„Antinómia” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
Kant ezen antinómiák feloldásával kívánta transzcendentális filozófiájának helyességét: az első két – ún. matematikai – antinómia téves (mert állításaik a világ egészére vonatkoznak, ami viszont nem képzelhető el), a harmadiknál a szabadságot az észre, a szükségszerűséget pedig a jelenségekre kapcsolja, végül a negyediknél az ész eszménye a szükségszerű és a jelenségek világa az esetleges (ez utóbbi kettő volt az ún. dinamikai antinómia). A harmadik antinómia kérdését Kant ''A gyakorlati ész kritikájában''<ref>KANT, Immanuel: A gyakorlati ész kritikája. Osiris–Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2004</ref>, a negyedik kapcsán pedig ''Az ítélőerő kritikájában''<ref>KANT, Immanuel: Az ítélőerő kritikája. Osiris–Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2003.</ref> dolgozza ki a célszerűség transzcendentális fogalmát.<ref>NYÍRI, 1998: 279–280.</ref><ref>Filozófia. Főszerkesztő: BOROS Gábor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. 827–828.</ref>
 
Az antinómiákhoz hasonló típusú jelenségek az emberi ész kettős természetében gyökereznek: egyfelől mint ész a léthez tartozó feltétlenre, mint olyanra irányul, másfelől pedig mint emberi ész, közvetlenül az érzéki dolgokra korlátozódik, így még ha ezen felül is emelkedik, a fizikai-testi tárgyakat modellként használja. Brugger szerint [[Kant|Kantnak]] igaza van, hogy a látható világ mint egész sosem lehet egyetlen tapasztalat tárgya, és egy kiterjedt test feldarabolása nem képzeletben nem vihető végbe, de abban már nem, hogy a jelenségekből puszta képzeteket csinál ahelyett, hogy a magánvaló dolgok reprezentációjaként fogná fel őket<ref>BRUGGER, 2005: 60.</ref>.
 
==Jegyzetek==
14

szerkesztés