„Rendszeres hangmegfelelések törvénye” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Cserlajos (vitalap | szerkesztései)
Cserlajos (vitalap | szerkesztései)
14. sor:
A szintén német [[Friedrich Schlegel]] 1808-ban megállapította, hogy fontos az összehasonlított nyelvek ''lehető legrégebbi'' bizonyosan ismert alakját alkalmazni kapcsolataik meghatározására. Tíz esztendővel később, 1818-ban, a dán [[Rasmus Christian Rask]] leírta a szabályos hangváltozások alapelvét, amikor a [[germán nyelvek]] bizonyos szavainak latin és görög megfelelőit vizsgálta. Mint nem egy a korábbi kutatók közül, szintén német volt [[Jacob Grimm]] is – akit inkább meséíről ismernek –, aki a ''Deutsche Grammatik'' (Német nyelvtan) című művében már a korszerű eljáráshoz igen hasonlatos úton próbálta demonstrálni azt, hogy a germán nyelvek egy alapnyelvből fejlődtek ki.
 
Sem Rask, sem Grimm nem volt képes magyarázatot adni a hangtörvényeikkel ellentmondó kivételekre. Noha [[HerrmannHermann Grassman]] egy 1862-es kiadványában egyet ezek közül már kifejtett, egészen 1875-ig várni kellett arra, hogy a dán [[Karl Verner]] felismerje azt a metodológiai áttörésnek tekinthető felfedezést, amely ma az ő nevét viseli; ez nem más volt, mint hogy egy adott hang fonológiai változásai attól is függnek, hogy az egy szó mely részében foglal helyet, mik a szomszédos hangok, és hová esik a szó hangsúlya. Ma ezeket a környezeti tényezőknek nevezzük.
{{csonk-szakasz}}
 
3 847

szerkesztés