„Zuhanóbombázó” változatai közötti eltérés

Az első próbálkozásokat zuhanóbombázásra az [[I.első világháború]]ban, [[1917]]-ben és [[1918]]-ban hajtották végre a brit légierő pilótái, de akkoriban még a gépek túl törékenyek voltak, és nem bírták ki a magas terhelést, ami a bombakioldás után, a gép felhúzásakor jelentkezik. Ennek ellenére, pár évvel később az amerikai [[tengerészgyalogság]] már használta a módszert [[Haiti]]n és [[Nicaragua|Nicaraguában]].

Ugyanebben az időszakban [[Ernst Udet]], német pilóta és repülőgép-tervező az Egyesült Államokban járva felismerte a technológiában rejlő lehetőségeket. Megvásárolt négy Curtiss F8C gépet, és Németországba szállította őket. A [[Luftwaffe]] érdeklődött az újdonság taktikai célú felhasználása iránt. Ez egy új gép, a [[Junkers Ju 87]] megjelenéséhez vezetett.

A Ju 87 Stuka korának legfejlettebb zuhanóbombázója volt. [[Németország]] rendkívül hatékonyan alkalmazta, mint "légi tüzérséget", megerősített, beásott célpontok elleni támadásra. Erre a célra egyébként hagyományos, lassan mozgó [[tüzérség]]et kellett alkalmazni. A [[villámháború]]s taktikának a gyorsan mozgó repülőgépek jobban megfeleltek. A gép a [[II.második világháború]] elején, a lengyel és francia hadjáratokban nagyon hasznosnak bizonyult, de a fejlődés hamar túllépett rajta. A szovjet oldalon a [[Pe–2|Petljakov Pe–2]] zuhanóbombázót alkalmazták nagy számban.