„Léon Gambetta” változatai közötti eltérés

Visszavontam PallasAthene (vita) szerkesztését (oldid: 10997079) nem elérhető kép
Nincs szerkesztési összefoglaló
(Visszavontam PallasAthene (vita) szerkesztését (oldid: 10997079) nem elérhető kép)
Igazi fénykora csak 1877. május 16-án kezdődött, amikor a [[Patrice de Mac-Mahon|Mac-Mahon]] által a kormányszékbe ültetett Broglie-Fourton ellen kezdte meg az alkotmány és a köztársaság fennmaradása érdekében azt a parlamentáris hadjáratot, amilyenhez hasonlót legfeljebb Gladstone folytatott még [[Anglia|Angliában]]. A választások után együtt volt megint a 360 köztársasági többség, mely Gambetta vezérlete alatt előbb a Broglie-Fourton minisztériumot, majd magát Mac-Mahont kényszerítette lemondásra. Miután a kongresszus [[Jules Grévy]]-t választotta a köztársaság elnökévé, Gambetta lett a képviselőház elnöki székén Grévy utóda (1879. január 31.) és ezután ő intézte jóformán Franciaország sorsát, amennyiben a különböző minisztériumokra határtalan befolyást gyakorolt. Ha egyik-másik kabinet dacolni mert vele, akkor azt leszavaztatta, amint ezt például 1880. szeptember 19-én a klerikálisokkal szemben engedékenynek mutatkozó Freycinet-minisztériummal tette. A közvélemény ekkor azt sürgette, hogy Gambetta vállalja el a kormányt, ő azonban most is inkább a színfalak mögött maradt és idegen cégér alatt szabott irányt a kormánynak. Attól félt, hogy mint miniszter hamar lejárná magát és ezzel füstbe mennének a köztársaság elnöki székéhez füzött reményei. Nemsokára azonban mégis belátta, hogy a miniszterelnöki hatalom elől többé ki nem térhet és ezért feltétlen engedelmes és megbízható többséget iparkodott magának szerezni. E célból arra bírta rá a Ferry-Constans minisztériumot, hogy a lajstromos szavazást léptessék életbe, ami azonban a szenátus ellenzése folytán nem sikerült. De miután az 1881 augusztusi választásokban Gambetta pártja nagy diadalt aratott (a 450 köztársasági képviselő közül 206 az ő zászlajához szegődött) és a kabinet október 28-án leköszönt, Grévy elnök a helyzet urára, Gambettára bizta az új minisztérium megalakítását.
 
[[Fájl:Gambetta2.JPG|bélyegkép|Szobra [[Sèvres]]-ben ([[Frédéric Auguste Bartholdi]] alkotása, 1891)]]
Az 1881. november 28-án megalakult új kabinet (a ''grand ministere'') azonban nem felelt meg a nagyfoku várakozásnak. Gambetta mellett csak másodrangú tehetségek vállalkoztak tárcákra, akik ugyan vele szemben engedelmes szolgáknak bizonyultak, de a képviselőháznak nem imponáltak. Kormányzása egyébiránt rövid és meddő volt. A külügy terén Angliával szemben érte az egyiptomi kérdésben balsiker, a belügyi politika terén pedig a végzetes makacssággal sürgetett lajstromos választás kellett valamennyi pártban fokozódó idegességet. Amikor pedig a duzzadó önérzettől áthatott Gambetta fenyegetésekre is ragadtatta magát, a diktatúra elől menekülni óhajtó képviselőház 1882. január 26-án a lajtromos szavazást és azzal eddigi bálványát 305 szavazattal 119 ellenében elvetette. Gambetta rögtön leköszönt és később arra szorítkozott, hogy mint a ''République française'' szerkesztője, mint párthiveinek vezére és összeköttetései révén befolyást gyakoroljon a képviselőházra.