„Rövidszőrű német vizsla” változatai közötti eltérés

A [[fajta]] kifejlesztése az 1860-tól 1880-ig terjedő időszakban kezdődött. A nehézkes, durva és lassú ónémet vizslából nemesítették ki. Az itt-ott előforduló, porosz vizslának is nevezett, feketés vagy tiszta fekete visszaütés a fajta kitenyésztéséhez sorozatosan felhasznált pointer elődökre. A [[németek]] egy mindenes vadászkutyát akartak kialakítani. A rövidszőrű német vizsla eredetéről igen sok elképzelés alakult ki. Egyesek az olasz vizslát tartják ősének, mások a ma már kiveszett belga vadászkutyát. Legvalószínűbb azonban, hogy a régi [[spanyol vizsla]] az őse, mint annyi más vadászkutyának. A 16-18. század német vadászkutyája nagyon eltért a mai típustól. Nyugodt, nehézkes, tipikusan ''"hidegvérű"„hidegvérű”'' állat volt. Ez a típus azonban a múlt század megváltozott viszonyai között már nem vált be. A legnagyobb előrehaladást azonban a jelek szerint az jelentette, mikor spanyol vizslákat kereszteztek [[Szent Hubertusz]] kutyákkal. Ennek a keresztezéseknek az volt a fő célja, hogy a

kialakítandó [[kutya]] jó csapázó legyen. Az egyik legnagyobb tenyésztő a [[Hannover]]-házból való Solms Bauenfels Albrecht [[herceg]] volt. 1870 táján ő tette azt a kijelentést, hogy a formának követnie kell a funkciót. A tenyésztők egyre inkább a könnyebb, mozgékonyabb egyedeket kedvelték, ezért a fajta gyorsaságának növelésére, a jobb szimat eléréséhez, valamint az elegánsabb külső kialakítására, [[pointer (kutyafajta)|pointer]] vérét is felhasználták. Így a század végére kialakult az ónémet vizslából a könnyebb, de szívósabb, rövidszőrű német vizsla, mely egyesíti magában a mezei és erdei munkára egyaránt alkalmas mindenes [[vizsla]] követelményeit. Temperamentuma és vadászstílusa a legmesszebbmenőkig megfelel a [[német vadászfelfogás]]nak, könnyen idomítható és a vasfegyelemre alapozott [[német idomítási módszer]]t is jól bírja.

A klasszikus [[angol vizslázás]]nál , az [[angol vizsla|angol vizslák]] feladata a vad felkeresése és megmutatása a vadász számára.

A keresés szagnyomok alapján történik, általában légszimattal. Mikor a kutya a vad szagát megtalálja, óvatosan, valósággal [[macska]] módjára, igyekszik hozzá közeledni, mintegy „ráhúz” a vadra. Biztonságos távolságban, anélkül hogy felzavarná, viszont megáll és a [[kutya]] kimerevedik. Ezt a jellegzetes jelzést, mikor a kutya felemelt mellső lábbal kimerevedik és az orra a vad irányába mutat, egész teste megfeszül, hívja a vadásznyelv vadmegállásnak, vagyis a „„a kutya állja a vadat”. Ezáltal a vadász időt nyer, felkészül a lövésre, és nyugodtabban tud a vadhoz közeledni, mivel az a kutyára figyel. Ekkor parancsra, vagy a vadász közeledtére, a kutya felkelti a vadat és hasal, majd következik a lövés. Szerencsés esetben a lövés talált, de az angol vizslák feladata ezzel véget is ért, ugyanis a vad megtalálása és elhozása már a [[retriever]]ek feladata. Az angol vadászmódszerek szerint két kutyára van szükség az apróvad vadászatához.

A [[németek]] praktikusan közelítették meg a kérdést: „Egy lövéshez két kutya…?!”. Miért ne lehetne olyan kutyafajtát kitenyészteni, mely nemcsak több feladatot képes egyszerre ellátni, ezáltal több vadászati módszerhez használható, ugyanakkor szükséghelyzetben meg tud felelni olyan kihívásoknak is, melyek nem tartoznak szorosan a munkakörébe? Nos, így született meg a német vizsla, amely a fentebb leírt dolgokon kívül , elvégzi a retrieverek feladatát is, vagyis megkeresi és terítékre hozza az elejtet vadat, úgy szárazon, mint vízből is, majd azt szájában tartva, míg gazdája el nem veszi , ülve átadja.

De lévén sokoldalú [[vadászkutya]], [[véreb]] -feladatokat is ellát, vagyis sebzett [[nagyvad]] utánkeresése, megtalálása és a kimúlt vad jelzése („dermedtre csaholás”), vagy a még nem kimúlt vad megállítása („állóra csaholás”).