„Arisztotelész filozófiája” változatai közötti eltérés

A nyelv empirikus, aporétikus módszer szerint való vizsgálata vezette Arisztotelészt a [[logika]] felfedezéséhez (hogy hogyan, azt az [[Organon (Arisztotelész)|Organon]] szócikkben fejetettükfejtettük ki), amit mint tudományt Arisztotelész teremtette meg, bár ő a logikai kutatásokat nem tudománynak, hanem afféle „előtanulmányként” módszeres bevezetésnek tartotta a filozófiába. Habár a tudományos megismerés az általánosból származtatja le az egyest, maga a tudás megfordítva keletkezik: az általános fogalmak a részleges tapasztalatból. A logikai gondolkodás három eleme közül: fogalom, ítélet, [[következtetés]], csak a következtetést tárgyalta részletesen. Ő az első, ki a gondolkodás e formájának mivoltát és jelentőségét fölismerte. A [[következtetés]] elmélete elvezeti a [[bizonyítás (filozófia)|bizonyítás]]éhoz, melynek során a föltételezett állítások igazságát okaikból származtatva következtetjük ki.

Ez meg lehetetlen volna, ha nem indulnánk ki oly legáltalánosabb alapelvekből, melyek bizonyításra nem szorulnak. Ezek az észben gyökereznek, mely ez elvek közvetetlenkövetetlen megismerésének tehetsége. Arisztotelész ehhez az [[Indukció (tudományfilozófia)|indukció]] (⁾επαγογή) elméletét is kapcsolja, mely természetesen még nagyon kezdetleges, továbbá a definícióét és osztályozásét. A bizonyítás legfőbb elvei az [[ellenmondásmentesség elve]] és [[a kizárt harmadik elve]] (ld. az „[http://hu.wikipedia.org/wiki/Logika#Arisztotel.C3.A9szi_logika Arisztotelészi logika]” c. fejezetet a [[logika]] szócikkben).

Látható, hogy ezek a kategóriák szinte egy az egyben a nyelv és a nyelvtan kategóriái, emiatt Arisztotelészt sokan bírálták és bírálják; valóban tagadhatatlanul igaz például Kant azon véleménye, miszerint a kategóriák e rendszerében nem találni a nyelvtan kissé esetleges szempontjanálszempontjánál mélyebb elvi alapot, például az „állapot”, a „helyzet” és az „elszenvedés” kategóriái mai szemmel és más nyelveken mennyire választhatóak külön; későbbi műveiben Arisztotelész az itt hetedikként és nyolcadikként említett kategóriákat nem említi, még tételes felsorolásukkor sem, így azok számát nyolcra csökkentette.

[[Platón]] tanai (főképp [[ideatan]]a) szerint az eszmék jelentik az igazi valóságot; s Arisztotelész mindenekelőtt e tan ellen küzd. Kifejti, hogy az eszme nem létezhet elkülönítve, függetlenűlfüggetlenül azoktól az egyes dolgoktól, amelyeknek eszméje, és azt, hogy a dolog lényege nem lehet a dolgon kívül való, és magukban az eszmékben nincs meg az a mozgató erő, mely a jelenségeket létrehozza. Arisztotelész szerint csak az egyes dolog való, szubsztancia (οủσία=''uszia''). Az egyetemes fogalom csak a szubsztancia tulajdonságait fejezi ki, a nemi fogalmak csak az illető szubsztanciák közös lényegét, és ezért csak átvitt értelemben nevezhetők szubsztanciáknak. Az eszme nem létezik mint egység a többön kívül, csak mint egység a ''több''en.

A Fizika nyolc könyve a tér, idő és a kettőnek összekapcsolásából eredő mozgás fogalmait tárgyalja. A '''tér''' és az '''idő''' vég nélkül osztható. A világ jelenségeinek alapja a '''mozgás'''t, melyet a legtágabb értelemben definiál, t.i. mint akármilyen változást, azaz mint a potenciális létről aktuális létre való átmenetet. A mozgások természetszerütermészetszerű (a mozgó egyed természetéből adódód) vagy természetellenes (erőszakolt) mozgások.

A tér mellett a '''hely''' fogalma fontos, mely azonban nem képvisel egy bizonyos térrészt. Minden tárgy azon hely felé tart, melyben ''otthon'' van, mégpedig gyorsuló mozgással – az időben nem gyorsuló egyetlen mozgás az, mely körpályán egyenletesen megy végbe. Ha valamely tárgy a maga természetrendelte helye felé mozog, akkor ez természetszerütermészetszerű mozgás, így szükségképp gyorsuló, ha ellenben más irányba erőszakosan tereltetik, akkor mozgása lassuló.

A mozgásra vonatkozó vizsgálatai során Arisztotelész a '''folytonosság''' fogalmát is fejtegeti. Minden, ami változó, tehát mozog, az egyszersmind osztható, ráadásul végtelenül, így az oszthatatlan atomok elméletét nem fogadta el. Ezen fogalmak a mozgást illetőleg annyira megszilárdultákmegszilárdultak, hogy az Arisztotelész-féle filozófiai és mechanikai elméletek megdöntése idejében csak nagy nehezen voltak megcáfolhatók.

Érdekesség, hogy a Földet, melyet gömb alakúnak és a világegyetem közepén mozdulatlanul nyugszvónaknyugvónak tartott, körülbelül 400–000 sztadion kerületűnek vette. Ez az adat majdnem kétszerese annak, melyet [[Eratoszthenész (földrajztudós)|Eratoszthenész]] száz évvel későbben talált, kérdéses, hogy számításon alapszik-e.

A ''Mechanikai problémák'' címücímű műve nagyobbrészt dialektikus szőrszálhasogatásból eredő problémák tárháza, csak néhénynéhány feladata érdekesebb, a statika alapfogalmairól (virtuális sebességek, tehetetlenség, mozgások összeteteleösszetétele) is szó esik, szerzőjük némi, bár homályos ismerettel bír róluk.

Arisztotelész a képzelőerő, emlékezet, álom, érzés és akarás fogalmait is alapvető módon elemezte. Ezek mind az állati lélek funkciói. Az emberben ehhez a gondolkodás ereje, az '''ész''' járul, mely nem vész el a testtel, mint amaz, melynek nincs testi szerve, mely nem szenved változást. De Arisztotelész mégis kettős észt különböztet meg, cselekvőt és szenvedőt; a szenvedő mintegy lehetősége annak, amivé az ész lesz; ez a testtel keletkezik és enyészik, míg a cselekvő örökké van. A kettő közti viszonyt Arisztotelész nem tisztázza eléggé, nevezetésennevezetesen nem fejti ki, miképmiképp lehetséges ilyen módon a lelki élet egysége, miben gyökerezik az egyéniség, és mit jelent ilyen módon a ''núsz'' halhatatlansága az egyéniségre vonatkozólag. Innét ágaztak ki azután az arisztotelészi felfogásnak egyrészt [[materializmus|materialisztikus]] és [[panteizmus|panteisztikus]], másrészt [[spiritualizmus|spiritualisztikus]] és [[teizmus|teisztikus]] magyarázatai anélkül, hogy bármelyiket egészen összeegyeztethetnénk filozófiájának egészével.

Az emberi tevékenység legfőbb célja a boldogság. De miben keressük ezt? Abban, ami az emberi tevékenység sajátosságát teszi, tehát az észbeli működésben. Az ember feladata a lélek észbeli tevékenysége. Ezen tevékenységet kíséri és betetőzi a legfőbb élvezet. Így válhatatlan kapcsolat van az erény és a bátorság közt, mely utóbbit Arisztotelész így határozza meg: Tökéletes gyakorlati tevékenység tökéletes életben vagyis erényes tevékenysége a léleknek. A boldogsághoz különben érett kor kell és egyéb gátló körülmények (szegénység; betegség stb.) hiánya; a fődolog azonban a belső derekasság, minden egyéb testi meg lelki jó csak negativnegatív föltétel. Az élvezet nem önálló alkotó része a legfőbb jónak, értéke függ attól, hogy mily tevékenységből származik. Az etikai erény definíciója: az akarat oly állandó iránya, mely a természetünknek megfelelő középuton van, amint ezt az egyes ember meghatározza; itt tehát a vágy alá van vetve az észnek.

A legfőbb etikai erény az igazságosság. Elméleti erények a tudomány, bölcseségbölcsesség, művészet stb. Az érzéki élvezetnek szánt élet állati; az etikai politikai élet emberi; az elméletnek szánt élet isteni és a legfőbb boldogsággal jár.

* az '''oligarchia''' elfajulása az arisztokráciának, ebben egynél többen ugyan, de azért mégis kevesen a saját magánelőnyűkmagánelőnyük érdekében gyakorolják a legfőbb hatalmat;

A politeiát, vagyis a cenzusra alapított tömeguralmat tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet, ha nem is teljesen, kiegyenlíteni. Ebben a legfontosabb szerepet a ''középosztály'' uralma kapja, akik hidat tudnak képezni szegények és gazdagok között; a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben észszerüenésszerűen viselkedni, míg a gazdagok elbizakodóak és gőgösek lesznek, és despota módra uralkodnak; a szegények pedig szolgaian meghunyászkodnak és nyomorognak, így mindkét utóbbi réteg óriási bűntettekre hajlamos.

A szép mű Arisztotelésznél kettős föltételtől függ: a '''forma''' (alak) és a '''tartalom''' szépségétől. Arisztotelész nagyon erős formalista, amit eddigi értelmezői elegendő mértékben nem méltattak. Oly rendszeres ész, mint Arisztotelészé, nem is mellőzhette amaz „arany tapasztalatokat”, melyek az antik szobrászat, festészet, építészet és költészet remek formáiban érvényre jutottak. Ennélfogva fősúlyt helyez a ''Poétiká''ban is a képzőművészetektől örökölt formai szépségre: a rendre, arányra, az összhangra, a szerves kifejtésre, a kezdet-, közép- és vég szerinti összszerkezetreösszerkezetre, s a részek és az egész közti egyensúlyra.

Az ő ''kezdete'', a mai expozíció úgyszólván alapja, logikai premiszszuma az egész cselekévnynekcselekvénynek. Arisztotelész ''közepe'', a mai ''krizis'' mely a konfliktusban tetőződik, nála még a ''hamartia'', a ''vétség'' nevét viseli. A ''középen'' a cselekvény, a cselekvő meg van ''kötve'', be van bonyolítva. Eme bonyodalom és kötés maga kényszerít a konklúzióra, a ''végre'', a „kibonyolításra” és ''megoldás''ra. De ezen megoldás lehet vagy egyszerű vagy mesterséges, ''szövevényes''. Az utóbbihoz tartozik a ''peripetia'', a ''sorsváltozás'', az az átmenet mely az elbizakodott, magát ünnepeltető hőst diadalútjából kizökkenti. Ez össze lehet kötve az ''anagnorízissel'', a felismeréssel, mely a valódi személyek és viszonyok megismerése által a hős szeméről leveszi a hályogot. Erre következik csak a befejező katasztrófa.

Arisztotelész maga mérsékelt realista, gáncsolja [[Euripidész]]t, ki a természetet és életet eltorzította és következetesen gyülöligyűlöli a bohózatot is ([[Arisztophanész]] t. i. annak idején a bölcsészetet is kifigurázta a ''[[Felhőkben]]''). Így definiálja Arisztotelész a tragédiát is, mint a komoly, jóravaló cselekedet utánzását, mint az élet és a sors hű tükrét, mint képét annak, hogy a jó ember miként harcol és vétsége miatt hogyan bukik meg. Ajánlja a jó jellemek utánzását, de itt is, mint etikájában, mindig a középutraközépútra mutat. Szerinte az egészen erényes jellemek bukása szörnyüségesszörnyűséges, a gonoszaké pedig csak természetes volna. A tragikai hatás is csak jó, de nem egészen tökéletes jellemek rajzolása által érhető el. A tragikai hatás pedig a részvét (szánalom) és félelem nemcsak hogy jótékonyan rázza meg kedélyünket, hanem egyszersmind tisztítólagtisztítóilag is hat ('''[[katarzis]]'''t gyakorol) szenvedélyeinkre. Ezért van a tragédiának büvösbűvös hatása a nézőre, kit könyekrekönnyekre indít, szívét megrezzenti és égi háborukéntháborúként tiszta levegőt hagy hátra az erkölcsök iránt fogékonyabba vált kebelben. A tragédia ez erkölcsi hatásának hangsulyozásahangsúlyozása nemcsak hogy magától értetődik Arisztotelésznél, ki minden cselekményt és érzést (még a kéjt is) erkölcsi szempontból szemlél, hanem egyszersmind védelméül is akart szolgálni a művészetnek Platón ellenében, ki a poézist mint hazugságot és mint az erkölcsök és jellemek megpuhítóját ki akarta űzni eszményi köztársaságából.

Arisztotelész a tragédiában csak az egy cselekvény egységét ismeri, az erélyes cselekvést követeli, és a jellemeket a cselekvés forrásának és nem öncélnak tekinti. A jellemzésben következetességet és kor, nemzet, foglalatossághoz való alkalmazottságot kíván; javasolja a párbeszédnek Logikai és etikai alapra fektetését; a verset diszítésnekdíszítésnek, a karéneket és zenét édes vigasztalásnak nézi, végül a megokolást a dráma lelkének tartja. Mindmegannyi aranymondat, mely a ''Poétiká''-ban található, de melynek mélyebb értelmét csak az találhatja ki, aki Arisztotelész egész rendszeréből és annak alapeszméiből tud következtetéseket vonni esztétikái elveire. Egyáltalában bizonyos formalisztikus szellem lengi át Arisztotelész összes műveit, és esztétikájának elvei úgy etikájában, politikájában, pszichologiájában, élettanában, pedagógiájában, valamint főképp a retorikájában megtalálhatók.

A ''Retorika'' egyike a legbecsesebb műveknek, melyek Arisztotelész neve alatt reánk maradtak, ám melyet sokkal kevésbé olvasgatnak, mint a hogyan megérdemli. Arisztotelész ''Retoriká''-ja nemcsak a dialektikát és etikát foglalja magában dióhéjban, de egyúttal a poétikát kiegészítőlegkiegészítőileg a legjobb ízléses irálytant, kapcsolatban az ó-görög emberismerettel, melyből az egész, épp oly emelkedett, mint praktikus hellén szellemet rekonstruálni lehet. A ''Retorika'' természetszerűen három részre oszlik, ezek elseje a meggyőzést v. rábeszélést, a bizonyítást és cáfolást, másodika az érzelmek és indulatok felgerjesztését vagy csillapítását, harmadika pedig az alkalmas és szép formákat tanítja. A magyar irodalom még eddig kevéssé foglalkozott Arisztotelész ''Retoriká''jával és ''Poétiká''jával, noha éppen e két mű volna a legjobb eszköze annak, hogy Arisztotelész szellemével, s egyszersmind az egész ógörög világnézettel megbarátkozhassunk.