A marattiák igen ősi páfránycsoport. Már valószínűleg a földtörténeti [[óidő]] (paleozoikum) alsó- [[karbon]] időszakában megjelentek, a felső- karbonban és az alsó- [[Perm (időszak)|permben]] (vörösfekű) magas szerveződési szintre jutottak: hatalmas fatermetű alakjaik éltek (ma már a marattiák között tipikus fatermetűeket nem találunk). A többi lehanyatló, a korban igen jelentős harasztcsoporttal szemben (pl. [[pikkelyfák]], [[pecsétfák]], [[zsurlófák]]) még a földtörténeti [[középidő]]ben (mezozoikum) is igen jelentősek maradtak (pl. a hatalmas ősfenyvesek aljnövényzetében), azonban az alsó- [[Kréta (időszak)|kréta]] idei nagy kihalási hullámmal és a jelentős [[nyitvatermő]]-csoportok (pl. [[bennettiteszek]], [[cikászok]], [[páfrányfenyők]], [[ősfenyők]]) visszaszorulásával a marattiák is lehanyatlottak. Ma csupán 6 nemzetségüket ismerjük, de ezek egy részének is nagyon alacsony a fajszáma.
Az [[ősnövénytan]] fejlődésével módosult a marattiák óidei jelentőségéről alkotott képünk. Korábban a páfránylevélszerű lenyomatok nagy részét a marattiáknak vélték. Mára azonban tudjuk, hogy azért nem voltak ennyire elterjedtek: a lenyomatok közül igen sok [[előnyitvatermők]]é és [[magvaspáfrányok]]é.
A marattiák legnagyobb alakgazdagsága – mint azt már olvashattuk – a felső- karbon és alsó- perm időszakokra tehető. Ekkor hatalmas méretű, vastag törzsű fapáfrányokká nőttek, mint pl. a 5 méteres ''Megaphyton'' vagy a 10 méterre is megnövő ''Astheroteca''. Ezeknek a növényeknek viszonylag jól ismerik a törzsszerkezetét, mely igencsak sajátosnak mondható. A központi bél[[Szövet (biológia)|szövetet]] gyűrű alakú, lemezesen elhelyezkedő szállítónyalábok övezik, melyeket szilárdító [[alapszövet]]ek, elsősorban szklerenchima vesz körül. Ezen kívül pedig levélnyalábok és további erősítő-szilárdító léggyökerek találhatók. Vagyis a törzs szilárdságát nem az egységes fatest biztosítja – mint a ma élő fák törzsében –, hanem a [[levél (botanika)|levél]]- és [[gyökér]]részek tömege.
