„Antinómia” változatai közötti eltérés

20 bájt hozzáadva ,  9 évvel ezelőtt
nincs szerkesztési összefoglaló
(Sepibot hozzáadta a következőket.)
Antinómiának nevezzük a bizonyított tételek közötti látszólagos ellentmondást, vagy pedig a látszólag bizonyított tételek közötti valóságos ellentmondást (ti. feloldhatatlan ellentéteket<ref>NYÍRI Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Ötödik, javított kiadás. Szent István Társulat, Budapest, 1998. (a továbbiakban: NYÍRI, 1998) 279.</ref>)
 
Az ellentmondás látszatának lehetnek objektív alapjai, amennyiben [[Analógia|analógiák]] által megismerhető tárgyakról van szó. Habár az ellentmondás feloldása lehetővé teszi annak felismerését, hogy nem formális ellentmondásról van szó, azt már mégsem engedi felismerni, hogy magánvalóságuk alapján a tárgyak hogyan viszonyulnak egymáshoz. Így Isten szabadságának és változatlanságának fogalma nem zárják ki szükségszerűen egymást, viszont ez a nélkül igaz, hogy együttes fennállásuknak a lehetősége pozitív módon beláthatóvá válhatna.
 
Kant úgy vélte, hogy az emberi értelem szükségszerűen ellentmondásba kerül, amennyiben a feltétlen egység alapelvét a jelenségek világára kívánja alkalmazni. Az ennek eredményeként kapott paradoxonok és ezek okainak vizsgálata Kant megfogalmazásában az antitetika, a paradoxon pedig az antinómia<ref>BRUGGER, Walter: Filozófiai lexikon. Szent István Társulat, Budapest, 2005. (a továbbiakban: BRUGGER, 2005) 59.</ref>. E mellett Kant nem akarta tagadni a lélek halhatatlanságát vagy Isten létezését, de – szerinte – ha az eszméket transzcendens dolgoknak gondoljuk el, akkor abból paralogizmus (téves következtetések) és antinómiák (feloldhatatlan ellentétek) következnek. Az antinómiákkal Kant a tradicionális metafizika abszurditását kívánta alátámasztani.
4. A világon léteznek szükségszerű dolgok, de lehetséges az is, hogy nem.
 
Kant ezen antinómiák feloldásával kívánta transzcendentális filozófiájának helyességét: az első két – ún. matematikai – antinómia téves (mert állításaik a világ egészére vonatkoznak, ami viszont nem képzelhető el), a harmadiknál a szabadságot az észre, a szükségszerűséget pedig a jelenségekre kapcsolja, végül a negyediknél az ész eszménye a szükségszerű és a jelenségek világa az esetleges (ez utóbbi kettő volt az ún. dinamikai antinómia). A harmadik antinómia kérdését Kant A gyakorlati ész kritikájában<ref>KANT, Immanuel: A gyakorlati ész kritikája</ref>KANT, Immanuel: Az ítélőerő kritikája. Osiris–Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2003</ref>. <ref>Osiris–Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2004</ref>, a negyedik kapcsán pedig Az ítélőerő kritikájában dolgozza ki a célszerűség transzcendentális fogalmát<ref>NYÍRI, 1998: 279–280.</ref><ref>Filozófia. Főszerkesztő: BOROS Gábor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 827–828.</ref>.
 
Az antinómiákhoz hasonló típusú jelenségek az emberi ész kettős természetében gyökereznek: egyfelől mint ész a léthez tartozó feltétlenre, mint olyanra irányul, másfelől pedig mint emberi ész, közvetlenül az érzéki dolgokra korlátozódik, így még ha ezen felül is emelkedik, a fizikai-testi tárgyakat modellként használja. Kantnak igaza van, hogy a látható világ mint egész sosem lehet egyetlen tapasztalat tárgya, és egy kiterjedt test feldarabolása nem képzeletben nem vihető végbe, de abban már nem, hogy a jelenségekből puszta képzeteket csinál ahelyett, hogy a magánvaló dolgok reprezentációjaként fogná fel őket<ref>BRUGGER, 2005: 60.</ref>.
14

szerkesztés