőséget, hogy ezüstdarabokat higannyal összekeverve alakítható pasztát hozhat létre. Ez a paszta később fémötvözetté keményedett. Ebből a fölismerésből fejlődött ki a fogászatban mindmáig használt fogtömési technológia, melyet a fölfedezés után 8 évvel már használtak fogtömésre. Townsend [[1845]]-ben [[ezüst]]–ón amalgámot készített, melynek az optimális összetételét kísérletesen [[Greene Vardiman Black|Black]] állapította meg 1896–ban.
E lassan kétszáz éves fogászati technológiának két előnye van. Egyrészt a kívánt amalgámmennyiség a helyszínen gyorsan elkészíthető keveréssel. Másrészt a mai tömőanyagok közül is az amalgám és a [[kompozit (fogászat)|kompozitok]] felelnek meg leginkább olyan rágófelszínin tömések elkészítésére, amelyek nagy rágóerőknek vannak kitéve. Az elkészült amalgám nem oldódik.
