„Johann Konrad Ammann” változatai közötti eltérés

Tanulmányait [[Bázel]]ben végezte. Mint orvos találkozott [[siketség|siketekkel]] és [[Dadogás|dadogókkal]], akiken orvosi eljárásokkal nem tudott segíteni. Pedagógiai eszközökkel kísérelte meg gyógyításukat. Úgy tudta, hogy elsőként ért el ily módon eredményt. Tapasztalatait 23 évesen, híres latin nyelvű munkájában adta közre (1692-ben), amelynek fő címe: ''„Surdus loquens”'' később szimbólummá vált szűkebb szakmai körökben. Röviddel műve megjelenése után értesült [[John Wallis]]-től, hogy e hivatása gyakorlásában nem ő az első. Munkáját folytatta, művét átdolgozta, bővítette, s 1700-ban új címmel adta ki.

Ammann a siketeket hangbeszédre tanította. Nagy gondot fordított a [[hang]]ok helyes ejtésérekiejtésére, és elsőként ismerte fel a szájról olvasás fontosságát a siketek beszédtanításában. Az olvasást és írást párhuzamosan tanította, így az írva-olvastató eljárás egyik úttörője volt. Gondot fordított a beszéd tartalmi felépítésére is. ''„Mikor született süketsiket tanítványom olvas, és az én beszédemet már némileg utánozni tudja, úgy bánok vele, mint üres lappal és a világ új lakójával”'' - mondta. Érdeklődésre tartanak számot a beszéd eredetéről írott [[filozófia]]i fejtegetései.

*1. született süketségbőlsiketségből,

*2. részleges fogyatkozás egy-egy beszédhang hiánya vagy tökéletlen képzése).

Ammann a beszédben akadályozottak [[logopédia]]i kezelésére is több, jól használható javaslatot adott, de elismerte, hogy „néha a baj erősebb a tudománynál”. Ammann nagy hatással volt a később [[Európa|Európában]] általánosan alkalmazott ún. német módszer első kialakítója, [[Samuel Heinicke]] munkásságára.