„Hans Memling” változatai közötti eltérés

linkek, typo
a (r2.7.1) (Bot: következő hozzáadása: hy:Հանս Մեմլինգ)
(linkek, typo)
'''Hans Memling''' (Memlinc, Memlink) (kb. [[1430]]. – [[1494]]. [[augusztus 11.]]) Németországban[[Németország]]ban született [[flamandok|flamand]] festő. Az utolsó fontos [[15. századiszázad]]i művész Hollandiában. [[Jan van Eyck]] és [[Rogier van der Weyden]] szellemi örököse. Tradíciójukat kissé megújítva követte.
 
[[Fájl:Hans Memling 028.jpg|bélyegkép|240px|]]
== Élete és művei ==
 
A [[Frankfurt]] közeli Seligenstadtban született, a közép-[[Rajna]] régióban. Nagyon valószínű, hogy gyakornokéveit [[Mainz]]ban, vagy [[Köln]]ben töltötte, és később (kb. 1455-60) dolgozott Hollandiában [[Rogier van der Weyden]] mellett. Nem járt [[BruggesBrugge|Bruggében]]-ben egészen 1465-ig. A történet, miszerint megsebesült volna a Nancy-i csatában, merő kitaláció, ahogy az is, hogy BruggesBrugge kórházában ápolták, mint szökevényt, és ezért ingyen festett volna. A mese valóságmagja annyi, hogy 1479-ben és 1480-ban nem egy képet festett a kórháziaknak, még röviddel a Nancy-i csata előtt is.
 
Memling a katonai műveletekhez meglehetősen közvetett és távolságtartó módon viszonyult. Megjelenik neve az [[I. MaximilianMiksa német-római császár|I. Miksa]]hoz császárhoz kölcsönért folyamodók közközött. Az uralkodó 1480-as kezdeményezésével próbálta a franciákkal szembeni támadásokat csökkenteni. 1477-ben, állítólagos sebesülése idején a művészt BruggesBrugge könyvárus céhével kötötte szerződés oltárképfestésre, annak kápolnájába. Ez az oltárkép „Mária hét fájdalma” néven jelenleg a Torinói Galériában látható. Érett korszakának egyik legszebb képe, de semmivel sem gyengébb az 1479-es St. John kórház képeinél. A mester illusztrációs erejét tekintve sem kevésbé értékes, mint az „Utolsó Ítélet” kép [[Gdańsk|Danzig]] hanzaváros katedrálisában. A danzigi oltárképet Memlingnek tulajdonítják, ebben a kritikusi vélemények megegyeznek. Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy Memling 1473-ban már tapasztalt művész és [[Brugges]]Brugge polgára lett. Az „Utolsó Ítélet”-et bizonyosan Brugges-benBruggében festették és adták el egy kereskedőnek, aki a [[mediterráneum]] felé tartó hajóra rakatta. A hajót aztán átvette egy bruggesibruggei kereskedő, Pauel Benecke, ugyanabban az évben. Memling reputációja volt olyan jó, hogy képei eladhatók legyenek, és mivel ezt egy a [[Medici-család|Mediciek]] szolgálaltában álló kereskedő tette BruggesbenBruggében, elfogadhatjuk, hogy a művész ezidőre már elegendő bizonyítékát adta tudásának, lévén ilyen magasan kultivált patrónusok érdeklődését keltette fel.
 
Nevéhez legrégebben kapcsolódó említések a burgundiai udvarhoz fűződő kapcsolatára utalnak. Ausztriai Margit 1524-ben felvett leltárai említik a „Szegénység Irgalmas Istene” triptichont[[triptichon]]t RogerRogier van de Weydentől. A szárnyképek angyalai Hans mester alkotásai. Ez a bemutatkozás csak annak bizonyítéka, milyen könnyű volt együttműködni más flamand művésszel. Sok éven át RogerRogier van der Weydent a Brugges-iBruggei iskola művészének tartották, míg a sokat tárgyalt eredetiség be nem bizonyította, hogy Tournaiban nevelkedett és később telepedett le BruggesbenBruggében. Mi sem természetesebb annál, hogy a közös oltárkép révén neve összekapcsolódott Memlingével. Egyrészt Memling ifjúkora ismert, másrészt férfias stílusából is következtethetünk arra, hogy Van der Weyden festőtermében tanult. Az is valószínű, hogy Van der Weyden egy időben Brüsszelből kapott távoli megbízásokat, és először tanítványait vitte BruggesbeBruggébe, ahol azután le is telepedett. A két mester kapcsolatának legnyilvánvalóbb bizonyítékát a képek, különösen az oltárképek adják. Ezeket váltakozva mindketten szignálták. A [[Sforza]] ház [[triptichon]]ján megfigyelhető Van der Weyden stílusa, a „Keresztrefeszítés” központi panelen, és Memling stílusa a szárnyjeleneteken. A teljes műnek a Bologna-i Zambeccari gyűjtemény a jogutódja, és 1872-ben feltűnt a londoni Middleton vásáron is. Először azt gondolhatnánk, hogy nagy hasonlóság fedezhető fel a két művész között, de Memling későbbi munkája kizárja ezeket a feltételezéseket. Talán a nyájas csodálat, mint a keresztény művészek kötelessége, arra vitték a művészt, hogy ideálként tisztelje a mestert és maradéktalanul átvegye érzéseit. Valamelyest változtatott azért Van der Weyden [[aszkétizmus]]án, a kevésbé energikus koncentráltság érdekében. Könnyített tanára darabosságán és nehézkes kifejezőkészségén.
 
[[Fájl:Das Jüngste Gericht (Memling).jpg|bélyegkép|középre|Az utolsó ítélet|500px]]
Ez a legrégibb vonulat, ami Memling stílusában érzékelhető, leginkább a Müncheni Galériában kiállított „Keresztelés” képen figyelhető meg. A kép befejezettsége majdhogynem felülmúlja a gdanski „Utolsó Ítélet” képet, jóllehet témája kevésbé fontos.
 
Az utóbbi kép azonban érdekesebb, mert jól látható rajta, hogy Memling, sok évvel RogerRogier halála után, illetőleg azután, hogy BruggesbenBruggében letelepedett, milyen jól megőrizte a szent művészet tradícióit, melyet oly jól alkalmazott a század elején Rogier van der Weyden is a Beaune-i „Utolsó Ítélet” képen. Az egyetlen dolog, amit Memling tett, hogy megtisztította mestere túlzóan szigorú stílusát, és finom könnyedséggel játszott a színekkel. Különleges színtisztaság, a vékony alakok könnyed gráciája jellemzi az olyan gyönyörű munkáit, mint a Gdanski [[Szent Mária templom (Gdańsk)|Szent Mária templom]] számára készített „Utolsó Ítélet”. Művei az olasz műtárgypiacon gyakran fellelhetőek, és nem meglepő, hogy a festményimádó gyűjtők ebben az országban mind jól ismerik és nagyra értékelik a Memling kompozíciókban fellelhető szépséget. Mutatja ezt a képeknek szentelt megkülönböztető figyelem az olyan vásárlóktól mint Grimari kardinális és Bembo kardinális Velencében, és a Medici ház tagjai, Firenzében. („A földi bűnök” és az „Isteni Üdvösség” triptichon)
 
Memling elismerése nem korlátozódott Olaszországra vagy Flandriára. A „Madonna és a Szentek” képet a Duchatel gyűjtemény adta át a [[Louvre]] galériájának, a „Szűz a gyermekkel” kép pedig, melyet Sir John Donne-nak festett – ma a Londoni Nemzeti Galériában látható. Más értékes darabok Anglia és Európa magánházaiban is bizonyítják, hogy műveit széles körben ismerték és elismerték a 16. sz.-ban.