„Mongol hódítás Kelet-Ázsiában” változatai közötti eltérés

A földművelő kínaiak és a sztyeppei[[sztyeppe]]i [[nomadizmus|nomádok]] világa közötti határvonal nagyjából a mai [[NagyKínai Falnagy fal]] vonalában húzódott. A Fal – amely mai formájában egészen kései, [[Ming-dinasztia|Ming-kori]] (1368-1644) építmény – nem választotta el egymástól a két világot. A nomádok és a kínaiak folyamatosan kereskedtek egymással, s összeütközéseik is elsősorban gazdasági okokkal magyarázhatók. A legeltető nomád gazdálkodás ugyanis nem képes kielégíteni minden emberi szükségletet: állati termékekkel ugyan bőségesen ellátja művelőit, de növényi eredetű táplálékkal, kulcsfontosságú kézműves termékekkel, valamint a nomád elit által oly sokra becsült luxusjavakkal nem. A gabonát, a fémárukat, valamint a [[selyem|selymet]] – amely a sztyeppe egyik legértékesebb fényűzési cikke volt – tehát a nomádoknak földműves szomszédjaiktól kellett beszerezniük. A legfontosabb ilyen földműves terület az eurázsiai sztyeppe keleti felén Kína volt. Kínának is szüksége volt a nomádok termékeire, elsősorban a hadakozáshoz nélkülözhetetlen lovakra, ugyanakkor a kínai igények jóval kisebbek voltak, mint a mindenkori nomád szomszédoké. Mindennek következtében a két világ együttélését az jellemezte, hogy a nomádok igyekeztek Kínát rávenni arra, hogy minél többet kereskedjen velük, s mivel igényeiket a Középső Birodalom nem mindig elégítette ki, követeléseiknek gyakran igyekeztek fegyverrel is érvényt szerezni. Természetesen a nomádok nem csak azért támadtak Kínára, hogy kereskedésre kényszerítsék: fontos tényező volt a zsákmányszerzés, illetve – Kína ismétlődő meggyengülése idején – a területszerzés is. Kínának óriási tekintélye volt a sztyeppén, s minden jelentősebb nomád vezérnek az volt az álma, hogy maga ülhessen a sárkányos trónra.

Kína tehát állandó kapcsolatban állt az északi határain élő nomádokkal, amely kapcsolat hol békés, hol háborús formát öltött. A Kínától északra fekvő területeken az évezredek folyamán sorra alakultak és buktak el a nomád birodalmak, s Kína történelmét végigkísérik azok a diplomáciai és katonai próbálkozások, amelyekkel igyekezett határait biztosítani e birodalmak támadásaitól. Már az első császári dinasztia, a [[Csin-dinasztia (221–206)|Qin]] is (Kr. e. 221-206) védekezésre kényszerült a [[xiongnuhsziungnuk]]k ellen, s a nagy [[Han-dinasztia]] (Kr. e. 206-Kr. u. 220) is folyamatosan háborúban állt velük.

A [[Han-ház]] bukása után hamarosan, [[317]]-ben különféle északi barbár törzsek (topák, tagbacsok, hszienpik stb.) árasztották el Észak-Kínát, a kínai eredetű [[Nyugati Jin-dinasztia|Nyugati Jin-ház]]at délre szorítva. Ez volt az első alkalom, hogy nomád népek tartósan megvetették a lábukat Kínában. A nomádok azonban – akik számarányukat tekintve mindig kisebbségben voltak a [[han kínaiak|hanokkal]] szemben – hamar rájöttek, hogy a kínaiakat csak kínai módszerekkel lehet kormányozni. Így a különböző törzsi csoportok kínai módra „császári” dinasztiát alapítottak az általuk meghódított kínai tartományokban, követni kezdték a kínai szokásokat, öltözködést, kormányzati módszereket, majd átvették a kínai nyelvet is, s fokozatosan elkínaiasodtak. Az egyik ilyen topa dinasztia, az [[Északi Wei-dinasztia|Északi Wei]] odáig elment, hogy megtiltotta a topák számára a topa öltözet viselését.

Megjegyzendő, hogy Kínát csaknem ugyanazokban az évszázadokban árasztották el a különféle barbár törzsek, mint [[Eurázsia]] nyugati felén a [[Római Birodalom|Római Birodalm]]at. Az egybeesés okát nem ismerjük. Mindenesetre az biztos: a [[Nyugatrómai Birodalom]] összeomlott a csapások alatt, a Kínai Birodalom azonban túlélte ezt az időszakot.

Észak-Kínát 317-től [[581]]-ig barbár eredetű dinasztiák uralták, délen azonban olyan kínai uralkodóházak uralkodtak, akik magukat a kínai kultúra letéteményeseinek tartották. 581-ben északon egy államcsínnyel a [[Szuj-dinasztia|Sui-ház]] került a trónra (581-618), amely 589-ben egyesítette egész Kínát. Ezzel Kínának sikerült évszázadokra biztosítania határait a barbárokkal szemben, sőt a [[Tang-dinasztia]] alatt (618-907) sikeres terjeszkedésbe kezdett minden irányban. Bár a [[türkök|türk]] birodalom, a tibetiek és az ujgurok sok gondot okoztak, kínai területet tartósan meghódítani nem tudtak.

A Tang-ház összeomlása után Kína néhány évtizedre (907-960) apró államocskákra szakadt. Ebben az időszakban a barbárok újra megvetették a lábukat a kínai területeken: a dél-mandzsúriai [[kitajok|kitaj]] törzs az egyik kínai államocskától katonai segítségéért fejében tizenhat járást kapott a mai [[Peking]] környékén. E területen a kitajok kínai mintára dinasztiát alapítottak, amelynek a [[Liao-dinasztia|Liao]] nevet adták (947-1125). A kitajok mongol nyelvet beszéltek , s később nagy segítséget nyújtottak [[Dzsingisz kán]] mongoljainak Kína meghódításában és kormányzásában. Jelentőségüket jelzi, hogy több nyelven (elsősorban a perzsa, a nyugati török és a keleti szláv nyelvekben) a kínaiakat – tévesen – kitajnak nevezik (vö. kitajszkij, Cathay stb.).