„Analogia entis” változatai közötti eltérés

Az ''analogia entis''-ről szóló tanítás különös helyet kapott a [[Kereszténység|keresztény]] filozófiában és teológiában, Isten és a világ kapcsolatának tárgyalásánál. Isten mint magától való, végtelen, örök ok hozza létre a világot. Magából, saját elgondolásából teremt, létet ad a világnak, de ő maga mindig más, mint a világ. Az ok és az okozat között azonban mindig vannak hasonló vonások, ezért a filozófia meri állítani Isten valóságos megismerésének lehetőségét. A katolikus teológia arról beszél, hogy amit Istenről a kinyilatkoztatás alapján állítunk, az is valóság, még ha tudatában is vagyunk annak, hogy ő azért az egészen más, mint amit róla elmondani tudunk. Ő a lét végtelen teljessége, akit mi csak a véges létezők tükrében tudunk elgondolni. Ő a valóságban mindig több, mint a mi elgondolásunk. A katolikus teológia éppen ebben különbözik az ún. [[dialektika|dialektikus]] teológiától, amely Istennek az egészen más mivoltát annyira hangoztatja, hogy a teológiai megismerésnek valójában semmi pozitív értéket nem tulajdonít. Az ''analogia entis'' mint a vallási gondolkodás és beszéd formája nem logikai mesterkéltség tehát, mellyel az emberi gondolkodás Isten „fogalmát” ki akarja meríteni, hanem annak a ténynek a körülírása, hogy az emberi ismeret ráirányul a kimondhatatlan misztériumra, de úgy, hogy a misztériumjelleg sem a létezés bizonyosságát, sem pedig fölfoghatatlanságát nem homályosítja el. Maga a kinyilatkoztatás is analóg módon beszél Istenről, pl. az [[antropomorfizmus]]okban. A filozófiai és a teológiai reflexióban az analógia kifejezett témává lesz, de nem úgy, hogy Istent valamilyen magasabbrendű módon átfogja, hanem úgy, hogy a titokjellegét fejezi ki.