„Léon Gambetta” változatai közötti eltérés

Nincs szerkesztési összefoglaló
A február 8-án végbement választásokon kilenc mandátumot kapott, ezek közül az elzászit fogadta el és a [[bordeaux]]-i nemzetgyűlésen a békekötést ellenezte. Fáradozásait nem koszorúzta siker, mindazonáltal a haza védelmezése és hadi hírneve körül kifejtett tevékenységének emléke mélyen bevésődött a franciák szívébe, akik 1871 óta ő benne látták a revans utáni vágy megtestülését. Gambetta azonban e tendenciát az első években bölcsen titkolta. Mint az union républicaine alapítója és vezére, valamint a ''République française'' főszerkesztője, lankadatlanul küzdött a [[monarchisták]] és nevezetesen a gyűlölt [[bonapartisták]] ellen, akiket minden alkalommal vérig ostorozott.
 
1871-től 1873-ig nagy agitálást fejtett ki a nemzetgyűlés feloszlatása iránt, de amikor Thiers elnök bukása után (1873. május 24.) felismerte, hogy ezzel csak a monarchisták malmára hajtja a vizet, mérsékletesebb és nyugodtabb mederbe terelte a közvéleményt és közreműködött az 1875 februári alkotmány megalkotásában.
1871-től 1873-ig nagy agitálást fejtett ki a nemzetgyűlés feloszlatása iránt, de midőn Thiers elnök bukása után (1873 máj. 24.) felismerte, hogy ezzel csak a monarkisták malmára hajtja a vizet, mérsékletesebb és nyugodtabb mederbe terelte a közvéleményt és közreműködött az 1875. februári alkotmány megalkotásában. Az 1876. képviselőválasztásokban nemcsak ő maga kapott mandátumot, hanem a 360 köztársasági képviselő közül a többség a G. által hirdetett programm alapján jutott a mandátum birtokába s ezóta G. a köztársasági párt éltető lelke és vezérenként, de különösen mint a budget-bizottság befolyásos elnöke (1876-1879-ig) szerepelt a képviselőházban. Megbuktatta a reakcionárius Buffet-miniszteriumot, demokrata reformokra késztette a Dufaure-kabinetet és felszabadította a közoktatást a klerikálisok befolyása alól stb. De igazi fénykora csak 1877 májs. 16. kezdődött, midőn a Mac-Mahon által a kormányszékbe ültetett Broglie-Fourton ellen kezdé meg az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében azt a parlamentáris hadjáratot, amilyenhez hasonlót legfölebb Gladstone folytatott még Angliában. A választások után együtt volt megint a 360 köztársasági többség, mely G. vezérlete alatt előbb a Broglie-Fourton miniszteriumot, majd magát Mac-Mahont kényszerítette lemondásra. Miután a kongresszus Grévyt választotta a köztársaság elnökévé, G. lett a képviselőház elnöki székén Grévy utóda (1879 jan. 31.) és ezóta ő intézte jóformán Franciaország sorsát, amennyiben a különböző miniszteriumokra határtalan befolyást gyakorolt (L. Franciaország). Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, a mint ezt p. 1880 szept. 19. a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Freycinet-minisztériummal tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy G. vállalná el a kormányt; ő azonban most is inkább a szinfalak mögött maradt és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszter hamar lejárná magát és ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez füzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet és ezért föltétlen engedelmes és megbizható többséget iparkodott magának szerezni. E célból arra birta rá a Ferry-Constans miniszteriumot, hogy a lajstromos szavazást léptessék életbe, a mi ugyan a szenátus ellenzése folytán nem sikerült. De miután az 1881. augusztusi választásokban G. pártja nagy diadalt aratott (a 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő zászlajához szegődött) és a kabinet okt. 28. leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az uj minisztérium megalakítását. Az 1881 nov. 28. megalakult uj kabinet (a «grand ministere») azonban nem felelt meg a nagyfoku várakozásnak. G. mellett csak másodrangu tehetségek vállalkoztak tárcákra, kik ugyan vele szemben engedelmes szolgákká bizonyultak, de a képviselőháznak nem imponáltak. Kormányzása egyébiránt rövid és meddő volt. A külügy terén Angliával szemben érte az egyiptomi kérdésben balsiker, a belügyi politika terén pedig a végzetes makacssággal sürgetett lajstromos választás kellett valamennyi pártban fokozódó idegességet. Midőn pedig a duzzadó önérzettől áthatott G. fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatura elől menekülni óhajtó képviselőház 1882 jan. 26. a lajtromos szavazást és azzal eddigi bálványát 305 szavazattal 119 ellenében elvetette. G. rögtön leköszöntés ezóta arra szorítkozott, hogy mint a République française szerkesztője, mint párthiveinek vezére és összeköttetései révén befolyást gyakoroljon a képviselőházra. Ezentul a köztársaság elnöki székére emelt aspiráció töltötték be magasra törő lelkét. Mindezeknek a reményeknek azonban korai halála vetett véget. 1882 nov. 27. egy ki nem derített szerencsétlen baleset következtében pisztolygolyó által, v. saját, vagy Madame Leon kezétől, veszélyesen megsebesült és az év utolsó napján ennek következtében elhalt. Állam költségén temették el és nagy pompával kisérték Nizzába pihenésre. A III. köztársaság legpregnánsabb és legnépszerübb államférfia szállt vele sirba, kinek hibáit immár elfályolozta a feledékenység, mig hazaszeretete örökre helyet biztosít számára a nemzet szivében. G. nem hagyott maga után örököst. Családjából mindössze atyja és egy öreg nagybátyja élte őt tul. Ez utóbbi, a család utolsó sarja, a Carnot ellen elkövetett merénylet hatása alatt 1894 jun. 29. halt meg Nizzában.
 
Az 1876-os képviselőválasztásokban nemcsak ő maga kapott mandátumot, hanem a 360 köztársasági képviselő közül a többség a Gambetta által hirdetett program alapján jutott a mandátum birtokába és ezután Gambetta mint a köztársasági párt éltető lelke és vezérenként, de különösen mint a budget-bizottság befolyásos elnöke (1876-től 1879-ig) szerepelt a képviselőházban. Megbuktatta a reakcionárius Buffet-minisztériumot, demokrata reformokra késztette a Dufaure-kabinetet és felszabadította a közoktatást a klerikálisok befolyása alól.
 
Igazi fénykora csak 1877. május 16-án kezdődött, amikor a Mac Mahon által a kormányszékbe ültetett Broglie-Fourton ellen kezdte meg az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében azt a parlamentáris hadjáratot, amilyenhez hasonlót legfeljebb Gladstone folytatott még [[Anglia|Angliában]]. A választások után együtt volt megint a 360 köztársasági többség, mely Gambetta vezérlete alatt előbb a Broglie-Fourton minisztériumot, majd magát Mac Mahont kényszerítette lemondásra. Miután a kongresszus Grévyt választotta a köztársaság elnökévé, Gambetta lett a képviselőház elnöki székén Grévy utóda (1879. január 31.) és ezután ő intézte jóformán Franciaország sorsát, amennyiben a különböző minisztériumokra határtalan befolyást gyakorolt. Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, amint ezt például 1880. szeptember 19-én a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Freycinet-minisztériummal tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy Gambetta vállalja el a kormányt, ő azonban most is inkább a színfalak mögött maradt és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszter hamar lejárná magát és ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez füzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet és ezért feltétlen engedelmes és megbízható többséget iparkodott magának szerezni. E célból arra bírta rá a Ferry-Constans minisztériumot, hogy a lajstromos szavazást léptessék életbe, ami azonban a szenátus ellenzése folytán nem sikerült. De miután az 1881 augusztusi választásokban Gambetta pártja nagy diadalt aratott (a 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő zászlajához szegődött) és a kabinet október 28-án leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az új minisztérium megalakítását.
 
Az 1881. november 28-án megalakult új kabinet (a ''grand ministere'') azonban nem felelt meg a nagyfoku várakozásnak. Gambetta mellett csak másodrangú tehetségek vállalkoztak tárcákra, akik ugyan vele szemben engedelmes szolgáknak bizonyultak, de a képviselőháznak nem imponáltak. Kormányzása egyébiránt rövid és meddő volt. A külügy terén Angliával szemben érte az egyiptomi kérdésben balsiker, a belügyi politika terén pedig a végzetes makacssággal sürgetett lajstromos választás kellett valamennyi pártban fokozódó idegességet. Amikor pedig a duzzadó önérzettől áthatott Gambetta fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatúra elől menekülni óhajtó képviselőház 1882. január 26-án a lajtromos szavazást és azzal eddigi bálványát 305 szavazattal 119 ellenében elvetette. Gambetta rögtön leköszönt és később arra szorítkozott, hogy mint a ''République française'' szerkesztője, mint párthiveinek vezére és összeköttetései révén befolyást gyakoroljon a képviselőházra.
 
Ezentúl a köztársaság elnöki székére emelt aspiráció töltötték be magasra törő lelkét. Mindezeknek a reményeknek azonban korai halála vetett véget. 1882. november 27-én egy ki nem derített szerencsétlen baleset következtében pisztolygolyó által, vagy saját, vagy Madame Leon kezétől, veszélyesen megsebesült és az év utolsó napján ennek következtében elhunyt. Az állam költségén temették el és nagy pompával kisérték Nizzába pihenésre. A III. köztársaság legpregnánsabb és legnépszerübb államférfia szállt vele sírba, akinek hibáit immár elfályolozta a feledékenység, míg hazaszeretete örökre helyet biztosított számára a nemzet szívében.
 
Gambetta nem hagyott maga után örököst. Családjából mindössze apja és egy öreg nagybátyja élte őt túl. Ezutóbbi, a család utolsó sarja, a Carnot ellen elkövetett merénylet hatása alatt 1894. június 29-én halt meg Nizzában.
 
==Forrás==