„Candide” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
96. sor:
=== 21-30. fejezet ===
Candide Bordeaux-ból azonnal Velencébe akar utazni. Az országúti fogadókban azonban azt hallja, hogy mindenki Párizsba igyekszik eljutni. Ettől Candide-nak is kedve támad, hogy megnézze a francia fővárost.
Párizsról igen rossz tapasztalatokat szerez. A hosszú utazástól betegnek érzi magát. Mivel gyémántgyűrűt visel, azonnal orvosok és segítőkész hölgyek ajánlják fel segítségüket. Martin elmeséli, hogy első utazásakor ő is beteg lett Párizsban, mivel azonban neki nem volt egy árva garasa sem, nem törődött vele senki. Az ápolástól Candide állapota súlyosabb lesz. A lábadozás idején aztán előkelő társaság vacsorázik náluk esténként. Egy fontoskodó abbé, színházba is elviszi Candide-ot és Martint. Az abbé természetesen úgy kritizálja a francia színjátszást, mint egy valódi szakértő.
Candide megismerkedik egy előkelő hölggyel. A márkiné kacérkodni próbál Candide-dal: "...pedig maga idegen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már első éjjel engedek, mert egy igazi francia nő tudja, mi a tiszte egy westfáliai fiatalemberrel szemben." A szép hölgy miután észrevett két nagy gyémántgyűrűt Candide ujján addig-addig dicsérgette őket, míg azok a férfi keze helyett az ő kacsóit ékesítették. Az abbé számításból továbbra is mellette marad. A Kunigundához mindvégig hűséges Candide gyanútlanul elmeséli egész addigi történetét. Az abbé erre Kunigunda nevében levelet ír neki. A levélben az áll, hogy ő is épp ebben a városban van, de sajnos annyira beteg, hogy mozdulni sem tud. Candide Martinnal együtt azonnal Kunigundához siet a megadott címre. Természetesen tőrbe csalták: a "betegágyból" egy idegien nő nyújtja ki a kezét, Candide abba teszi a gyémántjait, és még egy zacskó aranyat is hagy a széken. A szobában ekkor egy rendőrtiszt jelenik meg, és letartóztatja az idegeneket. A rendőrtisztet szerencsére könnyű megvesztegetni: három gyémántért szabadon engedi őket.
Candide-ék ezután Angliába hajóznak, Portsmouthban kötnek ki. A parton szemtanúi lehetnek egy admirális látványos kivégzésnek. A tömeg megelégedetten nézi a jelenetet. Candide elképedve hallgatja; hogy az admirálisnak azért kellett meghalnia, mert nem ölt meg elég ellenséges katonát.
Két nap múlva útnak indulnak Velencébe. Messziről látják Lisszabont, Candide reszket a szörnyű emlékektől. Végre kikötnek Velencében. Martin ismét kénytelen ismét végighallgatni a számára annyira idegen tételt a legeslegjobb világról. Kunigundát azonban Candide sehol nem találja, emiatt egyre inkább hajlik arra, hogy Martin világnézetét lássa helyesnek. A Szent Márk téren egy boldognak tűnő párra figyelnek fel. A férfi theatinus barát, a beléje karoló csinos lány énekel, mindketten szemmel láthatóan jókedvűek. Candide fogadást köt Martinnal arról, vajon ők valóban boldogok-e. A lányról kiderül, hogy ő Faquette; tőle kapta el annak idején Pangloss a súlyos betegséget. A lány mostanra kigyógyult belőle, mégis szerencsétlenül alakult az élete. Kénytelen saját magát árulni az utcán; különben képtelen volna megélni. A férfi, fráter Giroflée hasonlóképp csak rosszat tud mondani az életéről. A szerzetesrendbe a szülei kényszerítették 15 éves korában, hogy a bátyjának nagyobb vagyon jusson. Szerzetestársaihoz hasonlóan ő is teljes szívéből gyűlöli a kolostort. Candide mindkettőjüknek pénzt ad. Őszintén reméli, hogy attól boldogok lesznek. Candide azt javasolja Martinnak, ha már itt vannak, látogassák meg Pococurante szenátort. Köztudott, hogy az idegeneket mindig százévesen fogadja, és ami még érdekesebbé teszi a személyét: "Azt mondják, ennek az embernek sohasem volt még fájdalma."
A hatvanéves, nagy vagyonú szenátor valóban fogadja őket a palotájában. Először is két fiatal, csinos lány habzó csokoládéval kúrálja a vendégeket. Pococurante elmondja, hogy azért vannak nála, mert a város elkelő hölgyeit már igencsak, unja, igaz, most már ez a két lány is kezdi fárasztani.
Reggeli után Candide a gyönyörű festményeket szemléli a csarnokban. Hiába lelkesedik, a szenátor csak rosszat tud mondani Rafaello művészetéről. Ezután egy házi hangversenyt rendel. Ekkor a kortárs zenét szidja ugyanilyen meggyőződéssel. Az ebéd után a könyvtárterembe mennek. Pococurante itt igazán elemében érezheti magát. Megvetően beszél Homéroszról, s némi engedménnyel hasonlóképpen szól Vergiliusról és Horatiusról is. A szenátor úgy véli, csak a bolondok ismernek el mindent egy ismert szerzőnél, ő azt a könyvet olvassa el amit szeret. Candide csodálkozik ezen, hiszen őt úgy nevelték, hogy a maga ízlése szerint semmiről se mondjon ítéletet. Martin Pococurante viselkedését igen értelmesnek találja. Pococuranténak óriási könyvtára van, színdarabokból, ókori szerzők műveiből, tudományos művek, de házigazdájuk nem értékeli vajmi sokra ezeket a műveket. Amikor elhagyják a palotát, Candide úgy gondolja, vendéglátójuk igazán boldog ember, hiszen felette áll mindannak amit birtokol. Martin azonban nem ért Candide-dal egyet, hiszen szerinte, vendéglátójukat nem teszi boldoggá mindaz ami a birtokában van, sőt utálja őket. Candide vitába száll Martinnal:
"...nincs-e öröm abban, hogyha mindent megbírálhatunk, s hibát érezhetünk ott, ahol más szépséget vél látni?
- Vagyis - válaszolta Martin - abban volna örömünk, hogy nincs örömünk?
- Akkor hát - felelte Candide - csakis én leszek majd boldog, ha viszontláthatom Kunigundát.
- A reménység sosem árt - mondta Martin."
Egy este Candide-ék vacsorához készülnek a velük egy szállóban lakó idegenekkel. Hátulról váratlanul megszólítja egy ember: nem más ő, mint maga Cacambo. Candide-ot rendkívül boldoggá teszi a találkozás: Kunigundát viszont hiába keresné a közelben ő most Konstantinápolyban van. Cacambo egy volt uralkodó rabszolgája. Mind a hat férfiról kiderül, hogy valamikor uralkodó volt. A trónjukat vesztett idegenek ugyanolyan szerencsétlennek érzik magukat, mint bármelyik nyomorult, akivel eddig találkoztak. Korzika királyának még segíteni is próbál Candide: egy kétezer arany értékű gyémántot ad neki.
Candide-ék Cacambo gazdájával, III. Ahmed szultánnal szállnak hajóra, hogy eljussanak Törökországba. Cacambo elmondja Candide-nak, hogy Kunigunda egy szintén szomorú sorsú volt uralkodónak, Rákóczinak a házában szolgál. Még egy kellemetlen hírt kell megtudnia szerelméről Candide-nak. Kunigunda időközben úgy megcsúnyult, hogy még ránézni is rossz.
A hajón, amivel Konstantinápolyba tartanak, újabb csodás dolog történik velük. A nyomorult gályarabok között Candide ráismer a már rég halottnak hitt Panglossra és Kunigunda testvérére. Candide jó pénzért mindannyiukat kiszabadítja, majd elindulnak Kunigundáért. A báró úr és Pangloss mester elmeséli, hogyan maradtak életben csodával határos módon.
Végül is rátalálnak Kunigundára és az öregasszonyra. Candide elborzad, amikor látja, szerelme mennyire megcsúnyult. Illemből és becsületből mégis kitart mellette. Kunigunda minderről semmit nem tud; őt senki sem figyelmeztette a változásra. A báró úr még így sem akarja eltűrni; hogy testvére egy hozzájuk méltatlan származású emberhez menjen feleségül. Candide dühösen szembesíti a báró urat a valóságos helyzettel, noha szíve legmélyén neki sem sok kedve van már a házassághoz. A báró úr felháborító magatartása azonban megerősíti elhatározásában, a megcsúnyult Kunigundát feleségül fogja venni. A társaság (Kunigunda tudtán kívül) úgy dönt, hogy megszabadulnak a báró úrtól. Egyelőre maradjon a gályán, aztán elküldhetik Rómába a generálishoz.
A filozofálásra hajlamos emberek idejük nagy részét bölcselkedéssel töltik a nemrég vásárolt kis majorságon. Candide meglepően őszinte vallomást hall tanítójától:
"Pangloss viszont megvallotta, hogy mindig iszonyúan szenvedett; de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állított mást, bár réges-rég nem hitt már benne."
Nemrég még ugyanezen a helyen ennek ellenkezőjét bizonygatta Pangloss mester: "utóvégre a nagy Leibniz, ugye, mégsem tévedhetett..."
Egy nap beállít hozzájuk Paquette és fráter Giroflée. Mindketten szörnyű állapotban vannak. Igaza volt tehát Martinnak. Candide nem tehette őket boldoggá a pénzével, a háromezer tallért hamar elköltötték, és Paquette már a régi mesterségével sem tud pénzt keresni.
Ettől kezdve mindannyian a majorságon élnek: Candide, Kunigunda, Pangloss, Martin, az öregasszony, Cacambo, Paquette és fráter Giroflée. Megismerkednek egy szelid öreg törökkel. A török férfi alig húsz hold földön gazdálkodik, gyermekei segítenek neki. Candide-ék kénytelenek elgondolkodni az öreg bölcsességén: "a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt; a szükséget."
A két filozófus tovább elmélkedik. Martin ezekkel a szavakkal szakítja félbe Pangloss gondolatsorát: "Dolgozzunk; ne okoskodjunk, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket." A majorban ettől kezdve mindenki igyekszik hasznossá tenni magát. Pangloss a legeslegjobb világ egyetlen láncsort alkotó eseményeiről beszél. Candide így felel neki: "Igaz, úgy van. De vár ám a munka a kertben."
(3. fejezet forrása: www.k-o-r.gportal.hu
== Stílusa ==
A ''Candide'' stílusa sok helyütt [[Irónia|ironikus]] és gúnyos. Voltaire szellemes ember lévén remekül ötvözi a szórakoztató paródiát a kaland- és a romantikus regények közhelyeivel. Candide utazásai során rengeteg borzalmas eseménnyel szembesül, ezek aprólékos leírása önmagában is nevettet, morbid humor érződik bennük. Frances K. Barasch irodalomkutató szerint ''„Voltaire tárgyilagos narratívája olyan hűvösen mutatja be a tömegszerencsétlenségeket, mint egy időjárás-jelentést.”''<ref name=barasch3>Barasch (1985), p. 3</ref> A mű gyors tempója és kiszámíthatatlan cselekménye egyaránt nevettet, hőseinek újra és újra szembe kell nézniük a halállal. Voltaire életrajzírója, Ian Davidson így jellemezte a ''Candide''-ot: rövid, könnyű, gyors és humoros.<ref name=wade1959b133>Wade (1959b), p. 133</ref>
| |||