„Váczy Péter” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
21. sor:
==Történetfelfogása==
A ''szellemtörténeti'' irányhoz tartozott: ennek értelmében a történelmi vizsgálódások középpontjába a szellemi jelenségek vizsgálata áll. A szellemi jelenségek az egykorú társadalmi és tárgyi valóság leképeződései az egykor élt emberek tudatában. A történettudomány feladata nem pusztán az események bemutatása, hanem annak vizsgálata is idetartozik, hogy a társadalmi és jogi jelenségek hogyan tükröződnek az emberek tudatában. E jelenségek hordozói lehetnek nagy emberek, de akár közösségek is. Nem egyszerűen a korabeli ember, illetve emberek saját korának jelenségeire irányuló tudatos elképzeléseit, például társadalomelméletét, államfelfogását szándékozik bemutatni, hanem az elképzelések mögött meghúzódó általános szemléletet is. Emiatt e szemlélet elkülöníti a ''teóriát'', és ''spontán reflexiót''. A spontán reflexiók akkor mutatkoznak meg, amikor a vizsgált események, jelenségek és a korabeli értelmezésük között eltérés van. Ezek az "elrajzolások" vetik felszínre a spontán reflexiók mögöttes világát.
Ebben a felfogásban írta legismertebb művét A középkor történetét. A mű a 3. század közepétől, a Római Birodalom válságától - ezt Váczy "antik középkornak" nevezi - a 15. század végéig mutatja be a középkor történetét. A mű földrajzi fókuszában elsősorban Nyugat-Európa áll, a kelet-európai illetve bizánci fejlődés függelékként jelenik meg. Váczy felfogásában követi [[Immanuel Kant|Kantot]], aki immanens és transzcendens korszakokat különít el. Váczy szerint azonban a hagyományosan transzcendens korszaknak tartott középkort sem lehetséges homogénnak felfogni: magát a középkor történetét is az immanens és transzcendens egymással való küzdelmének dinamikája mozgatta. A későbbi [[Georges Duby|Georges Dubyhez]] hasonlóan Váczy is a középkori művészetet a középkori mentalitás hullámzásai kifejezőjének tartja. {{idézet2| "A középkor a keresztény transzcendens gondolat és az antik immanens világrend folytonos gyürkőzéséből és kiegyenlítődéséből alakult ki. A kereszténység magához idomítja az antikot, az antik viszont a keresztény gondolatra üti képmását. A kereszténység, amint érzi, hogy túlságosan antikizálódott, meglazítja kötelékeit az antikkal s a szerzetesi szellemet segíti diadalra. Ez a keresztény pragmatizmus vezeti be a tulajdonképpeni középkort – a kései antikkal szembeállítva – a VI. század közepe körül ([[Nagy Szent Gergely|Nagy Gergely]] kora). A szerzetesek korát azonban a keresztény humanizmus és antikizáló renaissance időszaka követi: a Karoling renaissance (VIII. század közepe–X. század közepe). A román stílus kora újra a szerzetesi ideál jegyében áll ([[Clunyi reformok|cluny-szellem]]!), hogy aztán a XII. század második felében ismét renaissance jelenségekkel találkozhassunk. Így ad kezet a tulajdonképpeni renaissance – [[Jacob Burckhardt]] renaissance-a – közbülső tagok révén [[Boethius|Boëthius]], [[Symmachus]] és [[Cassiodorus]] korának. Ha a [[Karoling művészet|Karoling]] renaissance-ból jutunk a románkori művészet ormain keresztül a quattrocentóhoz, minden nagyszabású előkészületnek tűnik fel az eljövendő számára. Egyre teljesebben illeszkedik be a keresztény világrend az antik formába, egyre testibbé válik a testetlen gondolat. A Karoling renaissance még nem ismeri a kerekded plasztikát, az antik e legkifejezőbb művészetét, a románkori szobrok még elvontak, de a XII. század felé egyre gömbölyödők. Erre a fokra nyúl vissza azután a renaissance, mint kiindulási pontra, a gotika megkerülésével s erről a fokról segíti végül az immanens, újkori életmagatartást diadalra. A középkornak nemcsak az antik, de a renaissance felé is elmosódnak a határai. |(A középkor története 1-3. old.}}
| |||