A programzene gyökerei a [[reneszánsz]]ra nyúlnak vissza, a legjellemzőbb azonban a [[barokk]] és [[romantika|romantikus zenére]]. A [[klasszicizmus]] korában kevésbbékevésbé volt divatos. Első nagy képviselői [[Louis Couperin]] és a [[clavecinisták]] voltak a 17. században, akik az élet teljes panorámáját igyekeztek karakterdarabjaikban megrajzolni. [[Antonio Vivaldi|Vivaldi]] egyes [[concertoVersenymű|concertói]] ''(A négy évszak)'', majd a 18. századi szimfóniák is tele vannak a természet átélésének hangjaival (pastorale, tempesta, caccia, [[Joseph Haydn|Haydn]] napszak-szimfóniái stb.). [[Ludwig van Beethoven|Beethoven]] [[1808]]-as ''Pastorale-szimfóniáját'' tekintik a szimfonikus programzene őseként.
A tulajdonképpeni programzene [[Párizs]]ban született [[1800]] táján, de az igazi korszakalkotó mű [[Hector Berlioz|Berlioz]] ''[[Fantasztikus szimfónia|Fantasztikus szimfóniája]]'' és a ''Harold Itáliában'' című műve volt. Berlioz a beethoveni szimfóniát ''hangszeres drámaként'' magyarázta, s ezzel előkészítette a talajt [[Liszt]] szimfonikus költeményei számára. Liszt és az újnémet iskola képviselői szerint a szimfónia a múlt egy állomása, amelyet fel kell hogy váltson a zenét és az irodalmat egyesítő, magasabb rendű műfajnak tartott szimfonikus költemény. A valódi programzene a zenei gondolkodásmód megújítását, a klasszikus formák újakkal történő felváltását jelentette, amely feltételezte a hangszerelésnek, a motívumvariálásnak, a [[vezérmotívum]]nak, egy újfajta harmóniavilágnak és a fantáziaszerű megformálásnak a művészetét, még inkább fokozva ezzel a zene leíró, expresszív, asszociatív, szimbolikus és szinesztéziás képességeit. [[Claude Debussy|Debussy]] a felidézett hely vagy alkalom hangulatát teremtette meg, [[Richard Strauss]] szimfonikus költeményei pedig a programzene kimagasló értékű alkotásai. Ugyanakkor a szimfonikus zenének is gyakran van belső programja ([[Gustav Mahler|Mahler]], [[Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics|Sosztakovics]]).
