„Léon Gambetta” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
(Új oldal, tartalma: „{{tataroz}} '''Léon Michel Gambetta''' (Cahors, 1833. április 3.Ville d'Avray (Párizs mellett), 1882. december 31.) francia államf…”)
 
Nincs szerkesztési összefoglaló
A fiatal Gambetta [[Montfaucon]]-ban és Cahorsban végezte középiskoláit, jogot [[Párizs]]ban tanult és 1859-ben mint ügyvéd telepedett le Párizsban. Eleinte Lachaud és Crémieux neves ügyvédek irodájában dolgozott és neve politikai perekben tűnt fel először.
 
1868. november 17-én lett közismert személy, amikor Delescluze forradalmárt, aki ''Reveil'' című lapjában az 1851-es államcsíny áldozata gyanánt elesett, Baudin emlékszobrára közadakozást mert rendezni, a törvényszék előtt nagy sikerrel és még nagyobb merészséggel védelmezte, miközben a császárságot, de még inkább az államcsínyt szenvedélyesen elitélte. Ez a vakmerő támadás megnyitotta előtte a törvényhozó testület ajtaját: nehány héttel később Párizsban és [[Marseille]]-ben a törvényhozó testületbe választották, ahol mint a szélső "engesztelhetetlen" balpárt egyik vezérférfia, heves támadásokat intézett a császári udvar és a romlott kormányrendszer ellen. Maró gúnnyal nyilatkozott különösen az 1870 ápr. április 5.-én rendezett plebiszcitumról és még kiméletlenebben bánt a liberális elvekhez hütlennéhűtlenné lett Ollivier-vel. Szenvedélyes, lendületes szónok volt, ki nem annyira meggyőző, mintsem elemi erővel ragadta magával hallgatóit. Hatalmas, tömör és kellemes hangu organuma még jobban emelte beszédeinek sikerét. Az 1870. német háboru előestéjén (jul. 15.) helytelenítette ugyan a hadizenet körül követett könnyelmü eljárást, de a rendkivüli hitelt megszavazta. Mihelyt kitünt, hogy a Palikao által közzétett győzelmi hirek légből kapottak, barátjaival a császárság ellen kezdett agitálni; aug. 10. a nemzetőrség fegyverkezését és Páris védelmi karba helyezését indítványozta, a szedani katasztrófa hirére szept. 4. a törvényhozó testületben pedig azonnal III-ik Napoleon császár letételét és a Bonaparte-család örök időkre való számkivetését indítványozta. Egyuttal kihirdette a köztársaságot és a párisi ellenzéki képviselőtársaival a «nemzeti honvédelem kormányában» a belügyi tárcát vállalta magára. Páris körülzárolása után, 1870 okt. 8. a németek figyelmét kikerülve, léggolyón menekült Párisból Toursba, hogy az ideiglenes kormánynak ott székelő bizottságát serényebb működésre tüzelje. A belügyi tárcán kivül még a hadügyit is kezébe vevén, diktátori hatalommal szervezte a háborunak végső erőmegfeszítéssel való folytatását, a földből toppant ki sorkatonaságot, nemzetőrséget, franctireurs-eket és még az ellenség által is bámult csüggedetlen lelkesedéssel szervezte Franciaország védelmét. Lázas sietséggel létesítette a DNy-i Loire hadsereget Aurelles de Paladine és az E-i hadsereget Faidherbe alatt; az előbbinek kudarca után pedig annak romjaiból két sereget alakított, a Loire-sereget (Chanzy alatt) és a merész fordulattal a K-i határra, Belfort felmentésére rendelt K-i hadtestet Bourbaki alatt. hasztalan tette le G. az ügyetlen v. szerencsétlen hadvezéreket, hasztalan szervezte a németek háta mögött a guerilla-háborut, emberfölöttierővel sem tudta a diadalt kicsikarni. A békekötésről mindazonáltal hallani sem akart és midőn Thiers és Favre a teljes reménytelenséggel szemben 1871. fegyverszünetet kötöttek a németekkel, határozottan rosszalta lépésüket. A febr. 8. végbement választásokon kilenc mandátumot kapott; ezek közül az elzászit fogadta el és a bordeaux-i nemzetgyülésen a békekötést ellenezte. Fáradozásait nem koszoruzta siker;mindazonáltal a haza védelmezése és hadi hirneve körül kifejtett tevékenységének emléke mélyen be maradt vésve a franciák szivében, kik 1871 óta ő benne látták a revanche utáni vágy megtestülését. G. azonban e tendenciát az első években bölcsen titkolta. Mint az union républicaine alapítója és vezére, valamint a République française főszerkesztője, lankadatlanul küzdött a monarkisták s nevezetesen a gyülölt bonapartisták ellen, kiket minden alkalommal vérig ostorozott.
 
Szenvedélyes, lendületes szónok volt, aki nem annyira meggyőző, mintsem elemi erővel ragadta magával hallgatóit. Hatalmas, tömör és kellemes hangú organuma még jobban emelte beszédeinek sikerét. Az 1870-es német háború előestéjén (július 15.) helytelenítette ugyan a hadüzenet körül követett könnyelmű eljárást, de a rendkivüli hitelt megszavazta. Mihelyt kitűnt, hogy a Palikao által közzétett győzelmi hírek légből kapottak, barátjaival a császárság ellen kezdett agitálni. Augusztus 10-én a nemzetőrség fegyverkezését és Párizs védelmi karba helyezését indítványozta, a [[Sedani csata|sedani katasztrófa]] hírére szeptember 4-én a törvényhozó testületben pedig azonnal [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon császár]] letételét és a [[Bonaparte-család]] örök időkre való számkivetését indítványozta. Egyúttal kihirdette a köztársaságot és a párizsi ellenzéki képviselőtársaival a nemzeti honvédelem kormányában a belügyi tárcát vállalta magára.
1871-73-ig nagy agitálást fejtett ki a nemzetgyülés feloszlatása iránt, de midőn Thiers elnök bukása után (1873 máj. 24.) felismerte, hogy ezzel csak a monarkisták malmára hajtja a vizet, mérsékletesebb és nyugodtabb mederbe terelte a közvéleményt és közreműködött az 1875. februári alkotmány megalkotásában. Az 1876. képviselőválasztásokban nemcsak ő maga kapott mandátumot, hanem a 360 köztársasági képviselő közül a többség a G. által hirdetett programm alapján jutott a mandátum birtokába s ezóta G. a köztársasági párt éltető lelke és vezérenként, de különösen mint a budget-bizottság befolyásos elnöke (1876-1879-ig) szerepelt a képviselőházban. Megbuktatta a reakcionárius Buffet-miniszteriumot, demokrata reformokra késztette a Dufaure-kabinetet és felszabadította a közoktatást a klerikálisok befolyása alól stb. De igazi fénykora csak 1877 májs. 16. kezdődött, midőn a Mac-Mahon által a kormányszékbe ültetett Broglie-Fourton ellen kezdé meg az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében azt a parlamentáris hadjáratot, amilyenhez hasonlót legfölebb Gladstone folytatott még Angliában. A választások után együtt volt megint a 360 köztársasági többség, mely G. vezérlete alatt előbb a Broglie-Fourton miniszteriumot, majd magát Mac-Mahont kényszerítette lemondásra. Miután a kongresszus Grévyt választotta a köztársaság elnökévé, G. lett a képviselőház elnöki székén Grévy utóda (1879 jan. 31.) és ezóta ő intézte jóformán Franciaország sorsát, amennyiben a különböző miniszteriumokra határtalan befolyást gyakorolt (L. Franciaország). Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, a mint ezt p. 1880 szept. 19. a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Freycinet-minisztériummal tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy G. vállalná el a kormányt; ő azonban most is inkább a szinfalak mögött maradt és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszter hamar lejárná magát és ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez füzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet és ezért föltétlen engedelmes és megbizható többséget iparkodott magának szerezni. E célból arra birta rá a Ferry-Constans miniszteriumot, hogy a lajstromos szavazást léptessék életbe, a mi ugyan a szenátus ellenzése folytán nem sikerült. De miután az 1881. augusztusi választásokban G. pártja nagy diadalt aratott (a 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő zászlajához szegődött) és a kabinet okt. 28. leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az uj minisztérium megalakítását. Az 1881 nov. 28. megalakult uj kabinet (a «grand ministere») azonban nem felelt meg a nagyfoku várakozásnak. G. mellett csak másodrangu tehetségek vállalkoztak tárcákra, kik ugyan vele szemben engedelmes szolgákká bizonyultak, de a képviselőháznak nem imponáltak. Kormányzása egyébiránt rövid és meddő volt. A külügy terén Angliával szemben érte az egyiptomi kérdésben balsiker, a belügyi politika terén pedig a végzetes makacssággal sürgetett lajstromos választás kellett valamennyi pártban fokozódó idegességet. Midőn pedig a duzzadó önérzettől áthatott G. fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatura elől menekülni óhajtó képviselőház 1882 jan. 26. a lajtromos szavazást és azzal eddigi bálványát 305 szavazattal 119 ellenében elvetette. G. rögtön leköszöntés ezóta arra szorítkozott, hogy mint a République française szerkesztője, mint párthiveinek vezére és összeköttetései révén befolyást gyakoroljon a képviselőházra. Ezentul a köztársaság elnöki székére emelt aspiráció töltötték be magasra törő lelkét. Mindezeknek a reményeknek azonban korai halála vetett véget. 1882 nov. 27. egy ki nem derített szerencsétlen baleset következtében pisztolygolyó által, v. saját, vagy Madame Leon kezétől, veszélyesen megsebesült és az év utolsó napján ennek következtében elhalt. Állam költségén temették el és nagy pompával kisérték Nizzába pihenésre. A III. köztársaság legpregnánsabb és legnépszerübb államférfia szállt vele sirba, kinek hibáit immár elfályolozta a feledékenység, mig hazaszeretete örökre helyet biztosít számára a nemzet szivében. G. nem hagyott maga után örököst. Családjából mindössze atyja és egy öreg nagybátyja élte őt tul. Ez utóbbi, a család utolsó sarja, a Carnot ellen elkövetett merénylet hatása alatt 1894 jun. 29. halt meg Nizzában.
 
Párizs körülzárolása után, 1870. október 8-án a németek figyelmét kikerülve, léggolyón menekült Párizsból [[Tours]]ba, hogy az ideiglenes kormánynak ott székelő bizottságát serényebb működésre bírja. A belügyi tárcán kivül még a hadügyit is kezébe vette, diktátori hatalommal szervezte a háborúnak végső erőmegfeszítéssel való folytatását, megszervezte a sorkatonaságot, nemzetőrséget, franctireurs-eket és még az ellenség által is bámult csüggedetlen lelkesedéssel szervezte Franciaország védelmét. Lázas sietséggel létesítette a Dél-Nyugati Loire hadsereget [[Aurelles de Paladine]] és az Eszaki hadsereget [[Faidherbe]] alatt. Az előbbinek kudarca után pedig annak romjaiból két sereget alakított, a [[Loire-sereget]] ([[Chanzy]] alatt) és a merész fordulattal a Keleti határra, [[Belfort]] felmentésére rendelt Keleti hadtestet [[Bourbaki]] alatt.
 
Hasztalan tette le Gambetta az ügyetlen vagy szerencsétlen hadvezéreket, hasztalan szervezte a németek háta mögött a guerilla-háborút, emberfeletti erővel sem tudta a diadalt kicsikarni. A békekötésről mindazonáltal hallani sem akart és midőn Thiers és Favre a teljes reménytelenséggel szemben 1871-ben fegyverszünetet kötöttek a németekkel, határozottan rosszalta lépésüket.
 
A február 8-án végbement választásokon kilenc mandátumot kapott, ezek közül az elzászit fogadta el és a [[bordeaux]]-i nemzetgyűlésen a békekötést ellenezte. Fáradozásait nem koszorúzta siker, mindazonáltal a haza védelmezése és hadi hírneve körül kifejtett tevékenységének emléke mélyen bevésődött a franciák szívébe, akik 1871 óta ő benne látták a revans utáni vágy megtestülését. Gambetta azonban e tendenciát az első években bölcsen titkolta. Mint az union républicaine alapítója és vezére, valamint a ''République française'' főszerkesztője, lankadatlanul küzdött a [[monarchisták]] és nevezetesen a gyűlölt [[bonapartisták]] ellen, akiket minden alkalommal vérig ostorozott.
 
1871-73től 1873-ig nagy agitálást fejtett ki a nemzetgyülésnemzetgyűlés feloszlatása iránt, de midőn Thiers elnök bukása után (1873 máj. 24.) felismerte, hogy ezzel csak a monarkisták malmára hajtja a vizet, mérsékletesebb és nyugodtabb mederbe terelte a közvéleményt és közreműködött az 1875. februári alkotmány megalkotásában. Az 1876. képviselőválasztásokban nemcsak ő maga kapott mandátumot, hanem a 360 köztársasági képviselő közül a többség a G. által hirdetett programm alapján jutott a mandátum birtokába s ezóta G. a köztársasági párt éltető lelke és vezérenként, de különösen mint a budget-bizottság befolyásos elnöke (1876-1879-ig) szerepelt a képviselőházban. Megbuktatta a reakcionárius Buffet-miniszteriumot, demokrata reformokra késztette a Dufaure-kabinetet és felszabadította a közoktatást a klerikálisok befolyása alól stb. De igazi fénykora csak 1877 májs. 16. kezdődött, midőn a Mac-Mahon által a kormányszékbe ültetett Broglie-Fourton ellen kezdé meg az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében azt a parlamentáris hadjáratot, amilyenhez hasonlót legfölebb Gladstone folytatott még Angliában. A választások után együtt volt megint a 360 köztársasági többség, mely G. vezérlete alatt előbb a Broglie-Fourton miniszteriumot, majd magát Mac-Mahont kényszerítette lemondásra. Miután a kongresszus Grévyt választotta a köztársaság elnökévé, G. lett a képviselőház elnöki székén Grévy utóda (1879 jan. 31.) és ezóta ő intézte jóformán Franciaország sorsát, amennyiben a különböző miniszteriumokra határtalan befolyást gyakorolt (L. Franciaország). Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, a mint ezt p. 1880 szept. 19. a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Freycinet-minisztériummal tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy G. vállalná el a kormányt; ő azonban most is inkább a szinfalak mögött maradt és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszter hamar lejárná magát és ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez füzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet és ezért föltétlen engedelmes és megbizható többséget iparkodott magának szerezni. E célból arra birta rá a Ferry-Constans miniszteriumot, hogy a lajstromos szavazást léptessék életbe, a mi ugyan a szenátus ellenzése folytán nem sikerült. De miután az 1881. augusztusi választásokban G. pártja nagy diadalt aratott (a 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő zászlajához szegődött) és a kabinet okt. 28. leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az uj minisztérium megalakítását. Az 1881 nov. 28. megalakult uj kabinet (a «grand ministere») azonban nem felelt meg a nagyfoku várakozásnak. G. mellett csak másodrangu tehetségek vállalkoztak tárcákra, kik ugyan vele szemben engedelmes szolgákká bizonyultak, de a képviselőháznak nem imponáltak. Kormányzása egyébiránt rövid és meddő volt. A külügy terén Angliával szemben érte az egyiptomi kérdésben balsiker, a belügyi politika terén pedig a végzetes makacssággal sürgetett lajstromos választás kellett valamennyi pártban fokozódó idegességet. Midőn pedig a duzzadó önérzettől áthatott G. fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatura elől menekülni óhajtó képviselőház 1882 jan. 26. a lajtromos szavazást és azzal eddigi bálványát 305 szavazattal 119 ellenében elvetette. G. rögtön leköszöntés ezóta arra szorítkozott, hogy mint a République française szerkesztője, mint párthiveinek vezére és összeköttetései révén befolyást gyakoroljon a képviselőházra. Ezentul a köztársaság elnöki székére emelt aspiráció töltötték be magasra törő lelkét. Mindezeknek a reményeknek azonban korai halála vetett véget. 1882 nov. 27. egy ki nem derített szerencsétlen baleset következtében pisztolygolyó által, v. saját, vagy Madame Leon kezétől, veszélyesen megsebesült és az év utolsó napján ennek következtében elhalt. Állam költségén temették el és nagy pompával kisérték Nizzába pihenésre. A III. köztársaság legpregnánsabb és legnépszerübb államférfia szállt vele sirba, kinek hibáit immár elfályolozta a feledékenység, mig hazaszeretete örökre helyet biztosít számára a nemzet szivében. G. nem hagyott maga után örököst. Családjából mindössze atyja és egy öreg nagybátyja élte őt tul. Ez utóbbi, a család utolsó sarja, a Carnot ellen elkövetett merénylet hatása alatt 1894 jun. 29. halt meg Nizzában.
 
==Forrás==